Amikor Józsa Mara ötlete nyomán elhatároztam, hogy riport sorozatot indítok a Pipafüstön publikáló szerzőkről, nem gondoltam volna, hogy ennyire nehéz dolgom lesz.  Ugyanis elég macerás személyes kapcsolat nélkül, neten keresztül ilyet készíteni. Makacs ember lévén azért belevágtam, és a visszaküldött kérdőívet elolvasva, bátran kijelenthetem, nem bántam meg.

Marával - úgy, hogy még sosem beszéltünk személyesen - évek óta kiváló munkakapcsolatban vagyunk. Rengeteget ötletelünk együtt, a drámaárverés kitalálását és kivitelezését is ketten vittük végbe. Most  a Magyar Amatőr Szerzőket Bemutató Felolvasó Színház létrehozásán fáradozunk.

Tehát tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Mai vendégem, Józsa Mara!

Mara! Mondj néhány szót magadról:

Rossz konstrukció vagyok; valamiből duplán kaptam, másból meg szűkösen. Sajnos, elég későn értettem meg, hogy az a kudarcok oka, hogy ezt figyelmen kívül hagytam, pedig ésszel, akarattal lehetett volna korrigálni. Hogy érthetőbb legyen, időnként borzasztóan büszke voltam, hogy a nehézségek ellenére egyben tartottam a családot. Most már tudom, hogy nagy hiba volt! Hagyni kellett volna, hogy működjön a természetes szelekció. Egyébként nagy változások közepette vagyok, ami azt jelenti, hogy most bontom le életem roggyant, nem működő részét, s lassan építkezni kezdek. Vagyis minden bizonytalan körülöttem. S belül? Átéltem mostanában néhány nagy erejű „rengést”, de van remény, hogy megmaradok…

Mi volt az a pillanat, amikor eldöntötted, hogy írni fogsz? Egyáltalán, mióta írsz?

Tízévesen írtam az első művemet, ugye, milyen meglepő, egy mini színdarabot, a címe: Hová lett két darab sütemény? Kár, hogy elkallódott, most jót nevethetnénk rajta! Spontán jött, hogy írnom kell, s nem volt rendszeres a későbbiekben. A fellángolások rendre kialudtak és jóformán semmim sincs a régebbi időkből, mert kegyetlen szigorral selejteztem.

Az utolsó nekifutás 2006-ra tehető, akkor született a Tükörregény. Emlékezetes időszak, mert a lányom készült az érettségire, én írtam a regényt és közben nagyon jól éreztük magunkat együtt. Ettől kezdve írok tudatosan.

Kinek a ráhatására kezdtél írni? Ki a kedvenc szerződ?

Hogy volt-e valaki, akinek a személye inspirálóan hatott volna, nem tudom, csak azt, hogy nagyon jó tanárok tanítottak. Ehhez nem kis szerencse kellett, mert sok iskolába jártam, így rengeteg tanárom volt. Megmagyarázom: a szüleim dinnyekertészek voltak, minden tavasszal más faluba költöztünk, majd ősszel vissza a szülőfalumba, ahol a telet töltöttük, Ez a vándorélet hozta magával, hogy minden tanévben három iskolába jártam.

Kedves szerzőmként sok írót, költőt felsorolhatnék, de a legnagyobb hatással Roald Dahl volt, van rám! Bevallom, szerettem volna a nyomdokába… De, ugye, ez lehetetlen vállalkozás!

Műveid a körülötted lévő világ rezdüléseit mutatják be, vagy fikciók?

Mindig van valós alap, amit el akarok mondani, de a körítés mese. Hogy egyik kedves novellámat, a Dalok… hangulatok… álmok… címűt említsem, saját élmény egy bizonyos zene már-már mániás szeretete, de a történet teljes mértékben kitalált, míg Mary vallomása az enyém:„Tudja, amikor ezt a zenét hallgatom, mindig olyan furcsa érzés tör rám, mintha különleges lennék. Persze tudom, hogy nem, ez csak a zene miatt van, ahogyan átjár, belém ivódik, attól érzem magam másnak. Már mindegyik dalt meghallgattam ezerszer is, mégsem tudok betelni velük. Volt idő, amikor arra gondoltam, talán megbolondultam. De aztán nevettem egyet rajra, ha úgy van is, nem mindegy? Érezzem jól magam, a többi nem számít!”

Van olyan eset, amikor tényleges, általad ismert és becsült vagy kevésbé becsült személyt mutatsz be írásodban? Természetesen álnéven?

