Romantikus lányregény...

 
Vivien beletaposott a fékbe, a kocsi csikorgó kerekekkel állt meg a szitáló esõben a csúszós úton. A sötétben csak a két õz szeme tükrözte vissza a reflektor fényét.A lány zakatoló szívvel és remegõ kézzel kapaszkodott a kormányba. Himesháza felé a kanyargó szerpentin éjszakai sötétségbe borult. Csak a véletlenen és gyors reakcióján múlt, hogy nem ütötte el az úton átsétáló sutákat. Azok, mintha mi sem történt volna, komótosan mentek tovább. Ekkor egy fényszóró világította meg a kocsiját... 
 
Kovács Vivien, Izabella és Áron elsõszülött lányaként húsz évvel ezelõtt látta meg a napvilágot, alig negyed órával megelõzve ikertestvérét, Dávidot, és öt évvel Rebekát a húgát. Sötétbarna, mandulaformájú szeme titokzatossá tette szív alakú arcát, melyet vörösesbarna, hullámos haj ölelt körbe, akárcsak az édesanyjának. Éppen csak százhatvan centiméter magasságával törékenynek tûnt vékony alkatával, de mégis erõ és szenvedélyesség áradt belõle. Gyermekkorát boldog gondtalanság jellemezte, ami meghatározó volt az életében. A Jung tanya, ami még mindig nagyszülei nevét viselte, tökéletes otthonául szolgált az évek során. Most azonban szûknek érezte a környezetét, mintha egy madár lenne, aki szívesen elhagyná a szülõi fészket. Éppen ezért kelt útra ilyen esõs idõben, a rossz útviszonyok ellenére is, hogy beszélgessen a nagybátyjával Andrással, akivel mindig nagyon jól megértették egymást. Nagynénje, Apollónia bölcs szavait is mindig szívesen hallgatta, akit gyermekkora óta rajongással szeretett, mégis a férfi értette meg legjobban kis szíve titkait, mert hasonló volt a szellemük. Vivient pedig mostanában nagyon feszítette egy érzés a bensõjében, ami kíméletlenül követelte a változást. 
 
...A másik kocsi megállt mellette, majd a sofõr leengedte az ablakot. 
-Minden rendben? -kérdezte a zöld szempár tulajdonosa aggodalommal a hangjában. 
-Igen, most már igen -válaszolt Vivien a férfinak, akit közben lopva szemügyre vett. 
A férfi zöld macskaszemével és férfias vonásaival ragadozó benyomását keltette a lányban, keskeny ajka és sötét haja csak fokozta a hatást. Veszélyes, súgták a lánynak az ösztönei, ez pedig kíváncsivá tette. 
-Biztosan? 
-Persze, nincs semmi baj, csak megijedtem egy kicsit, de már elmúlt. 
-Akkor rendben van -mondta a férfi, de nem vette le a szemét a lányról, aki elpirult zavarában. 
-Mennem kell -szólt zavartan Vivien, de mégis fogva tartotta a férfi tekintete. 
-Akkor menj csak, további jó utat! 
-Köszönöm! 
Vivien remegõ kézzel fordította el a slusszkulcsot a zárban, majd elindult. 
Még a nevét sem kérdeztem meg, jutott eszébe pár perc múlva, amikor megérkezett András és Apollónia otthonába. 
 
Kozma András és Apollónia egy hosszú parasztházban laktak Himesháza egyik régebbi részén, a Kossuth Lajos utcában, ami éles ellentétben állt az új negyed színpompás, és néhol hivalkodó házaival. Otthonukat a béke és biztonság levegõje töltötte be, ahol boldogan nevelték gyerekeiket, a tíz éves Balázst és a tizenkét éves Szabinát. A gyerekek mindketten Apollónia ibolyakék szemét és szõke haját örökölték, amit az édesapjuk megelégedve kócolt össze nap mint nap. Mindig kellemes légkör uralkodott náluk, kivéve, ha Balázs, aki túlságosan is hasonlított Andrásra, éppen rossz fát nem tett a tûzre, -ami persze gyakran elõfordult. 
 
Vivien rákanyarodott a ház elõtti hídra, majd leállította a kocsit. Még mindig a zöld szemû férfi hatása alatt volt, amikor bekopogott a házba. Apollónia szélesre tárta a bejárati ajtót és örömmel tekintett rá. 
-András, megérkezett a kedvenc unokahúgod -szólt hátra a férjének, aki máris öles léptekkel sietett az üdvözlésére. 
-Gyere, ne hagyd az ajtóban ácsorogni ezt a szegény lányt! 
-Nem is hagyom. Gyere Vivien, látom aggaszt valami -hívta a nagynénje. 
-Majdnem elütöttem két õzet. 
-Te lány, egy már nem is elég? -viccelõdött András. 
-Tudod, hogy nem érem be kevéssel. 
-Tudom, neked minden kell -nevetett fel a férfi. -És hány férfi szívet törtél össze, amióta nem láttalak? 
-Egyet sem, de amúgy most találkoztam valakivel... -kezdte a lány, de nem tudta befejezni, mert ekkor megint kinyílt az ajtó, és belépett rajta a zöld szemû idegen. 
 
Vivien megkövülten állt az ajtóban, megrökönyödve nézett az idegenre, aki egy határozott lépéssel már bent is volt a házban, majd becsukta az ajtót. 
-Sziasztok, csak beugrottam egy percre Andráshoz... -kezdte a férfi, és ekkor vette észre Vivient. 
A lány zavartan nézett rá, és maga sem értette, hogy mi ez a furcsa érzés, általában nem szokott ilyen lenni, de a férfiból olyan elemi erõvel sugárzott az erõ, ami meglepte. 
András érzékelte, hogy valami van a levegõben, és kíváncsian kérdezte: 
-Ismeritek egymást? 
-Még nem -mondták egyszerre. 
-Vivien, õ Kozma Csongor, az unokaöcsém. Csongor, õ Kovács Vivien, a feleségem unokahúga. 
A lány a kezét nyújtotta, de mintha áram rázta volna meg, mikor Csongor megérintette. Egy rövid kézfogás után gyorsan a zsebébe is süllyesztette. Apollónia érdeklõdéssel figyelte az eseményeket, cinkosan Andrásra mosolygott. 
-Mit is kezdtél el mondani, kivel találkoztál? -kérdezte, miközben karon fogta Vivient, és a konyhába húzta magával. 
-Gyere, üljünk le... -hallották a hátuk mögül András hangját, ahogy beljebb invitálja az unokaöccsét. 
 
-Nem is tudtam, hogy Andrásnak van unokaöccse. 
-Nem tudhattad, eddig külföldön volt, én is csak most ismerkedtem meg vele pár napja -mondta Apollónia, miközben vizet engedett a teához. 
-Érdekes férfi... 
-Igen, csak nem...? 
-Ne nézz így rám -pirult el Vivien, immár nem elõször a mai este folyamán. 
-Csak nem õ volt az, akirõl mesélni kezdtél, amikor belépett az ajtón? 
-Mi tagadás... Õ volt. 
-Azt hiszem, tudom, hogy milyen érzések tombolnak benned. 
-Honnan tudnád? 
-Ha valaki ennyire ismer, mit én, az mindent kiolvas a szemedbõl. 
-És mit olvasol ki? -érdeklõdött Vivien, és remélte, hogy nem látszik rajta meg minden. 
-Láttam, hogy nagy hatással van rád Csongor személyes varázsa. 
-Ez még nem jelent semmit... -tiltakozott a lány. 
-Tudom, hogy nem hiszel romantikus bolondságokban, úgyhogy nem nyaggatlak tovább. 
-Akkor megúsztam? 
-Ez egyszer igen, de majd visszatérünk rá. 
-Na, ettõl féltem én is -mondta Vivien csúfondáros mosollyal. 
 
