Két összeillő ember

Szorgos méhecskék

Szüleim emlékének

Minden nagyváros, kistelepülés és család meghozta a maga áldozatát a nagy háború idején. Így volt ez Tolnában, Baranyában, és az egész országban.

Tolnanémedin 1943 nyarán, András az asztalossegéd nehéz szívvel kísérte édesapját a községházhoz, a frontra indulók gyülekezőhelyére. „Isten segítse haza épségben édesapámat” – búcsúzott az ifjú. „Hazajövök, hazajövök fiam, vigyázz mindenkire”, majd gyorsan a többiekhez sietett, hogy fia ne lássa a gyengeségét – a könnyeit. Ettől a naptól kezdve apja helyett a fiatal segéd lett a családfenntartó. Édesanyjáról és két pici testvéréről kellett gondoskodnia.

Rossz hírek jöttek frontról, hullottak a magyar katonák, mint a legyek. Az orosz sztyeppén összedrótozott, ágból készült fakereszt, rajta páncél sisak jelezte, hogy ott egy magyar katona nyugszik idegen földben. A szerencsésebbek valamelyik fogolytáborban várták a szabadulást. A legtöbbjük a háború vége után két-három évvel ért haza. András édesapja 1948 tavaszán tért haza Szibériából. A világégés után nemcsak a gazdaság és a környezet, de a családok is romokban hevertek. El kellett takarítani az anyagi-erkölcsi szemetet úgy, hogy közben mindenki tele volt bánattal és kétellyel. Tolnanémedi főbírája és jegyzője ezt a szívszorító helyzetet egy szüreti mulatsággal kívánta eléviselhetővé tenni, ahova hivatalos volt a falu apraja-nagyja. Főtt a borjúhús, sült a kolbász, a hurka, a pecsenye, rogyadoztak az asztalok a kuglóftól, rétestől, tortától. Mellé az igazi jó kadarka dukált.

András is elment, szerette a mulatságokat, igaz most nem a kedvenc cigánybandája játszott. Két barátjával beszélgettek a bálterem egyik szegletében, nézegették az asztaloknál helyet foglaló családokat, lányokat, szülőket. Előbb egy-két utcabeli lánnyal táncolt, majd egy pillanatra találkozott a tekintete Eszterével, a székes Benkőék lányáéval. Felkérte táncolni, amit Eszter apja engedélyezett. „Azt hallom jó asztalos. A simontornyai Szabó mester nagyon dícséri.” – mondta Benkő úr a fiának. „A paraszt az paraszt marad, még ha angol szövet öltönybe öltözik is.” – válaszolt rá Lajos, Eszter testvére. A bálból távozóban Benkőék lánya a szeme sarkából küldött biztató mosollyal köszönte meg Andrásnak az esti táncot. Az első táncból szerelem lett, majd András megkérte Eszter kezét.

A szülők nem ellenezték a házasságot, de a lány bátyjának nem tetszett. Lajos sosem tudott belenyugodni ebbe a házasságba. Hiába lett iparos a vőlegényből, ha az apja csak földműves volt. „Apám! Ez csak egy paraszt fia, a Jánoshoz kell hozzáadni az Esztert. Ezt a házasságot sosem fogadom el”- próbálta apját befolyásolni a testvér.  A fiatalok nem törődtek vele, csendben ábrándoztak, a boldog jövőre gondoltak. Igazi nagy szerelem volt.

Ember tervez – Isten végez!

A leány édesanyja az esküvő előtt egy hónappal meghalt veserákban. Mérlegelniük kellett: nem töltik ki a kötelező gyászt és egybekelnek, ezzel vállalják a falu megvetését, vagy csak a gyász letelte után házasodnak össze. Az előbbi mellett döntöttek. Albérletbe költöztek. Nem egész egy év múlva itt született meg első fiúk, Zoltán.

Az ifjú pár rakta egymásra a forintokat, telket vásároltak és építkezni kezdtek. A már lakható új házban érte őket az’56-os forradalom és szabadságharc. Menni akartak Németországba, de mégis maradtak. A szász földműves fia, és a székely iparos lánya nem tudott hazát cserélni.