Igen, sokszor, például a Perselypénz történetét anyám hozta, jó sok évvel ezelőtt esett meg, hogy valaki megdézsmálta az adományokat. Ez az alap, de bevallom, engem sokkal jobban érdekelt ennél, hogy miként éli meg az ember, ha úgy segít a másikon, hogy tudja, vétkezik általa. Sokáig pihent ez a novella, mert kerestem a legjobb a megoldást. Amúgy nem egy érdekfeszítő történet, két öregasszonyról szól, ezért volt nagy öröm, hogy egy pályázaton díjat kapott.

Ha van ilyen eset, volt, hogy magára ismert valaki?

Az előbb említett írás „ihletője” már nem él, de a Tükörregény Ferikéjében, némileg túlozva, a volt férjemet írtam meg, hátha elgondolkodik. Magára ismert, de minden maradt a régiben.

Ki az általad megformált legkedvesebb figurád?

Mary a Dalok… hangulatok… álmok…-ból, talán azért, mert általa adtam igazolást magamnak; ahogyan ő felvállalta a bolondériáját, tegyem meg én is.

Ha van kedves figurád, nem gondolkodtál még a róla írott sorozaton?

Mary, sajnos, nem élte túl a novellát, de ha nem hal meg a végén, akkor sem folytatnám, hiszen ez a „menetjegy” eddig szólt. Volt már, hogy biztattak, például A nagy üzlet című darabom folytatására, de a mondanivalómat már közöltem, azon túl meg nem lenne értelme a szószaporításnak.

Hogy fogadod a téged ért, esetleges negatív kritikákat?

Ha jogos észrevétel, mint a legutóbbi darabom esetében a Tiéd, akkor elgondolkodom. Ennél maradva, megszeppentem, juj, de aztán, rájöttem, hogy ha előbb mondod, akkor sem írtam volna másképpen, mert én mást akartam kihozni belőle, mint Te tetted volna.

Volt, hogy valaki vérig sértett?

Ilyen egy eset volt. De valójában ez nem irodalmi kritika volt, hanem politikai, mégpedig a Magyar specialitással kapcsolatosan.

Hatására eszedbe jutott-e, hogy abbahagyd az írást?

Valóban úgy éreztem pár napig, hogy nem írok többet…

A családod olvas téged?

Igen. De túlzás lenne azt mondanom, hogy mindent. A gyerekeim, sajnos, nem sokat olvasnak és más az érdeklődési körük, de időnként meglepnek. A múltkor a lányom kérdezte: „Olvastam a Naplódban a Már nem akarom című írást, az a tiéd? Mert te nem szoktál ilyen verses formát írni.” Vagy a fiam:” Megmutattam a szobában a többieknek a Hópehely-t. Hát… azt mondták, jó…”

Volt olyan, hogy nem tetszett nekik, amit tőled olvastak?

A gyerekeimnek?  Ha róluk írtam…Mikor újságíróskodtam, téma szűkében gyakran szóltak róluk kis színesek, akkor elég sokat nehezteltek emiatt! Mostanra annyit változott a dolog, hogy a lányom örül, ha szerepeltetem.

A település, ahol élsz, tudja azt, hogy te, Józsa Mara, író vagy?

 Csak páran tudják, hogy írok. Nem azért, mert titok, de bizonyos okok miatt, hogy úgy mondjam, szorosan a fal mellett jártam eddig.

Egyáltalán, írónak tartod magad?

Net-írónak, és ahogy már több ízben elejtettem itt-ott, nem is vágyom könyvre. Hogy a színdarabjaim közönség elé kerüljenek, arra annál inkább

Szerinted mitől író, az író? Mikor mondhatja valaki magáról azt, hogy ő bizony író?

Szerintem, aki ír, az író. Ahogyan, aki a kenyeret süti, az a pék. De azért nem ilyen egyszerű, és ne fukarkodjunk a szavakkal, bővítsük a kérdésed jelzővel; mitől jó író az író? Nekem attól, ha nem lesek ki állandóan a történetből, de meg tudok állni egy-egy mondatot ízlelgetve. Nagyon szeretem a szavakat, sokszor felütök egy könyvet találomra, s nem figyelek másra, csak a szövegre. Figyeld ezt: … a fák lehulló levelének lágy neszét… Petőfi! Nem is az alliteráció miatt, hanem a vége, szinte hallani véli az ember azt a hangot, azt a neszt…

Elkanyarodtam picit… Hadd hivatkozzam az olvasóra! Ha rajtam kívül egyetlen ember örömét leli abban, amit írtam, már megérte… Hogy aztán jegyzik-e valahol… Az nem érdekel.