Apollónia egy tálcán bevitte a férjének és Csongornak a forró teát a nappaliba. Vivien az ajtóból figyelte õket. András felnézett és észrevette õt. 
-Gyere ülj közénk! -hívta. 
-Sajnálom, de mennem kell, anyáék aggódni fognak, ha sokára érek haza, fõleg most, hogy kezd leszállni a köd. 
-Ne kísérjelek haza? 
-Nem kell, már vezettem ködben, mikor tanuló voltam. 
-Indulok én is, majd megyek utánad, még be kell mennem Mohácsra. 
-Hát, ha így gondolod... 
-Persze, induljunk is. 
-Csongor, aztán vigyázz a kislányra! -nézett rá sokatmondóan András. 
-Persze, mint a szemem fényére -ígérte. 
Vivien érezte a ki nem mondott szavakat, és gyors menekülõre fogta a dolgot. 
-Sziasztok! -köszönt el gyorsan és kilépett a házból. 
-Majd holnap benézek megint -mondta Csongor, és a lány után sietett. 
András becsukta az ajtót, majd a feleségére nézett. 
-Na, mirõl folyt a nõi csevej? 
-Hát mi másról, mint férfiakról -kuncogott Apollónia és átölelte a férjét. 
-Reméltem is -jegyezte meg András és egy gyengéd csókot adott az ajkára. 
 
Vivien olyan szorosan fogta a kormányt, hogy belefehéredtek az ujjpercei. A köd sûrû fátyolként ereszkedett a tájra. Semmit nem látott a kocsi lámpáitól egy-két méternél tovább. Inkább csak tudta és érezte, hogy merre kanyarodik a szerpentin, mintsem látta volna. Nagyon lassan haladt. Szorosan mögötte jött Csongor is a saját kocsijával, a ködlámpái tompa fénnyel világították meg az utat. Vivien egy óra alatt tette meg az egyébként negyed órás utat. Amikor ráfordult a tanyához vezetõ földesútra, jelzett a férfinak, hogy menjen tovább, de az mintha nem értette volna. Csongor lehúzta az ablakot, mire a lány követte a példáját. 
-Hazakísérlek, megígértem Andrásnak. 
-Igazán ne fáradj, most már nem esik bajom, majdnem otthon vagyok -próbálta lerázni a lány. 
-Mondom megígértem -erõsködött a férfi. 
De csökönyös vagy- gondolta magában Vivien. -Na jó, akkor kövess! 
-Legalább megismerem a híres tanyátokat. 
-Nem sokat fogsz így belõle látni, nem akarsz inkább máskor jönni? -tett egy utolsó kísérletet a lány. 
-Nem, már mondtam. Megígértem. 
Egy férfi, aki állja a szavát -gondolta a lány. 
Vivien elindította a kocsit, majd elindult a göröngyös úton. A tanyához közelítve, már látta, hogy a szülei égve hagyták az udvari lámpákat, hogy könnyebben hazataláljon. 
 
Amikor leállította a kocsit, a kutyáik már boldog csaholással vették körbe. Az ugatásra édesapja, Áron nézett ki a házból. Meglepõdve látta, hogy nem egy, hanem két kocsi állt meg az udvaron. Rögtön ki is indult a lánya elé. 
-Szia kislányom, hát te kit hoztál magaddal? 
-Hát, Apa õ Csongor, András unokaöccse. Hazakísért. 
-Akkor nem engedhetjük el anélkül, hogy megkínálnánk valamivel. 
-De Apa, sietnie kell... -próbált tiltakozni a lány, immár sokadszor a mai este. 
-Annyira azért nem, hogy ne ismerkedjem meg a majdnem rokonaimmal -vágta rá Csongor. 
-És mi szél hozott erre a vidékre? -kérdezte Áron, miközben próbálta felmérni a férfi korát. Olyan harminc év körülinek saccolta, de nem volt biztos benne. 
-Azt hallottam, hogy errefelé nagyon szépek a lányok, feleséget keresek magamnak -mondta, majd sejtelmes mosollyal nézett Vivienre. 
-Ha ilyet mondasz, Apa mindjárt hozza a vadászpuskát... 
A két férfi felnevetett, Vivien pedig gyorsan otthagyta õket és beszaladt a házba. 
 
Izabella az ajtóból figyelte õket, mikor nagyobbik lánya elsuhant mellette. 
-Valami baj van, Vivi? Bántott? 
-Nem, azt nem Anya... 
-Hát, akkor mi a baj? 
-Semmi Anya... magam sem tudom... 
-Ez érdekesen hangzik -nézett rá bölcs szemeivel édesanyja. -Miért menekülsz akkor? 
-Jaj, Anya ne kínozz, mondom, hogy nincs semmi. Csak... 
-Csak? 
-Csak Apa most készül férjhez adni. 
-Értem már megint házasságszerzõt játszik veled? 
-Igen, tudod milyen, nem hiszi el, hogy nem érdekelnek a korombeli fiúk. 
-Õ nem kordbeli, ahogy elnézem. 
-Anya! Ne csináld már! -zsörtölõdött a lány. 
-Jól van, békén hagylak -mondta Izabella és aggódva nézett a lánya után. 
Nem értette, hogy miért fél ennyire egy kapcsolattól. Elgondolkodva indult a konyhába, hogy vacsorát készítsen a családnak. Úgy számolta, hogy aznap egyel több teríték kell. 
 
-Vivien, kit hoztál haza? -robbant be a lány szobájába a tizenöt éves húga. 
-Rebeka, legalább te ne kezdd! -nézett rá könyörgõ szemmel a nõvére. 
-Mit is ne kezdjek? 
-Nagyon is jól tudod, hogy mit ne kezdj! 
-Jól van, na... -visszakozott a kislány. 
-Inkább mesélj, milyen volt a randid Bencével? -terelte el a szót magáról Vivien, nem kis sikerrel. 
-Hát az úgy volt... -kezdte Rebeka, majd nagy élménnyel nekiállt elmesélni, hogy milyen kalandos randevúja volt Bencével az osztálytársával. 
Vivien figyelmes szemmel nézett rá, de közben a gondolatai már máshol jártak, a régmúltba visszatekintve fájó emlékek gyötörték. És ezek a gondolatok megbéklyózták, nem engedték szabadon élni. Nem merte rábízni magát senkire, nagyon félt a csalódástól, és attól, hogy végül magára hagyják. 
-Lányok, vacsora! -kiáltott fel Izabella az ebédlõbõl. 
-Rebus, légyszíves ments ki! 
-De miért? 
-Ne kérdezõsködj, csak mondd, hogy nem vagyok jól. 
-Hát, te tudod... 
-Kérlek! -fogta könyörgõre a lány. 
-Csak nem az a pasi az oka? 
-Rebus! 
-Oké, oké, megyek már. Elintézem neked, de ára lesz! 
-Gondoltam -mosolygott már cserfes kishúgára. -Na, menj már! 
 
