Érdekes bonyodalmat okozhat egy kulcscsomó...

A kereskedelmi televízió öl, butít, és nyomorba dönt. A közszájon forgó felismerést az alkoholra szokták alkalmazni, de bizton állíthatom, hogy a két tömegfertőző találmányra is igaz. Kerülnék is nagyon sok műsort, de sajnos nehezen kivitelezhető. Ma reggel sikerült rövid szabadságra küldeni a kedves oldalbordámat, végre ki lehetett kapcsolni a retekklubot és a mosópor reklámot.

A hirtelen jött szabadság öröme úgy feldobott, hogy gyorsan a kezembe vettem a távirányítót és máris élvezhettem a műsor keresés örömét. Egy női kézilabda mérkőzés közvetítését kaptam el. A képernyőt figyeltem, de közben gondolataim középiskolám vörös salakkal borított udvarán jártak.  Észrevétlenül surrant be emlékezetembe ifjúságom már kissé feledésbe merült kedves-bájos története. Régen volt, szép volt, de mennyire igaz volt.

A gyönki gimnázium ma is kétszintes, hosszú épület, a tantermek jelentős részét a hatvanas években az emeleten lehetett megtalálni. A földszinten a biológia-, fizika-, kémia labor volt. Ugyancsak a földszinten bújtak meg a szertárak, és a sok egyéb zeg-zugok. Itt lakott a gondnok házaspár is, és a folyosó végén az elmaradhatatlan rézharang, amellyel Glöckner bácsi jelezte az órák kezdetét és végét. A tornaterem foglalta el a földszint mintegy felét, melynek mérete alkalmassá tette kézilabda mérkőzések lebonyolítására is. Rossz idő esetén a gimnázium mindkét csapata itt játszotta bajnoki mérkőzéseit. Rácsos ablakai a vörös salakos udvart vigyázták. Szerettem ide járni szabadidőmben, de edzésekre is. Főleg a kézilabdáért, de kiegészítő sportágként a cselgánccsal is próbálkoztam.

A televízióban látható mérkőzés felidézte bennem azt a történetet, amely harmadikos gimnazista koromban játszódott le iskolám tornatermének női öltözőjében.

Az udvaron kedvenc tanárommal és egyben edzőmmel beszélgettünk. Főiskolás korában a válogatottságig vitte, de a diploma megszerzése után szíve visszahúzta régi iskolájába. Különös kapcsolat volt a miénk. Csak tízévnyi korkülönbség, játékos-edző és tanár, szülőfalvaink szomszédsága, egy-egy  összekötőkapocs az életünkben.  Igazi tanár-diák barátság volt ez. A külön feladatok elvégzését általában rám bízta. Most is megkért, hogy készítsem elő a tornatermet a következő testnevelés órára, talajon fognak gyakorolni. „Ha késnél a fizika óráról, majd Steitz tanár úrnál kimentelek. Lehetőleg ne késs” – mondta mosolyogva, és a nyomaték kedvéért egy barackot nyomott a fejemre. Tudta, hogy húsz perc késést nyugodtan be lehetett tervezni, mert a fizika tanárom ennyi ideig szokott feleltetni. A kulcsokat odaadta, amit én azonnal a folyosói ablakmélyedésbe tettem, majd időhúzás gyanánt meglátogattam az udvar másik végében levő mellékhelyiséget. A megkönnyebbülés után gondolataimba mélyedve indultam köszönteni a bordásfalat, és kedvenc szeremet, a korlátot.

A  tornaterembe az öltözőkön keresztül vezetett az út. Lazán az utamba eső első ajtón benyitottam. Gyermekkoromban nagyon szerettem a meséket, és az öltözői látvány újra a mesék világába repített. Ugyanis, a gimnázium női kézilabda csapata állt előttem teljes életnagyságban úgy, ahogyan megszületett, csak 17-18 évvel később. Pucéran, gyönyörűen, szikrázó szemekkel. Még át sem tudtam adni magam a helyzetnek, máris rettentő nagy sikoltozás kezdődött, a törülközővel pedig nem a bájaikat takarták el a lányok, hanem a fejemet kókányolták hevesen. Sűrű csiklandozások és törülköző csapkodások közepette valahogyan átverekedtem magam a női bájokon, az öltöző kijáratáig, majd a tornateremig.

Zsibbadt a fejem, de azért magamban vigyorogtam egy jót.  Nyúltam a zsebembe a kulcsért, éreztem ott valami kulcscsomószerűséget, de ez a kulcs, nem az a kulcs volt. „Az ablakban maradt a kulcs, kezdődhet minden előröl” – gondoltam. „Ég az arcom, fáj a fejem, a fizika órának már fele lement, a Steitz tanár úr holnap kihív felelni, – újra be kell menni a lányok öltözőjébe” - ez döntés és kívánalom volt egyszerre. A néhány perccel korábbi események tapasztalatából kiindulva a meglepetés taktikájához folyamodtam.

A zuhanyozó felé indultam, csöppet hallgatóztam, majd kicsaptam az ajtót és megálltam középen akár egy Dávid szobor – igaz formaruhában. Életemben sokszor hoztam rossz döntést, most is így történt. A lányok még az előző jelenet részleteit tárgyalták a zuhanyozó rózsák alatt, a pillanat törtrésze alatt elkaptak, a vizes kőre tepertek, majd benyomtak az egyik üres zuhany alá – úgy ruhástul, cipőstül, mindenestől. Rövid hideg vizes fürdő és törülközős „kedveskedés” után az udvari kijárat felé húztak, felmosva velem a helyiséget. A sapkáról sem feledkeztek meg, szokásos női mozdulattal utánam dobták. „Ilyen durva fogadtatásra azért nem számítottam, várjatok csak…” – gondoltam és próbáltam magam olyan állapotba hozni, hogy legalább a tornatermi szereket a helyükre tudjam tenni. „Gyerünk a klotyóra”- motyogtam magamban, ablakmélyedésben levő kulcsokat magamhoz vettem. A legnagyobb gondolatok születésének helyén kicsavartam a ruháim, de még így is egy vietnami dzsungelharcosra hasonlítottam leginkább.

Komótosan a tornaterem felé vettem újra az utamat. A megszokás és a kíváncsiság ismét a női öltöző ajtaja felé vezetett. Harmadszor próbálkoztam bejutni a tornaterembe, a női öltözőn keresztül. Benyitottam, és láss csodát. Sem pucér lányok, sem sikoltozás, sem fürdetés. A női kézilabda csapat tagjai már nem az előbbi szerelésben, hanem felöltözve, csinosan, mosolyogva vártak: „Jó napot kapitány úr. Erre, tessék befáradni, a tanár úr már várja” – üdvözöltek kedvesen. Végignéztem a lányokon, arcom az udvar salakjának színéhez hasonlíthatott, és a másik ajtó irányába botladoztam.

A tornateremben edzőm és tanárom várt mosolyogva: „Felterítettem a szőnyegeket, menj át a diákotthonba, ma már nem kell visszajönnöd, elkértelek. Kicsit szakadtnak tűnsz. A kulcsokat kérem. Délután háromkor edzésen találkozunk.”

Érdekes módon délután a lány-és fiú csapat együtt gyakorolt a soron következő mérkőzésre. Az edző a közelgő vasárnapi nehéz meccsekre való tekintettel a közös gyakorlás pszichikai előnyeivel magyarázta e döntését.

Szabadszállás, 2013. 05. 30