Az élet az egyetlen olyan dolog a világon, amit nem lehet túl élni. Még akkor sem, ha a nagy igyekezetbe belepusztul az ember.

Az orosz meg az amerikai elnök klottgatyában kaszálja a lóherét. Sam Parcival pöttyös szoknyában, kopasz fején babos kendővel, piros traktoron ücsörög, szivarozik.

    A rét szélén kalaposok kaszálják a gyomnövényeket.

    Borzasztó erővel tűz a nap.

    Én a rét közepén ülök egy fogorvosi székben, bundában, kucsmában, hócipőben. Dr. Blumenthal nyakig véres köpenyben, harapófogóval kotorászik a számban.

    A két elnök egyre közelebb ér a kaszával.

    Sam beindítja a traktort. Hatalmas robbanás, a szoknyája és a feje a szivarral az ölembe esik. Tiszta vér vagyok.

    A kaszák egyre közelebb érnek.

    Dr. Blumenthal kezéből kicsúszik a fogó, fuldoklom.

    A kaszák már egészen közel vannak.

    Nagyon meleg van, ömlik rólam a verejték.

    Sam feje köhög az ölemben.

    - Minek szivarozol, ha nem bírod?

    A rét szélén feltűnik Timothy Hunter, piros pöttyös vízhordó kannával, szmokingban.

    A két elnök abbahagyja a munkát, Timothy a poharakba vért tölt, isznak. Fogatlan szájjal mosolyognak rám.

    Szakad rólam az izzadság. A kaszák már mellettem suhognak. El kéne szaladni, de a szék nem enged! Az egyik kasza belevág a lábamba!

    Üvöltök!

    A kasza megint lesújt!

    - Ébredjen, vége van! – hallom a nővér hangját, és érzem az arcomon, hogy gyengéden pofon vág. Lassan kinyitom a szemem. Tiszta víz vagyok.

    A nővér simogatja a kezemet.

    - Befejeztük! Most kap egy kis szúrást, fájdalomcsillapítót. Utána próbáljon meg pihenni!

    Nagyon nem vagyok a tudatomnál! Valamit motyogok, de én sem tudom, hogy mit. Megszúrja a karomat, rám mosolyog, és magamra hagy.

    Fekszem az ágyon, és a plafont bámulom.

    Igaza volt a dokinak! Nem alszom, nem eszem, nem vigyorgok. Piszkosul fáj az egész pofám. Ég és lüktet, később változik a helyzet, mert lüktet és ég. Tisztára úgy érzem magam, mintha ez az áldott jó ember megnyúzott volna, és a bőrömet kiterítette volna fürdőszoba-szőnyegnek.

    Anna nővér sűrűn látogat. Ilyenkor általában kedvesen mosolyog, és a kezében egy akkora fecskendőt cipel, amekkorával a lovaknak szokták adni a beöntést, kólika ellen. Jó nekem, mert én csak a fájdalomcsillapítót kapom vele.

    Tehát fekszem, és minden bajom van.

    Kivágódik az ajtó, és az ápolónő mosolyogva cserkészi be az ágyamat.

    - Hogy van a kedves beteg? – kérdezi.

Igent bólintok a fejemmel, bár ettől a kis mozgástól is mindjárt leszakad a nyakamról, és begurul az ágy alá, aztán kereshetjük.

    - Szomjas a beteg?

    A beteg nem szomjas, viszont vizelnie kell.

    Oké, de hogyan mondjam meg neki?

    Mielőtt kitalálnám, a kötésem alján lévő résen betol egy szívószálat, és fuldokolva nyelem a cukor nélküli limonádét.

    Ez jó, mert ha meghajt, akkor úgy teleszarom az ágyat, mint Kurkó Pista a lakodalmas kocsit, mikor ricinusolajat itattak vele, konyak gyanánt.

    De nem kezdő ám a nővér!

    Kiveszi a szívószálat a résemből, és a paplanom alá helyezi a kacsát, hogy vizeljek.

    Itt áll az ágyam mellett, és várakozik.

    Ő arra vár, hogy pislantsak, én meg nem tudok pislantani, mert vár.

    Beszélni nem tudok, mert akkor szétszakad az arcom, és úgy fogok kinézni, mint a nevető ember, amikor meghallotta élete első viccét.

    Intek neki, hogy menjen ki!

    Sarkon fordul, kimegy.

    Már-már sikerül a dolog, amikor bejön Anna, kezében még egy kacsa. Azt hitte, azért küldtem őt ki, mert már televágtam a másik bilit, viszont még kell vizelnem. Ha ez így megy, akkor nyitok egy kacsafarmot.

    Na hála-istennek! Most már egy kicsit jobb, legalább belülről nem feszít.

    Nagyon lassan múlik az éjszaka. Végre hajnalodik. Mintha egy kicsit enyhülne a fájdalmam, de az is lehet, meghaltam.

    Dr. Blumenthal cikázik be a szobámba. Megnézi a lázlapomat, megragadja a pulzusomat, kiguvadt szemekkel sasolja a karóráját.

    - Minden oké? – kérdezi.

    Igent bólintok.

    - Vannak fájdalmai?

    Bólintok.

    - Még fájni fog pár napig, aztán csökkenni fog, végül elmúlik.

    Ezt úgy mondja, mintha tenyérből jósolna. Tuti, hogy büszke magára. Ha meggyógyulok, akkor leütöm és megoperálom. Hátrateszem az orrát a tarkójára. Nem kell zsebkendőt vennie, mert ott a kapucnija. 

    Később a nővér reggelit hoz. Intek a fejemmel, hogy nem kérem.

    - Gondoltam! – feleli, majd leül az ágyam szélére, és jóízűen elfogyasztja.

    Ezek aztán tudják, hogyan kell a betegbe lelket önteni!

    Kora délután aludni szeretnék egy kicsit.

    Anna az ágyam szélén ücsörög, és az ebédemmel vív közelharcot. Szerinte nem sült át a hús tisztességesen, de aztán megnyugtatja magát, és persze engem is.

    - Remélem, az uzsit nem szúrják el - szuszogja tele szájjal, és azon gondolkodom, hogyan fér bele egy ilyen vékony kis nőbe ennyi kaja. Lehet, hogy gilisztás?