Pár nap múlva Vivien Mohácsra ment, hogy kiváltsa édesanyja gyógyszerét a Szent Ferenc Patikából. A késõ õszi idõ sárgára színezte a hársfák leveleit, melyek lassan megadták magukat a szélnek és sóhajtva lehulltak a magasból, hogy csatlakozzanak társaikhoz az avarban. A kórház melletti gyógyszertár élénk sárga színével pompásan beleillett az aranyszínû hársfasor lombja közé. Vivien kilépve a bejáraton egybõl észrevette a varázslatos, zöld szemû Csongort, aki éppen akkor hajtott el arra a kocsijával. A férfi is észrevette õt, azonnal leparkolt és a lány elé sietett. 
-Szia Vivien! -villant fel a szeme. 
-Szia! 
-Megbántottalak múltkor valamivel? 
-Nem, dehogy! -ingatta a fejét a lány. 
-Nem akartalak zavarba hozni... 
-Ennek ellenére sikerült, de most már mindegy. 
-Már, hogy lenne mindegy? Szeretnék bocsánatot kérni! 
-Rendben, de ha megbocsátok, akkor utamra engedsz végre? 
-Miért vagy velem ilyen ellenséges? -nézett rá Csongor felvont szemöldökkel, és nem értette az egész helyzetet. 
-Ne haragudj, nem a te hibád! -válaszolta szemlesütve Vivien. 
-Mi elõl menekülsz? 
-Már, miért menekülnék bármi elõl is? 
-Önmagad elõl nem futhatsz el. 
-Ki vagy te, hogy megmondod, hogy mit tehetek vagy mit nem? -kérdezte felháborodottan a lány, majd kikerülte a férfit és gyors léptekkel elsietett. 
Csongor legszívesebben utána szaladt volna, de tudta, hogy az nem lenne jó megoldás. Látott valamit a lányban, ami nem hagyta nyugodni. Ugyanakkor felébresztette a védelmezõ ösztönét. 
 
Vivien a szobájában olvasott, amikor meghallotta az idegen kocsi hangját. Kinézett az ablakon és bosszúsan vette észre hogy Csongor száll ki az autóból. 
Hát, ez meg mit keres itt? -merengett. 
Azután hallotta, hogy édesapja üdvözli a férfit és behívja a házba. Eltelt egy óra, közben az idegességtõl nem tudott figyelni a könyvre, amit olvasott. Már negyedszer kezdte elölrõl ugyanazt az oldalt. Gondolta, nem ússza meg, hogy a délelõtti kirohanása után a férfi magyarázatra ne vonja. De nem hitte, hogy van bátorsága az otthonában zavarni. Éppen ezért meg is lepõdött, amikor a halk kopogást meghallotta az ajtaján. 
-Gyere be! -szólalt meg. 
-Bocsánat, nem akartalak zavarni... 
-Már megtörtént, mondd inkább, hogy mit szeretnél, kérlek! 
-Azt hiszem, hogy nem tettem semmit, amivel rászolgáltam erre az ellenséges hangnemre. 
-Valóban nem -mondta bûntudatosan a lány. -Ne haragudj! 
-Mindig ilyen vagy? 
-Nem, csak ha... 
-Igen? 
-Ha sarokba szorítanak. 
-Mivel szorítottalak sarokba? -nézett rá csodálkozva a férfi. 
-Ezt nem értheted... 
-Azért próbáld meg elmagyarázni, kérlek! 
Vivien Csongor szemébe nézett, érezte, hogy megbízhat benne, ami önmaga számára is furcsa volt. Sóhajtott egyet, és úgy döntött, hogy mindent egy lapra tesz fel. 
-Ez egy hosszú történet. 
-Kezd el, hallgatlak. 
 
A férfi leült a lány mellé az ágyra és várakozás teljesen nézett rá. Vivien olyan volt a rózsaszín falú szobájában, a virágmintás ágytakaróval, mint egy pajkos tündér. A szobába napfény áradt be a délre nézõ ablakokon, sugara megcsillant a lány vörösesbarna tincsein. Csongor szívét bizsergetõ öröm töltötte el a látványra. 
 
-Csongor, te ismerted az apai nagyanyámat? -kérdezte Vivien a férfit. 
-Nem, miért, mi van vele? 
-Már meghalt, de nem ez a lényeg... 
-Hanem? 
-Három férje volt. 
-Hûha, nem kis teljesítmény! -nevetett a férfi. 
-Most nem viccelek... 
-Bocsánat! 
-Semmi baj. Szóval... mint mondtam három férje volt. Az elsõ elég rövid ideig, tõle csak egy gyereke lett, apa bátyja, a másodiktól apa, a nõvére és a húga született, a harmadiktól pedig még egy fiú. 
-Igencsak vehemens nõszemély lehetett. 
-A nagyanyámról beszélsz! 
-Elnézést! -kérte már másodszor is bûntudatosan. 
-Azonban igazad van. Sajnos. A nagyanyám szép asszony volt, és falta a férfiakat. De lehet, hogy csak kihasználták, az is lehet, hogy nem is volt férfifaló, csak naiv. 
-És ez hogyan befolyásol téged, kis Vivien? 
-Tudod Csongor, azt hiszem, hogy jobban hasonlítok rá, mint szeretnék. 
-Nem értem... 
-Attól tartok, hogy én is a sorsára fogok jutni. 
-Miért gondolod ezt? 
-Néha úgy érzem, hogy szétfeszít egy érzés, egy indulat... 
-Szenvedély? 
-Talán... igen, az. 
-Ez nem baj. 
-De baj, mert emellett nem tudok kiigazodni a fiúkon, a férfiakon. Mindig a jót feltételezem, és így könnyen átvernek és kihasználnak. 
-Volt már ilyen? 
-Sajnos igen... 
-Azt hiszem értelek. És ezért nem mersz bízni bennem. Tetszem neked, de inkább elüldözöl, nehogy közelebb engedj magadhoz, és bántsalak a végén. Esetleg el is hagyjalak. 
-Igen -vallotta be kelletlenül a lány. 
-De ez nem mehet így örökké. 
-Nézd, tényleg szimpatikus vagy, sõt vonzó, de nem akarok kötõdni hozzád. 
-Nem gondolod, hogy most már késõ? Így is annyi mindent tudok rólad, amennyit valószínûleg senki más. 
-Mit látsz bennem, hogy ennyire foglalkozol velem? 
-Van a személyiségedben erõ és nyugalom, de megvan a szenvedélyesség is, bárhogy próbálod elnyomni magadban, és megvan hozzám a humorod, ami nagyon kell. 
-Hozzád? 
-Igen, én nem hagynálak magadra -mosolygott ellenállhatatlanul. 
-Ne fájdítsd tovább ilyenekkel a szívem! -könyörgött a lány. 
-Szívesen lennék melletted! 
-Nem is akarok még rá gondolni sem... 
-Miért? 
-Nem ezt magyarázom már mióta? Sem magamban, sem benned nem bízhatom -mondta lemondóan Vivien. 
-Talán nem bíztál most bennem, amikor mindezt elmesélted? 
-De, igen... 
-Ha azt hiszed, hogy elijeszthetsz ezzel az egésszel, hát nagyon tévedsz. 
-Elõbb-utóbb összetörnéd a szívem. 
-Meg is javítanám. 
-Te javíthatatlan vagy! -nevetett végre a lány. 
-Én nem is török össze... -kacsintott rá Csongor. 
-Jól van, meggyõztél, talán szóba állok még veled. 
-Csak ennyit remélhetek? 
-Mégis mit szeretnél? 
-Mindent. 
-Majd még meglátom, de most menj, mielõtt apa ránk töri az ajtót aggodalmában. 
-Rendben -mondta a férfi és gyorsan, mielõtt a lány még észrevette volna, egy futó csókot adott az ajkára, majd kisietett az ajtón. 
 