Mit írsz jelenleg?

Csak ujjgyakorlatokat – főleg a fiókomnak. Elővettem ugyan egy félig kész regényemet, Parázs a hamu alatt… Pár éve kezdtem el, a minap úgy gondoltam, hogy befejezem, de igen sokat változhattam azóta… Ez egy erotikus történet, és hát, amit akkor leírtam, az… az most zavarba hozott… Nem tudom, mi lesz vele!

Gondolkozom egy bábjátékon… Meg azon, miként lehetne a sok kallódó gyereket megfogni az irodalommal…

Mi a legnagyobb csalódásod ebben a „szakmában”?

Ó, hát alig jutott az eszembe! Már majdnem azt mondtam, hogy semmi! Pedig… Egy müncheni színházzal volt egy „kalandom”, felkérésre írtam nekik a Magyar specialitást. Az első vélemény az volt, hogy tetszik, aztán nagy csend. Azóta is! Egy ideig bosszantott, hogy legalább írnák meg, mi a baj vele, de már ezen is túl vagyok. Mert mit is kezdene a német ifjúság a magyar forradalommal?! Az itthoniak se nagyon tudnak róla semmit! Sajnos, nagyot fordult a világ, azt kell mondanom, ma Dobó István egy kutyaólat nem tudna megvédeni, nemhogy Eger várát! A hazafiság nem „divat”!

Mi a legnagyobb elismerésed, szintén itt?

Hm! Egész életemben anyám elismerésére vágytam! Halála előtt pár héttel egy reggel elmesélte az álmát: Egy díjátadáson volt, s az előadó bejelentette, a következő díjazott: Józsa Mara.

Két hét sem telt el és tényleg nyertem egy díjat.

A legnagyobb elismerés nekem az a fény volt, amit akkor láttam anyám szemében.

Mire vágysz még?

Nagyon sok mindenre. Három évvel ezelőtt leírtam a vágyaimat, s azóta várom, hogy kihúzzák „számaimat”!

Elégedett vagy egyáltalán?

Önmagammal nem! Sajnos, nem jól éltem a lehetőségeimmel. Most már tudom, hogy úgy tudok legtöbbet tenni másokért, ha előbb önmagamért megtettem mindent. Eddig azt hittem, ez önzés lenne!

Hogy látod a könyv, az írás jövőjét?

Szerintem túl sok a könyv már most is! És hány van, amelyiket nem olvasnak el! Csak vannak dekorációnak! Akkor már éljenek inkább a fák!

De az írásnak egyértelműen van jövője! Valami más forma kell!

Szerinted mi a nehezebb. Megírni egy jó könyvet, vagy végigolvasni egy rosszat?

Mindenképpen az utóbbi! Egy jó könyv írja magát, de egy rosszat végigolvasni… Nem szoktam!

Foglalkoztat a mai, magyar politika?

Már nem! Sokáig elhittem, hogy igenis mindenki véleménye számít, s mondtam is a magamét, becsülettel elmentem szavazni. Ma már csak helyi szinten élek a szavazati jogommal, a nagypolitika… Arra sem méltó, hogy véleményt mondjak.

Ha igen, írsz róla?

Szándékosan már nem! De olykor mégis kikerülhetetlen! A legutóbbi drámám esetében furcsa dolog történt. Egy pályázatra elkezdtem egy abszurd darabot, s mire befejeztem politikai lett belőle, pedig az eredeti koncepción semmit nem változtattam. Csakhogy közben született egy Médiatörvény!

Van most hazánkban szólás és véleményszabadság szerinted?

Látszólag mindenki kedvére hőböröghet! De mire megy vele? Ha ki is mondjuk, számít a véleményünk?

De fordítsuk meg!

Bródy János mondja egy lemez elején: Aki kis dolgokban hazudik, az a nagyokban sem őszinte!

Megy a szemfényvesztés ezerrel!

Végül, mit üzensz nekünk, téged olvasóknak?

Mindenhez és mindenkihez szeretettel kell közelíteni! De nem kell szeretni mindent és mindenkit! Az nem lehet őszinte!

Követkető vendégem, persze csak akkor ha vállalja ezt a "beszélgetést", Bossányi Kálmán Miklós