Tara Scott

                                               Rozika

Ha a város felől érkezünk az utcánkba, jobb oldalon a negyedik ház a miénk. A túloldalon, az első Rozikáéké. Az ablakban állva, kényelmesen odalátok. Itt nem csak a közvetlen mellettünk lakókat, szomszédunknak tekintjük az utca összes lakóját. Ha találkozunk, vagy a nevén, vagy játékosan „szomszédkám”-nak szólítjuk egymást. Rozika a városban dolgozott, egy ABC élelmiszerüzlet vezetőjeként. Az utcánkban én töltöm be a képviselő szerepet, hamar lett kábeltévénk internettel, aszfaltos utunk. Egy lakógyűlésen megegyeztünk az összes itt lakóval, hogy figyelünk egymásra, az értékeinkre. Aki nappal itthon van, ahogy én is amióta leszázalékoltak, vigyáznak, míg a többiek dolgoznak. Megakadályoztunk már autó és benzinlopást, sőt tolvajlást is. Így ha az ablakban látnak, tudják, nem kíváncsiskodok, őrködök. Így tűnt fel, hogy Rozikát nap, mint nap láttam az udvaron a ház mellett sétálgatni. Időnként megállt a kapun belül, nézelődött. A kisebbik fiuk lakott velük, a feleségével. Délutánonként érkeztek haza, de gyakran látogatott haza a nagyobbik is a családjával. Hétvégére maradtak is. Teltek a napok, már jól benne jártunk az őszben. Rozika szokásához híven a kapu körül őgyelgett, időnként ki-ki nézve rajta. Mellette a lába körül szaladgált a kutyájuk, s láttam időnként lehajolt hozzá megsimogatta, megvakargatta a füle körül. Cipőbe léptem, s átmentem hozzá beszélgetni csöppet. Kérdésemre, hogy szabadságon van-e elmesélte, hogy leszázalékolták. A kutya eleinte ugatott, ahogy megálltam a kapujuk előtt, de Rozika csak pisszentett egyet, s csend lett. Nevettünk, mikor megemlítettem, hogy még két élet kellene, hogy az enyémekkel elérjek ilyen látványos eredményt, mivel egyfolytában ugattak utánam. Unokákról, az őszi tavaszról beszélgettünk, s mikor megérkezett munkából a fia és a menye elköszöntünk egymástól. A jó idő ellenére, egy hét múlva hirtelen hidegre fordult, és leesett az első hó. A mi oldalunkon nincs járda, csak egy szakaszon az utca lenti vége felé. Gyalogos forgalom alig-alig van, így mindenki az úttestig készített magának különbözőképpen a kiskapujához járdát. Kőszórást szegélykővel, járdalapot váltakozva, egyebet. Így szerencsére nem kell havat lapátolnom, s mivel a térdműtét után a lelkemre kötötték, vigyázzak nagyon, el ne essek, csak létszükség esetén lépek ki hóban a házból. Míg a városban laktunk, gyűlöltem a telet, a csúszósságával, az összes hátrányával. Nem volt benne semmi romantikus. Nehéz volt parkolni, a lépcsőház csupa leolvadt hó, sár, csak dühöt okozott bennem. Itt kint egész más a tél. A rengeteg növény, bokrok körülöttünk, ahogy megüli a hó. Fehér, csendes nyugalom. Utolsó utca lévén kevés a forgalom. Többször kinézegettem az ablakon, de a szomszédokból ilyenkor alig-alig látunk. Kiszállnak az autókból, s fázósan sietnek be a házakba. Ha meglátnak, intenek, vagy ha egyszerre megyünk néha-néha a postaládát kiüríteni egy-két szót váltunk, de a hideg hamar beűz házainkba. Láttam Rozikát is néha a leveleket, szórólapokat összegyűjteni. Annyira sosem fázott, hogy a kutyához le ne hajolt volna egy rövid simogatásra, kényeztetésre.

Egy reggel a vastag hótakaró felett Vöröses sápadt ragyogással, de sütött végre a nap, jó kedvre hangolva, míg behoztam az újságot. Elkészítettem a kávémat, kiterítettem az újságot az asztalon, s míg olvasgattam a megyei napilapunkat, s kortyolgattam a kávém, rácsodálkoztam újra a bejárati ajtó teli üvegén beömlő aranyló napfényre. Aztán hirtelen felborult a világ. Az utolsó oldalra lapozva Rozika nézett egyenesen a szemembe, egy meglehetősen nagy fekete keretből. Néztem az arcát, a gyászjelentés közepén, és annyira valószínűtlen volt, hogy borzongás futott át rajtam. De hát valamelyik nap, még láttam a levelesládánál!- lázadoztam magamban. Nem. Ez egyszerűen nem lehet! Annyira nem is volt beteg! Nem fogyott le látványosan, mosolygott, míg az unokákról beszéltünk. Igaz, a betegségéről nem beszéltünk, amiért leszázalékolták, de hát lehetett magas vérnyomás, szív…

Itt megálltam a gondolatban. Szív. Lehetséges. Aztán eszembe villant, hogy pár napja a házuk felé pillantva az jutott eszembe, hogy ha a térdem bírja, tavasszal sétálgathatnánk kicsit a gáton, és azon gondolkodtam, vajon jönne-e velem? Ez újra hihetetlenné tette a történteket.

A temetésre nem tudtam elmenni, hetekkel előtte kaptam időpontot a kardiológiára, nem mertem lemondani, mert megint heteket kellett volna várnom, és szükség volt a vizsgálatra.

Mécsest gyújtottam érte, és virágot küldtem a közvetlen mellettem lakó szomszédasszonykámmal a temetésre.

Hétvégén a szokásos bevásárló körútra mentünk a férjemmel, s ahogy a házuk előtt haladtunk el, megszokásból bepillantottam az udvarukra. Üres volt, a kutyát sem láttam, de hideg is volt behúzódhatott valahová.

Következő hét szerdáján becsöngetett Bea, Rozikáék közvetlen szomszédja. Az internettel volt gondja, azért szaladt át, mert tudta, hogy engem itthon talál.  Beinvitáltam egy kávéra, s miután meggyőződtünk, hogy nála nincs probléma a net kapcsolattal, Rozikára terelődött a szó. Ami fel sem merült bennem, a „gyógyíthatatlan”-nak titulált betegségben hunyt el szegény.

- Nem hallom ugatni esténként a kutyájukat. Lehet, hogy a Rozikával történtek miatt?- kérdeztem

- Te nem tudod?- kérdezte Bea csodálkozva.

- Mit kellene tudnom?- kérdeztem vissza.

- Három napig volt Rozika kórházban. Onnantól kezdve, hogy bevitték, nem evett a kutya. Nem fogyott le, de mire hazaértek a temetésről, bent volt a kennelben, és már nem élt. Három éves volt, de nagyon hozzá volt nőve Rozikához.

Hallani hallottam már ilyet, olvastam is. Hittem is, nem is. Kutyahűség. A síron túl is. Létezik.