Vivien a szájához emelte a kezét meglepetésében, ekkor az ikertestvére, Dávid nézett be az ajtaján. Azonnal kiszúrta az önkéntelen mozdulatot. 
-Vivi, csak nem sikerült valakinek végre megcsókolnia? 
A lány mérgesen nézett a testvérére, majd felkapott egy kispárnát és hozzávágta. Dávid a repülõ párna elõtt becsukta az ajtót, és nevetve ment tovább. 
A nõvéremet utolérte a végzete, egy zöld szemû pasas képében -vigyorgott magában. 
Vivien kétségbeesetten nézett maga elé... 
 
Mohács nagyon szép este, amikor leszáll a sötétség, és a lámpák megvilágítják a sétálóutcát. Némelyik épület is fényárban úszik, és minden adott egy romantikus sétához. Vivien a barátnõjét, Kittit várta, hogy beszélgessenek és csavarogjanak végre kettesben. Már nagyon régóta nem találkoztak, mert Kitti Bajára jár mûvészeti iskolába, és nagyon szoros az idõterve. A lány csak sötétedés után érkezett meg a megbeszélt helyre. Hosszú, szõkés haja még jobban göndörödött a párás, õszi levegõben. Nagy, kék szemével és nyúlánk alakjával pont az ellentéte volt Viviennek. A lányok beszélgetés közben a Duna partján kötöttek ki. Még nem volt hideg, leültek egy padra, és nézték a túlparton, a sziget szélén a Matróz Csárda fényeit, ahogy hosszú csíkokban tükrözõdnek a folyó vízén. Már teljes sötétség volt, de a komp még mindig járt. 
 
-Elkönyveltek mesekönyv illusztrátornak, pedig valami mást is szeretnék már csinálni -panaszkodott. 
-És mire gondoltál? -érdeklõdött Vivien. 
-Még nem tudom, de váltani akarok. 
-Nekem a tájképeid is nagyon tetszenek, és az Egyedül címû, az olyan komolyabb. 
-Tetszett a versed, amit írtál hozzá! Várlak, ez a címe, ha jól emlékszem. 
-Köszi! -mondta elpirulva Vivien. 
-És kinek szól? -érdeklõdött barátnõje. 
-Hát... tudod... ez még olyan bizonytalan. 
-Na, csak nem??? 
-De, lehet... 
-Értem -jegyezte meg sokatmondóan Kitti. 
-Mit is? 
-Mindent, azt hiszem. Van valaki a láthatáron? 
-Talán. 
-Hm, a költészetnek jót tesz a beteljesületlen szerelem... 
-Ezt még nem nevezném annak. 
-Tudod, azért jó érzés volt, hogy írtál hozzá verset. Általában fordítva megy. A mesékhez szoktak rajzolni, mint én is... 
-Nagyon tetszenek, néztem a blogodban. 
-Igen, örülök, szóval... te viszont a képeimhez írsz verset, és ez olyan jó! 
-Megihlettek, láttam benne magamat. 
-Akkor ez már tényleg szerelem. 
-Remélem, hogy nem az, tudod, hogyan gondolkodom errõl. 
-Tudom, de te meg azt tudod, hogy szerintem butaság. 
-Nem hagyhatom figyelmen kívül az örökölt hajlamaimat. 
-Hagyjuk inkább, úgysem fogunk egyet érteni. Inkább mesélj, milyen a fiú? 
-Nem fiú. 
-Neeeem??? 
-Nem -kuncogott Vivien. -Inkább már férfinak mondanám. 
-Te, a szívinfarktust hozod rám! 
-Bocs! -nevetett Vivien. 
-Szóval ki õ? 
-András unokaöccse. 
-Apollónia Andrásáé? 
-Igen, a nagybácsimé. 
-Hm... akkor máris vannak elképzeléseim, hogy mivel vett le a lábadról. 
-Hé, még nem vett le! 
-Te mondtad... 
-Mit? 
-MÉG nem vett le... 
-Borzasztó vagy! -panaszkodott Vivien. 
Kitti csak nevetett, és arra gondolt, hogy ez a heves tiltakozás még sosem fordult elõ a barátnõjénél. Talán végre közel mer engedni valakit a szívéhez, még akkor is, ha fennáll a csalódás lehetõsége. 
-És mi van az ikertesóddal? -váltott hirtelen témát Kitti. 
-Dáviddal? 
-Persze, miért van másik is? 
-Tudtommal nincs -kacagott Vivien. -Mit szeretnél tudni róla? 
-Hát... még mindig nagy csodálója a mûvészetemnek? 
-Gyanítom, hogy nem csak annak... 
-Gyanítod? -kérdezett vissza. 
-Biztos vagyok benne, hogy téged még jobban csodál, illetve rajong érted. 
-Hm... talán meglátogatlak titeket valamikor. 
-Az jó lenne. Hétvégén? 
-Azt hiszem belefér. Talán megláthatom a te hõs lovagodat is... 
-Kitti! 
-Mi van? -kérdezte ártatlan, szempilla rebegtetéssel a lány. 
-Ne csináld! -fenyegette meg Vivien. 
-Mit is ne csináljak? 
-Tudod te! 
-Jól van, na... akkor majd jövök és szemrevételezem a pasikat. 
-Bolond! -mondta kedveskedve Vivien. 
-Hát nem ezért szeretsz? 
-Dehogynem! -nevetett újra Vivien, majd felkeltek a padról és hazaindultak. 
 
/A vers, amit Kitti képe ihletett/ 
 
Várlak 
 
Egyedül/ Alone 
 
Minden éjjel várlak, 
s nem jössz, 
csak hajnalok hajnalán, 
mikor már az álom 
riasztó mélységeibe zár. 
Sodródom 
az éjszaka árnyaival, 
bûvös-bájos csókjaival, 
de nem kell nekem más. 
Álmomban 
rózsaszín erdõ szélén 
várok rád, 
lila nap süt le rám, 
de csak bolyongok, 
mert nem lelek rád. 
Csak a magány, 
mi rám talál. 
 
A hétvége hamar eljött, mintha csak lepkeszárnyakon szállt volna. Vivien izgatottan készült a Kitti látogatására, és remélte, hogy Csongor ez egyszer nem jön. Még mindig félt a férfitõl és önmagától. De amint meghallotta az ismerõs motorhangot, minden önfegyelmérõl megfeledkezve hajolt ki az ablakon, hogy lássa a csibész Csongort. A férfi már leste az ablakát, és amikor észrevette az elhúzott függönyt és Vivien széles mosolyát szaporábban zakatolt a szíve... 
 