1957 tavaszán a második gyermeküket várták, amikor Eszter hirtelen rosszul lett. András a közeli pincehelyi kórházba vitte feleségét. Esztert nagyon hosszú ideig vizsgálták, majd Andrást az egyik ápolónő ismerőse kísérte a főorvoshoz, aki rögtön a lényegre tért. „Nehéz elmondanom, de jelen pillanatban úgy látom, hogy az édesanya és a magzat is veszélyben van. Hogy mindkettő életben maradjon, annak kicsi az esélye. Reggel keressen fel kérem, akkor többet tudok mondani.” A kórházból hazafele menet az égre nézet: „Miért versz Istenem?” –tette fel könnyezve a kérdést András a Mindenhatónak. Azonban a gyermek is és az édesanya is életben maradt. András azt hitte, hogy a sors kegyeltje. Mindezekre emlékezve a későbbi nehézségek sem voltak legyőzhetetlenek számára.

András születésével – apja nevét örökölte a második gyermek – megszaporodtak a család anyagi szükségletei is. A szorgos családapa addig-addig tervezgetett, míg egyik cimborája javaslatára öt család méhet vásárolt. Nem is gondolták akkor még Esztikével, hogy a méhek milyen fontos szerepet játszanak majd életükben.

1962-ben, meghalt Eszter édesapja, 63 évesen. Az idő tájt még a háztól temetés volt a szokás. Eszter a koporsó tetejét fogva keserves zokogással búcsúzott az édesapjától. A gyászmenet elindult, Eszter mögött becsukódott a kapu. A házban immáron Lajos lett az úr. A testvér örökre bezárta Eszter után a szülői ház kapuját. Remegő lélekkel, de tudomásul vette.

A méhek szorgalmával rakták a forintot vagy a postára, vagy a nagyobbik gyerek heverőjének fejtámasza alá. A méhek gyűjtötték a virágport, a méz árából pedig meglett a Trabant (a faluban talán tíz autó volt), új bútor, présház, és gyarapodott a méhcsaládok száma is. A nagyobbik gyermekben látták a lehetőséget, hogy talán komoly, tanult ember lehet belőle. Az apa azt szerette volna, ha állatorvos lesz, az édesanyja pedig evangélikus lelkésznek szánta. Első lépcső a gimnázium volt. A kisebbik ügyes kezű volt, így azt tervezték, hogy majd Öcsi örökli az apja szakmáját.

Nem is gondolták, hogy a szervezet fizikai teljesítő képessége véges. András többször fájlalta a gyomrát, de mindig elmúlt. Egyszer a méhesből kijövet összecsuklott, sejtette, hogy mi a baj. Nehezen az autóhoz ment és indított. Szólt Eszternek, hogy zárjon, és gyorsan üljön be mellé. Kínok között vezette az autót, és meg sem állt a pincehelyi kórház bejáratáig. Szinte kiesett a kocsiból. Élete az orvosok kezében volt.

A feleség a kórház folyosóján várta a vizsgálatok eredményét, az egyik ismerős nővér igyekezett hozzá: „Kilyukadt az András gyomra, azonnal megműti a Csík doktor úr. Nem lesz semmi baj.” A műtét sikerült, befoltozták a lyukas gyomrot.

Látogatáskor a feleség nem hozott semmi különöset a férjének, hiszen András nagyon gyenge volt és gyomorbeteg. Egymást nézték szótlanul, reménnyel és bizakodással. Egy óra elteltével elbúcsúzott a férjétől, de az ajtón kicsi nyílást hagyva sokáig nézte a beteget. A fehér ágynemű, a férje félre fordított feje, édesapja utolsó óráira emlékeztette. Rossz érzése támadt. Mintha búcsúzott volna: „Istenem segíts! Ne hagyd, hogy baja essen. Siess haza, András!” Elérzékenyült.

Felkereste a sebészorvost, a család régi jó barátját. Csík doktor cipőjével az előtte levő szőnyeget babrálta, fel-alá sétált, majd az asszony szemébe nézett. „Nagy baj van Esztike. Az Andrásnak nem a gyomra a fő probléma. Sajnos olyan más betegséget is találtunk, amelyet az orvostudomány mai állása szerint nem tudunk gyógyítani. Leukémiája van, magyar szóval fehérvérűség”. Az asszonnyal elsötétült a terem, elájult. Egy gyors injekció után felnyitotta a szemét. Csík doktor vitte haza, otthon Zolti fia várta és a heverőre fektette. Eszter a plafont nézte mereven, a távolba révedve. „Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben….” – mormolta az imát. „Meddig maradsz még András?…Itt hagysz bennünket?... Istenem, még csak 47 éves…”- és egy könnycsepp jelent meg a szeme sarkában.