|
Farkas Tibor versei 3.
Farkas Tibor 2012.01.19. 10:06
Az Idő Hogy Eljár . . .
Együtt kiáltottál ezer torokkal
a Bem szobornál és a rádiónál:
Le a zsarnokkal, ki az orosszal!
Emlékszel még? Huszonöt év után?
Rövid volt a harc, hosszabb az út,
határon át özönlött a nép;
részedre több ország nyitott kaput;
régen volt már, huszonöt év.
A menekült táborok szalmazsákjától
távol már saját kocsidon robogsz tova,
megdolgoztál érte, nem almizsnából
élsz negyed évszázada, idestova.
Bár folyékonyan beszélsz angolul, németül,
magyar társakra még szükséged van.
Vasárnaponként össze jösz velük,
de mindíg ritkábban, hatvanhatban.
Hetvenhétben magad is elismerted,
hogy Kádár ugye mégsem áruló.
Csak nézd meg, a népnek mit tett:
Új Mechanizmus, magas életnívó.
Most már harmadszor, hogy otthon voltál;
hiába, nagy erő, kötelék a honvágy.
Hazavitt kocsid nem is fitogtatás,
ma nyolcvankettőt irunk, pajtás.
S jövőre újra hazamegyünk,
a lengyeleket meg egye a fene.
Amit ötvenhatból felépítettünk
a sztrájkoló Lengyel el ne vegye!
S ennyi idő után ki fogja nekünk
szemünkre hányni, hogy kiegyezünk?
Mélabús
Ha én olykor mélabús vagyok
legyenek biráim a nagyok
erről alig van mit beszéljek
kettős életet kell, hogy éljek.
Magyarnak lenni Amerikában
s amerikainak volt hazámban
ahány ujj annyifelé mutat
csoda, hogy meghasad a tudat?
Mikor kövessem józan eszemet
mikor hallgassam meg a szivemet?
Jön a probléma, kész a konfliktus
így lettem én korán mélabús.
Pogányvár
Ki tudja hová sodor minket a szél
mi lesz velünk, rám és rád mi vár?
Életünk nemcsak tenger választja szét
de ott lélekben találkozunk: Pogányvár.
Majd a vén diófa árnyékába ülünk
a nehéz kőasztal lapjára könyökölve
a múltról, és szép időkről emlékezünk
jó barátom, régi pajtásom, Lenke.
A júniusi meleg délutánban a nap
és a vén bor aranysárga tüze
testünkre, lelkünkre egyaránt hat
koccintsunk újra: egészségedre!
A csend lassan ránkborul, mint
védő palást, sál borítja nyakunk
a múló időt nem óra, idekint
madár hangja jelzi, kakukk, kakukk.
S legyél te Keszthelyen, én ideát
tízezer mérföld az semmi
lelki jóbarátoknak ne legyen gát
felfrissülni néha odamenni.
Kiloccsantott bor, lehajtott fej
áldozzunk a barátság oltáránál
az isteneket engesztelni kell
vihartól védett, lelki menedék: Pogányvár.
Ezért Emlékezem
(Budatétényre)
Szellők szárnyán szálló emlékezet
mindíg vissza, mindíg haza vezet
oda ahol vidám tücskök bandája
esténként gyújtott szerelmes nótára
hol mámoros tavaszi alkonyatban
fecskék vadásztak kövér bogarakra
oda, hol Bodrival mint kerge kecskék
futottunk repültünk magunk is fecskék.
Felejthetetlenül vidám, áldott gyerekkor
de szép volt, de jó volt minden akkor
mert béke honolt a csendes domb tetején . . .
és még kérditek miért emlékezem én?
Tudom, másnak e hely semmit sem jelent
de hiába próbálom, szivem nem felejt
és visszahúz a keskeny Kassai utca
gyümölcsös kertek mézédes zamatja
a nagyrét, a temető, a kisiskola
egytornyú templom kis és nagyharangja
ministráns pajtások, orgonafújtató
szénásszekérnél is nagyobb muraközi ló
Nyuszi, Cimpa, Söci - ily csodás nevek
az egész világon sehol sincsenek.
Ma is bejárom ezt a nagy dombtetőt
fejem őszebbre, tüdőm szűkebbre nőtt
bár az ősi házam falai csak romok
a gyümölcsös helyén csak gaz és homok.
Most lelki szemeimmel rakok itt falat
két karom földet szánt, vet és arat
s munkám gyümölcsét gazdaként élvezem . . .
Ez a föld enyém volt. Ezért emlékezem!
Várpalotán
1953 szeptemberében
Nem fekete gyémánt
csak kohóra való
több füstje mint tüze
de börtönnek jó
szűk akna mélyén
apám csillét tol
jaj, de nehéz a szén
könnytől csillogó
őszi vasárnap ez
első látogató
megkérdezi tőlem
van-e hír, ha jó
bíztat, “mondjad fiam”
de szorit a torkom
az őr ráordít, “na!
maga ne pofázzon”
anyám előveszi
a kis csomagot
nincs is sok benne
csak az előirott
kolbász, falatnyi
egy morzsa kenyér
meg fogja osztani
ő hozzá sem ér
aztán elfogy a szó
csak ömlik a könny
na még egy utolsó!
Jézus, itt az idő
“na, takarodjanak,
piszkos fasiszták!”
itt most az úr a
fegyőr és ÁVH
hosszú a gyalogút
messze az állomás
drótkerités mögül
int az édesapám
hüppögve sirok
a gyomot taposom
emlékezetemből
soha ki nem mosom
befut a gyorsvonat
füst, zaj, csikorgás
egymásra borul
a kis árva család
sipol a kalauz
csikorog a kerék
s útjára indul
az új nemzedék.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Friss bejegyzések
Friss hozzászólások
Archívum
Szíven ütött a verseid üzenete! 10 pont