Vivien még viaskodott magával, hogy engedjen-e az érzéseinek és lesiessen-e Csongor elé, vagy tegyen úgy továbbra is, mintha cseppet sem érdekelné a férfi. Végül a szíve késztetése erõsebbnek bizonyult, leszaladt a férfi elé... 
-Szia Csongor! De régen nem láttalak! -mosolygott rá Vivien õszinte örömmel, amint odaért hozzá. 
-Bizony, már egy hete is megvan, nem is tudom, hogy bírtam ki nélküled -villantotta fel legcsábítóbb mosolyát a férfi. 
-Na, ne udvarolj! 
-Miért ne? Már különben is késõ... már elkezdtem. 
-Jaj! 
-Ne félj, ígérem semmi olyat nem teszek, amit nem szeretnél. 
-Pontosan ettõl félek. 
-Tudom, kis Vivien, de én tudok várni. 
A lány érezte, hogy elkerülhetetlenül sodródik a végzete felé, tudta, hogy idõvel nem fog tudni ellenállni a férfi szelíd rámenõsségének. Legfõképpen azért nem, mert már õ maga is vágyott rá, hogy végre nõként tekintsen rá. 
-Gyere, mutatok valamit! -mondta a lány és kinyújtotta kezét a férfi felé, aki elérzékenyülve fogta meg, ennyi bizalom láttán. 
-Már nem félsz annyira tõlem? -érdeklõdött. 
-Úgysem menekülhetek. Nem igaz? 
-Okos kislány vagy -mosolygott Csongor azzal a kisfiús mosolyával, amivel mindig levette a lábáról. 
Vivien szája széle árulkodóan megrándult az elfojtott nevetéstõl, de a férfi észrevette. 
-Valami vicceset mondtam volna? 
-Hát persze. Na, gyere már, mutatni szeretnék valamit -húzta maga után a férfit. 
 
Izabella a konyhaablakból figyelte kettejüket. Elgondolkodva szólt Áronhoz, aki az asztalnál ült, és a reggeli napilapot olvasta egy forró tea és rántotta társaságában. 
-Milyen korán jött ma Csongor -jegyezte meg Izabella. 
-Igen, nem vesztegeti az idõt a fiú. 
-Nem gondolod, hogy túl idõs a lányunkhoz? 
-Én is idõsebb vagyok nálad... 
-Az igaz, de nem tíz évvel -vetette ellen anyai aggodalommal a hangjában. 
-Legalább tapasztalt, és nem csak kísérletképpen udvarolgat. Ahogy elnézem komolyak a szándékai. És egyértelmûen vonzódnak egymáshoz, csak rájuk kell nézni. 
-Hiszen alig ismerik egymást! -tiltakozott Izabella. 
-Szívem, hát már elfeledted, hogy mennyi idõ kellett, amíg levettelek a lábadról? -vigyorgott kaján mosollyal Áron. 
-De én már idõsebb voltam. 
-Manapság korábban érnek a fiatalok. 
-Áron, miért véded te ennyire ezt a Csongort? Hm? 
-Hát... emlékeztet valakire... 
-Csak nem fiatalabb kiadásodat látod benne? 
-Dehogynem -vallotta be a férfi, majd az ölébe húzta a feleségét... 
 
Vivien a szobájába érve elõvette Kitti tájképét, amit kapott tõle. 
-A barátnõm festette -mutatta Csongornak. 
-Ez nagyon szép! 
-Kitti jönni fog ma hozzánk, szeretnélek bemutatni neki. 
-Mint az udvarlódat? -reménykedett a férfi. 
-Hát.. nem is tudom... talán... 
-És milyen lány, ez a te Kittid? 
-Ami azt illeti, elég cserfes. 
-Akkor lehet, hogy kedvelni fogom. De biztosan nem valami elvont mûvészlélek? 
-Már miért lenne? 
-Tudod, a mûvészek sokszor olyan... hogy is mondjam... zakkantak. 
-Lehet, hogy kicsit õrült, de a szó jobbik értelmében. 
-Már kíváncsi vagyok rá, szeretném megismerni a barátaidat. 
-Nincs túl sok. 
-Hogyhogy? 
-Nem barátkozom túl könnyen. 
-Igen, ezt észrevettem. De velem mégis. Mi ennek az oka? 
-Téged nem lehet nem szeretni... -csúszott ki a lány száján, mielõtt még meggondolta volna, hogy mit mond. 
-Hm... ezt észben tartom. 
-Inkább felejtsd el! 
-Nem-nem, most már késõ. 
-Kell mindig járjon a szám... 
-Én ilyennek szeretlek. 
Vivien elpirult zavarában. 
-Azt pedig különösen szeretem, amikor elpirulsz... -fûzte hozzá a férfi. 
-Na, elég legyen ebbõl! -tiltakozott a lány, miközben még jobban elpirult. 
 
Csongor figyelte õt, és érezte, hogy valami megbizsergeti a szívét. Különös érzés volt, eddig sosem érzett ilyent. Még õ maga is zavarba jött tõle. Vivien tiszta és ártatlan bája satuként kezdte szorítani a szívét, amitõl nem akart menekülni. Sõt, ha mélyen magába nézett, már hallotta az esküvõi harangokat is, de nem akarta lerohanni a lányt, nehogy elriassza. Egyelõre még önmagát is megijesztette kicsit a saját reakciója, hiszen azelõtt sosem gondolt házasságra. Merengésébõl izgatott kutyaugatás rázta fel. Vivien az ablakhoz lépett. 
-Megjött Kitti! 
 
Vivien bemutatta egymásnak a barátnõjét Kittit és Csongort. A lány alaposan szemügyre vette a férfit. A kedélyes ismerkedés után Csongornak indulnia kellett. 
-Máris mész? -kérdezte Kitti. 
-Igen, megígértem Andrásnak, hogy elmegyek vele új kocsit nézni. Sajnos nem maradhatok lányok. 
-Így már érthetõ, de azért majd még találkozunk? 
-Egészen biztosan -ígérte a férfi, majd el is indult. 
 
Vivien tétován nézett utána, majd a barátnõje felé fordult. 
-Mostanában nagyon keveset találkozunk. 
-Ezek szerint nem olyan sûrûn látogat meg? 
-Nem, azt hiszem nem. Azt mondta, hogy nagyon sok elmaradt munkája van. 
-Mondta, hogy nem fog jönni? 
-Nem, azt nem. De talán... így sikerül kiszeretnem belõle... 
-Komolyan beleszerettél? 
-Igen -sóhajtott Vivien. 
-Úgyis visszajön idõvel, de ha nem, akkor is tudsz vele beszélni, telefonon, vagy ilyesmi. 
-Igen, tudok, sõt... mondtam is neki, hogy majd beszélhetünk, ha ráér. 
-Hát akkor? 
-Csak az... olyan... kevés. Bár, hosszú távon nekem jobb, ha lazul a kapcsolat, csak most nagyon nehéz, mert rettenetesen hozzászoktam. 
-Olyan könnyû lenne tanácsokat osztogatni, de mindegy mit mondok, mert neked kell megküzdened önmagaddal... 
-Talán õ is érzi, hogy küszködök -gondolkodott el Vivien. 
-Biztosan, talán csak idõt akar hagyni. 
-Csak, tudod, Kitti... olyan nehéz, mert hiányzik, és olyan lehangolt leszek már nélküle. 
-Jobb lenne, ha tisztáznád vele, mielõtt baj lesz! 
-Mit tisztázzak? 
-Mindent. 
-Hogy szeretem, minden akaratom ellenére? 
-Beszéld meg vele, a depidet is, és igen, hogy szereted... 
-Szerintem tudja, hogy szeretem, de nem tudom, hogy mennyire veszi komolyan, és nem vagyok depis, csak hiányzik. 
-Szerintem komolyan veszi. 
-És mégis, mit mondjak neki? 
-Nem tudom... Te tudod, mirõl szoktatok, és hogyan beszélni. Szõdd bele! 
-Nem akarom, hogy lekötve érezze magát, vagy, hogy megfojtom. 
-Aha...akkor csak szenvedj. Jobb így neked? 
-Nem, de mi értelme beszélni vele? 
-Én azt tenném, még ha el is riasztanám...de hát ez én vagyok! Nem szeretek sokáig szenvedni. Nem vagyok mazochista. 
-De tényleg félek, hogy elriasztom. Nem értem magam... 
-Miért? 
-Eddig attól féltem, hogy kötõdök hozzá, most pedig attól, hogy elveszítem. Teljesen össze vagyok zavarodva. 
-Hát, Vivi, ez a szerelem... 
-Ó, te bölcs barátnõm! Mihez is kezdenék nélküled? 
-Hát, fogalmam sincs... De szívügyekben én többet tudok... Errõl jut eszembe, hol van az én Dávidom? 
-A szobájában, késõn jött haza az éjjel. 
-Csavargott? 
-Tudod, a barátai mindig elcsalják, de hát ez a normális. 
-Nincs barátnõje? -csillant fel Kitti szeme. 
-Tudtommal nincs, nemrég szakított. 
-Talán meg kéne vigasztalnom... -merengett Kitti. 
 
