Tara Scott

                                                Emberség

Dél körül csengetett a postás. „Aláírós” levelet hozott. Ránéztem a feladóra, a Nyugdíjfolyósító Igazgatóságtól érkezett. „Nyilván a felülvizsgálat időpontjáról értesítenek”- gondoltam, s alig vártam, hogy beérve felbonthassam. Valóban, pár nap állt rendelkezésemre, hogy rendezzem a leleteimet, időrendbe szedve. Szépen műanyag csatos dossziéba helyeztem, s az adott napon elindultam a városba, a központi orvosi rendelőbe. Már reggel kialakulóban volt a kánikula, felhőt sem lehetett látni, s a konyha ablakában elhelyezett külső hőmérő tizenhat fokot mutatott. Szerencsére kaptam parkolót az épület közelében. Árnyékról szó sem lehetett, „lesz vagy ötven fok a kocsiban, mire végzek”- gondoltam. A térdemet kímélendő, lifttel mentem fel a második emeletre. A rokkantnyugdíjasoknak történő felülvizsgálatra,    külön folyosó áll rendelkezésre, több különálló rendelővel. Előttük padsorok állnak helyet kínálva, a várakozóknak. Egy-két hely maradt üresen, a többit már elfoglalták, a korábban érkezők. Nyolc órában jelölték meg a rendelés időpontját. Az órámra néztem, háromnegyedet mutatott. Leültem, s körül néztem. Volt, aki szendvicset majszolt, valószínűleg a földszinti büfében vásárolta, amikor megérkezett. Akik a megyéből utaztak a felülvizsgálatra vonattal, vagy távolsági busszal, a járatsűrűséget ismerve akár már hét óra körül ideérkezhettek. Egy testes férfi a karjait összefonva, lehajtott fejjel szunyókált. Általában beszélgettek, s hallottam, hogy voltak egy faluból érkezettek is. Egy közös azonban volt minden jelenlévőben, a paksaméta a leletekkel. Ne, maradt sok idő a nézelődésre, mert a mellettem ülő asszony hamar megszólított. Örömmel elegyedtem szóba én is, mert ilyenkor szerezhet az ember tapasztalatot, ismerhet meg életeket. Így aztán a kisregény, amit magammal vittem, a táskámban maradt. Rövidesen megismertem az élet, - és kórtörténetét. Miközben beszélgettünk, felhívtam a figyelmét olyan szociális segélylehetőségre, amit én is csak a barátnőmtől hallottam először. Érdekes módon, ezeket a lehetőségeket nem plakátolják ki sem rendelőkben, sem egyéb egészségügyi intézményekben. Akik körülöttünk álltak, és hallották, feljegyezték a hallottakat. Aztán újra folytattuk, a beszélgetést. Hirtelen mindenki a csapóajtó felé fordult, s mi is megfordultunk ültünkben. Egy idős asszony lépett be a folyosóra, utána egy fiatalabb férfi, akit egy másik szintén idősebb támogatott. Az asszony, a ruha fölött virágos otthonkát viselt, s lassan közeledtek felénk. A fiatalabb, akit támogattak, és negyven körülinek gondoltam, csont sovány volt, és levegő után kapkodott. Egy hasonló korú férfi felállt, és a zihálót leültették. Közben megtudtuk, hogy az édesanyja, és a szomszéd kísérte el, a felülvizsgálatra. Nekem az első gondolatom az volt, hogy szívem szerint azonnal mentőt hívnék hozzá. Már percek óta ült, a pad szélében kapaszkodva, s minden egyes levegővételért megküzdött továbbra is. Közben a beszélgető partneremmel megállapítottuk, hogy nagyon lassan halad, az egész. Rövidesen a rendelőből, ahová mi voltunk besorolva, kijött az asszisztensnő, hogy összeszedje az újonnan érkezők beutalóit. Az otthonkás asszony is odaadta fia papírjait, s közben mondott valamit, amit mi nem hallhattunk, de az asszisztensnő a férfira nézett. Valamit türelmetlenül, röviden válaszolt, s eltűnt az ajtó mögött. Biztos voltam benne, hogy látva a férfi állapotát, behívják soron kívül. Nem így történt, úgy egy óra múlva hangzott el a neve, mert a szomszéd felsegítette, s bekísérte az ajtón, utánuk ment az édesanyja, s a szomszéd visszajött, s megállt az ajtó mellett, készenlétben. Legnagyobb meglepetésünkre, fél perc sem telt el, és nyílt az ajtó, majd kiléptek rajta. A közelebb ülők kérdezték meg tőlük, hogy mi történt? Aztán szinte azonnal eljutott hozzánk is a válasz, s mi az asszonnyal, akivel addig beszélgettünk, döbbenten néztünk össze. Lejárt a férfi személyi igazolványa, s közölték vele, hogy ha megújíttatta, menjen vissza. Kimondatlanul is tudtam, hogy ugyanarra gondoltunk. Nem akartam hinni, a fülemnek. Nem egyszer intéztek el ügyeimet különböző hivatalokban úgy, hogy valamelyik papír hiányzott. Megegyeztünk, hogy pótlólag beküldöm. Tudom, nem mindenki teszi meg. Ebben az esetben azonban az érdeke volt, hogy pótolja az új adatokat. Nap, mint nap mást sem hallunk az egészségüggyel kapcsolatban, médiákban, újságokban, hogy kevés a pénz. Az a szó, hogy kevés, azt jelenti másképp értelmezve, hogy van, csak nem elég. Valami azonban teljesen elfogyott, ott, ahol a legnagyobb szükség lenne rá, úgy hívják: emberség.