A két lány kuncogva nyitott be Dávid szobájába. A fiú hason fekve aludt, magához szorítva a kispárnát. Vivien nesztelenül ikeröccse ágyához lépett, majd a következõ pillanatban elkapta a talpát, hogy kegyetlenül megcsiklandozza... 
 
Sûrû, áthatolhatatlan köd ereszkedett az egész világra ezekben a november végi napokban. Tejfehér takarójával mindent beborított, és a ködszitálás átnedvesítette még a lelkét is az embernek. Vivien kétségek közt gyötrõdött a szobájában. Már több mint egy hete nem hallott Csongorról, és hiába hívta telefonon is, a férfi egyszerûen nem vette fel. 
 
Talán meggondolta magát, érthetõ, hogy nem akarna ilyen kis bolonddal foglalkozni, mint én -gondolta magában elkeseredve. 
Ahogy a konyha felé indult, hogy készítsen magának egy forró, almás-fahéjas teát, hangokat hallott... 
-Tudja már? -hallotta az anyja hangját. 
-Nem, ragaszkodott hozzá, hogy ne mondjuk el neki. 
-Vivi biztosan tudni akarná. 
-Nem lehet, Csongor megígértette velem, hogy nem mondom el neki. 
Vivien kicsit elszégyellte magát, hogy hallgatózik, mert sosem csinált még ilyent. Hirtelen be is lépett a konyhába, hogy kérdõre vonja a szüleit. 
-Mit nem szabad tudnom? 
-Vivien, kislányom... 
-Apa, légyszíves ne titkolózzatok! 
-Nem mondhatom el... 
-Miért? 
-Csongor nem akarta, hogy aggódj. 
-Apa, ez butaság! Mondd már el kérlek, hogy mi van, mert nem bírom már... 
-Áron, ne kínozd már tovább a lányunkat, kérlek! -szólt az érdekében Izabella is. 
-Apa, légy szíves! -könyörgött most már Vivien. 
-Hát... -viaskodott magával a férfi. 
-Apa... 
-Csongor... kórházban van. 
-Jaj! -ijedt meg Vivien. -Melyikben? 
-Itt, Mohácson, a sebészeten. 
Vivien nem várt további válaszokra, szélsebesen összeszedte az iratait és a kocsipapírokat, majd kabátot húzott és már indult is, hogy meglátogassa a férfit. 
-Vivi, nincs nagy baj... -mondta az apja, de õ ezt már nem hallotta. 
 
Vivien zakatoló szívvel lépett be a hatágyas kórterembe. Az ablak melletti ágyon feküdt Csongor, sápadtan és törõdötten. Vivien nesztelenül közelebb lépett. Ebédidõ lévén a többiek nem voltak a szobában. A lány félt, hogy valami nagy baj van, ha Csongor alszik ebéd helyett, nagyon aggódott érte. Egy fehér, fém széket húzott az ágy mellé, és megfogta a férfi erõtlen kezét. 
Talán kómában van? Miért alszik? -kergetõztek benne a vadabbnál vadabb gondolatok. 
-Csongor, hallasz engem? -kezdte. -Mi van veled? Miért titkoltad elõlem, hogy baj van? 
Figyelte, de semmi reakciót nem látott a férfi fehér arcán. 
-Sajnálom... sajnálom, hogy nem tudtam idõben elmondani, hogy mennyire szeretlek. Igazad volt mindenben, nem menekülhetek az érzéseim elõl... És nem számít, hogy mit tettek az õseim, vagy, hogy mennyire forró vér folyik az ereimben, mert én más vagyok. A saját életemet kell élnem, nem befolyásolhat a múlt... nem maradhatok magányos, csak mert a nagyanyámnak három férje is volt, attól nekem nem kell apácának mennem, ha nem akarom követni a példáját. Hallgatnom kellett volna a szívemre, amíg még nem késõ... Csongor... kérlek ne halj meg! Szeretlek... 
Vivien a férfi ágyára hajtotta a fejét, könnyek szántották az arcát. 
-Ne...ne sírj! -szólalt meg ekkor erõtlen hangon a férfi. 
-Csongor! Te... jól vagy? -kérdezte a lány meglepõdve. 
-Most már sokkal jobban, hogy látlak -mondta gyenge, de mégis határozott mosollyal. 
A szemében titok bujkált, ami õszinte örömmel keveredett. 
-Mi történt veled? 
-Volt egy régi törésem, ami rosszul forrt össze, azt tették helyre -mondta, teljesen kimerülve a beszédtõl. 
-Azt hittem, hogy meg fogsz halni... -vallotta be a lány. 
-Csak altatásban voltam, még most ébredezek. 
Vivien megkönnyebbülten sóhajtott, majd ijedten nézett rá. 
-Mióta vagy magadnál? 
-Pont elég ideje, hogy most nagyon boldog legyek -mosolygott sejtelmesen. 
-Jaj, te! 
-Örülök, hogy tisztába jöttél magaddal. 
-Örülsz? 
-Igen, és annak is, amit utoljára mondtál... 
Vivien szégyenlõsen elpirult. 
-Komolyan mondtam, nem csak azért, mert azt hittem, hogy meghalsz... 
-Tudom, de legalább elõbb elmondtad -szorította meg a kezét a férfi. 
-És most mi lesz? 
 
Vivien egyedül sétált a szõlõsorok között, már rég lehulltak a levelei, alig maradt valami a fákon is. Tekintetét a távolba szegezte, látta az ég kékjét, a dombok fáradt zöld lankáit, a felszántott földek zsíros, barna földjét, és arra gondolt, hogy mennyire szeret itt élni. Eszébe jutott, mit mondott neki Csongor arra a kérdésére, hogy és most mi lesz? Nem tudta, vajon képes lenne-e követni a férfit, és vele élni, de mindennél jobban szerette õt. Mégis tétovázott. Csongor arra kérte, hogy tartson vele, de a lányt riasztotta az a vándorélet, amit élt a férfi. Ám soha, senki után nem kínozta még így a vágy és a szerelem. Nem tudta mit tegyen, nem akarta megváltoztatni õt, de félt, hogy nem tudnának együtt élni, hiszen annyira különböznek. Úgy érezte az otthont teremtõ ösztöne éppen annyira élt benne, mint a kalandvágy. Ez a kettõsség lassan felõrölte minden erejét és ellenállását. Betöltette az érzés, hogy nincs számára menekvés, a sorsát vállalnia kell. 
 
Már késõ délután volt, amikor az ismerõs kocsi bekanyarodott a tanyára. Viviennek máris szaporábban vert a szíve, ahogy meghallotta csapódni az ajtaját. Kezét a mellkasára szorította, hogy lelassítsa az eszeveszett kalapálást a bensõjében. 
-Szia! -köszönt rá Csongor kisfiús mosollyal. 
-Szia! 
-El akartalak hívni Andrásékhoz. Van kedved jönni? 
-Igen, máris öltözök, de... te vezethetsz gipszben? 
-Hát, csak óvatosan. 
-Akkor, mi lenne, ha én vezetnék? 
-Az én kocsimat? 
-Igen... ha bízol a képességeimben... 
-Nem bánom. 
-Hm... ez nagy kiváltság, ha jól sejtem -somolygott a lány. 
-Az bizony, tessék kiérdemelni -mondta Csongor, miközben egy elszabadult, rakoncátlanul göndörödõ hajtincset simított a lány füle mögé. 
Vivien megborzongott az érintésétõl, ragyogó szemekkel nézett rá. 
-Igyekszem... 
-Tudom -nyugtatta meg a férfi, majd megszorította a vállát. -Induljunk akkor. 
 
Vivien izgatottan fordította el a Hondában a slusszkulcsot. Minden olyan nagy és férfias volt az autóban. Egészen kicsinek érezte magát benne. 
-Ez egészen más, mint az én kis Škodám... 
-Á, minden ugyanott van benne -próbálta nyugtatni Csongor az anyósülésrõl. 
-Persze csak sokkal nagyobb... és mennyivel erõsebben kell nyomni a kuplungot is! -csodálkozott. 
-És a féket is, próbáld meg! -javasolta a férfi. 
-Hú, tényleg... hm... férfias kocsi. 
-Tetszik? -kérdezte Csongor, és közben elcsodálkozott magán, hogy mennyire számít neki a lány véleménye. 
-Nagyon! 
-Örülök -mondta, s közben bekötötte magát. 
-Na, akkor kapaszkodj! -nevetett a lány pajkosan, majd gázt adott. 
 
Tíz perc múlva már Himesházán is voltak, Vivien remegõ lábakkal szállt ki a kocsiból. 
-Csongor, ez nem volt semmi, a lábam is remeg, mint a kocsonya. 
-És milyen érzés volt vezetni? 
-Nagyon jó, fantasztikus az az erõ, ami van benne! Nem féltél mellettem? 
-De, egy kicsit... 
-Nahát, micsoda meglepetés! -szólt András, amikor meglátta együtt a fiatalokat. -Mi járatban vagytok? 
 
András érdeklõdve nézte a fiatalokat, látta az unokahúgán, hogy valami nagyon emészti. Már ötéves kora óta ismerte, minden gondolata világos volt elõtte, az pedig teljesen egyértelmû volt, hogy a lány nagy lelki válságban van. Hiába mosolygott Csongor mellett, és fogadta el látszólag a közeledését, ez semmit sem számított. András már jobban tudta, mint bárki, hogy a lány, ha akarta, akkor a összes érzését ki tudta zárni, és olyan tettekre volt képes, ami mindenkit meglepett. Amire senki sem gondolt volna. Akár szerette Csongort, akár nem, ez nem befolyásolta a cselekedeteit, bármikor képes volt hûvösen dönteni, még úgy is, hogy tudta, fájdalmat fog okozni önmagának és másoknak. Kíváncsi volt, mi jár a lány fejében. 
 
Pár óra múlva, miközben Apollónia burgonyahámozásra fogta be Csongort az ebédhez, András Vivienre nézett, és a szemével jelezte, hogy menjenek ki beszélgetni a teraszra, ahol nem hallja õket más. 
-Vivien, egész végig figyeltelek... szereted Csongort? 
A lány szemlesütve válaszolt: 
-Igen, de õ lehet, hogy nem vesz komolyan. 
-Honnét tudod, hogy mit gondol komolyan, és mit nem? 
-Hát... megérzés. De azt hiszem tényleg beleszerettem, már senki másra rá sem nézek. Ez a legnagyobb baj... hûséges lettem hozzá. Ezért tudom, hogy baj van. 
-Miért lenne ez baj? -vonta fel a szemöldökét a férfi. 
-Mert annyira különbözünk. Nem köthetem le. Hiába szeretem, el fogom engedni. Pedig tényleg szeretem, mint még soha senkit. 
-Én már mióta mondom. 
-Te elõbb tudtad mint én? -csodálkozott a lány. -Mibõl? Én akkor jöttem rá, amikor mindenkit leráztam. 
-Hát nem megmondtam, hogy nem értelek? 
-Nem értetted, hogy miért akarom elüldözni magamtól ilyen eszeveszettül, arra gondolsz? Akkor még fogalmam sem volt róla... 
-Én pedig már sejtettem, meg akartad óvni tõle a szívedet -mondta megértõen a nagybátyja. 
-És most se mindig szeretném tudomásul venni, de az veszélyesebb, ha önmagam elõl is titkolom.Talán, ha bevallom, hamarabb elmúlik... -merengett. 
-Kinek vallod be? Azt mondtad, Csongorral megbeszélted! 
-Magamnak kellett elõbb bevallanom. Vele is megbeszéltem. Neki már akkor mondtam, hogy szeretem, amikor még nem tudtam, hogy ez ennyire komoly. Akkor még nem jöttem rá, hogy minden szavam igaz. De most mindent tisztáztunk. 
-Mindent tisztáztatok? Ha kérdezhetem, mégis mit? Hogy szereted, oké. Aztán, hogy elmennél Vele? Vagy mit? 
-Hogy szeretem, de ennek ellenére is bizonytalan vagyok magamban. 
-Hát, nem csodálom, hogy megõrjíted ezzel az állandó bizonytalankodásoddal. El kell végre döntened, hogy mit szeretnél. 
-Azt akarja, hogy éljek vele -vallotta be Vivien. 
-Mi tart vissza? 
-Félek, hogy a végén elhagy, mert nem leszek elég neki. Õ sokkal kalandosabb életet él, mint amit én nyújtani tudok a számára -nézett rá reménytelen tekintettel. 
-Tudod, hogy ez butaság. 
-Miért? 
András szeretetteljesen nézett a kedvenc unokahúgára, majd mélyet sóhajtva belefogott: 
-Soha nem tudhatod, hogy mit hoz a jövõ. De ha örökké a félelmeid irányítanak, a végén egyedül fogsz maradni. Persze, elveszítheted, de ha meg sem próbálod... Különben is, kérdezted õt már ezekrõl? Hogy õ milyen életet szeretne? Vagy eldöntötted helyette, hogy mit akar majd? 
-Olyan undok vagy! -jelentette ki durcásan a lány. 
-Tudom, hogy fáj, de fel kell ébredned ebbõl az álomból -mondta szinte már kiabálva a férfi. 
-Halkabban! -kérte a lány. 
 
-Mi történik itt, ti veszekedtek? -lépett ki Apollónia az ajtón a hangokra. 
-Á, csak kicsit beszélgetünk -mentegetõzött András. 
-Azt hallom... 
-Nincs semmi baj, Apollónia néni -nyugtatta meg kedvesen Vivien a nagynénjét. -Csak eszmecserét folytattunk, és túl hevesre sikerült. 
-Értem, inkább gyertek, Csongor nem bír még igazán krumplit hámozni. 
-Szegény gyereket befogtad? -mosolygott már András a feleségére. 
-Milyen gyereket? Meglett férfi... -tiltakozott Apollónia. 
-Hm... a férfiak tanuljanak meg fõzni, ha nem akarnak kiszolgáltatva lenni egy asszony kegyének -mosolygott derûsen Vivien Csongorra. 
Ám a férfi a lány mosolya ellenére is érezte, hogy valami baj van... 
 
A nap már alábukott a látóhatáron, narancsos színnel borítva az ég alját. Csongor és Vivien karonfogva sétáltak a hegygerincen. A lombjukat vesztett fák szomorú látványt nyújtottak volna, ha nem lenne meg bennük a jövõ ígérete. Azonban a duzzadó virágrügyek álmosan várták a tavaszt. A lány homlokát kusza gondolatai barázdálták. A férfi hirtelen megállította és maga felé fordította, majd az álla alá nyúlt, hogy könnyegén megcsókolja. Vivient áramütésként érintette az érzés, egész testében megborzongott. Csongor zöld szeme igézõen hatott rá, lelke legmélyében megmozgatva az izzó szenvedélyt, ami csak arra várt, hogy valaki lángra lobbantsa. 
-Tudom, hogy félsz -suttogta a férfi. 
-Igen? 
-Igen, mindent tudok rólad. De se a nagyanyád sorsa miatt nem kell aggódnod, se attól nem kell félned, hogy elhagynálak. Én sosem foglak elengedni, sem elhagyni. 
Vivien meglepõdve nézett a férfi szemébe, még mindig rejtély volt számára, hogy honnan ismeri ilyen jól szíve minden titkát és félelmét. 
-De, Csongor... én...ez nem olyan egyszerû. 
-Tudom, te önmagaddal küzdesz. De én már túl öreg vagyok ahhoz, hogy kivárjam, amíg kinövöd ezeket. Egyszerûen bízd rám magad! -kérte. 
-Ez olyan, mintha fejet ugranék a Dunába, anélkül, hogy úszni tudnék -tiltakozott a lány. 
-Nem olyan rossz az, én ott leszek, és elkaplak. 
-Félek... 
-Tudom -mondta a férfi, és ujjaival beletúrt a lány hajába, majd közelebb húzta magához, hogy újra megcsókolja. 
-Ha azt hiszed, hogy ezzel leveszel a lábamról... 
-Nem hiszem... tudom. 
-Ó, a magabiztosságod rettentõen vonzó -felelte a lány elakadó hanggal. -Mit is mondtál, hogy túl öreg vagy? 
-Azt, jól hallottad. 
-Hozzám? 
-Nem, ahhoz, hogy kikészíts ezzel az állandó bizonytalankodásoddal. 
-Akkor inkább keresel valaki mást magadnak? -szeppent meg a lány. 
-Nem, dehogy is Vivi, mit gondolsz rólam?! -kérdezte felháborodva a férfi. -Nekem nem akárki kell, csak te kellesz! 
-Ó, és mi a terved? -tudakolta meghatódva a lány. 
-Az, hogy elrabollak és addig el sem engedlek, amíg igent nem mondasz. 
-Igent... mire? 
-Arra, hogy leszel-e a feleségem... 
-Hát... -akadt el a szava Viviennek. 
-Tudom, ez most váratlanul ért. 
-Az nem kifejezés. 
-És mi lenne a válaszod? -kérdezte a férfi, miközben kevés sikerrel próbálta titkolni az izgatottságát. 
-Ezen még nem gondolkoztam... adsz egy kis idõt? 
-Igen, de ne kínozz sokáig, kérlek! 
-Nem, nem foglak... 
-Szeretlek -suttogta a férfi, majd gyengéden megérintette az arcát. 
Vivien megremegett az érzéstõl. Még soha, senki nem érintette meg ilyen erõsen a szívét. 
-Én is szeretlek... de... 
-De? 
-De olyan tapasztalatlannak érzem magam hozzád képest... 
-Azért van köztünk jó pár év korkülönbség... Kis Vivien, ha arra gondolok... hát néha szégyenlem is magam, hogy ilyen rámenõs vagyok, mikor te még olyan fiatal vagy hozzám. 
-Ne szégyelld! Nincs rá okod, sosem érdekeltek a korombeli fiúk. 
-Tényleg? 
-Tényleg, apa nem mesélte? 
-Hát mondott valami olyasmit, hogy úgy ûzöd õket el magadtól, hogy csak egyszer mernek próbálkozni. 
-Hát ez így van, csak te vagy ilyen levakarhatatlan... -nézett rá bájosan a lány. 
-Levakarhatatlan vagyok? Na, várj csak... -nevetett a férfi és játékosan megcibálta a haját. -mindjárt megmutatom, hogy mennyire is vagyok rámenõs... -fenyegette meg, majd szenvedélyesen az ajkára forrasztotta a száját... 
-Akkor talán... inkább máris igent mondok... ha amúgy sincs esélyem... mondta levegõt kapkodva a lány. 
-Jól teszed... -majd mikor eljutott Csongor tudatáig, hogy mit mondott a lány, hirtelen megdermedt. -Most igent mondtál? -kérdezte zaklatottan. 
-Nekem nagyon úgy tûnt -pirult el a lány. 
-Jaj Te, kis Vivienem! -kiáltott fel a férfi és felkapta a lány könnyû testét a földrõl, hogy szorosan átölelje. -Ígérem, nem fogod megbánni! 
-Ne ígérj semmit, csak szeress! 
 
Áron a tûzifát pakolta Dáviddal, amikor meglátta a hegytetõrõl lesétáló lányát és Csongort. Azonnal feltûnt neki Vivien szokatlan vidámsága és duzzadó ajka, és elég volt egy szempillantást vetnie Csongor elégedett arcára, hogy tudja, végre megtörtént köztük, aminek meg kellett. Apai szívét szorongató boldogság töltötte el, furcsa volt ez az érzés. Miközben elnézte õket, lepergett elõtte, ahogy a lánya megszületett, majd felcseperedett és végül felnõtt nõ lett. Furcsa érzés volt, mintha megállt volna az idõ. A sasszemû Dávidnak is szemet szúrt a fiatalok jókedve, mintha a fellegekben jártak volna. 
-Apa, itt valami készül... 
-Azt hiszem már meg is történt -felelte az apja. 
Izabella ekkor lépett ki a házból, a nyomában Rebekával, a legkisebb lányával. Anyai ösztönével megérezte a változást, és boldog volt, hogy a lánya is megtalálta a szerelmet. 
-Na, akkor most rajtad a sor, Dávid fiam -kócolta össze felnõtt fia haját az édesanyja. 
-Anya, ne már... 
 
-Vége-