A lelet
Gyogyo 2011.08.25. 16:12
-Na, gyerekek!
Lovescu tanár elvtárs szólított így bennünket, ámbár, már délceg ifjak voltunk. Licisták. Tizenegyedikesek.
Feszülten figyeltünk. Nem feltétlenül azért, mert féltünk a tanár elvtárstól, hanem tudtuk, hogy az ilyen megszólítás után valami izgalmas bejelentés következik.
És következett.
-Tessék már helyre ülni!- rivallt! Hát milyen dolog ez, ti piszok szemét gyülekezet?-Előszeretettel becézett minket.- Így fogadjátok a tanárt, aki belétek akarja tukmálni a történelmet.
Az igazság az, hogy tényleg tukmálni akarta. Egy olyan történelmet, amit mi forrófejű licisták akkor nem akartunk elfogadni. Később nyakon vertek, s kénytelenek voltunk rábólintani. Bár hittük, hogy egyszer, majd kiderül a turpiság.
-Nos! -Ez már hangosabban csattant. A tanár elvtárs, akit különben Lovasnak hívtak csak mi kereszteltük át a románosított Lovescura, kivárt, amig teljesen csend lett. Körbehordozta tekintetét a plafonon, s amikor meglátott egy legyet felemelte mutató ujját, tartotta, tartotta, s egyszer... hallottuk a légy zümmögését.
-Na így! -viharzott bele a nehezen kivívott csendbe. Ezen a nyáron -folytatta -mint mindig csapatot toborzok ásatásra. Még pénzt is kerestek. (Tényleg megfizették, s ez nekem sokat jelentett, hiszen árvaházi vagyok. Először csak ebből a meggondolásból vettem részt, később beláttam, hogy tanulok is.)
-Tudom számotokra nagyon fontos a dák múltunk (hahhh) feltárása, ezért szent meggyőződésem, hogy sokan fogtok jelentkezni. Irmuska néninél a titkárságon lehet iratkozni!
Mindenki jelentkezett, különben a jövő évi történelemből csúsztunk.
-Akkor egy hét múlva indulunk. Az újak kérdezzék meg a régieket, milyen felszerelés kell. A taknyosok és nyálasok maradjanak itthon. A tábori élet nem selyemdal.
Ezt minden évben elmondta. Nem szerette a nyafkákat.
-Na, tünés! -mondta befejezésként.
És mi tüntünk. El. De gyorsan.
Nagy izgalom kerített hatalmába.
Azon a nyáron Mariska néniék vettek magukhoz..
-Megyek ásatásra -mondtam ebéd közben.
Józsi bácsi bort öntött fületlen kancsójába, kortyolt, büszkén nézett végig rajtam, mintha gyermekét látná, s így szólt:
-Nagyszerű gyerek vagy! Ezért szeretünk téged,s örömmel veszünk magunkhoz, mert... -Ezeknél a szavaknál általában el kezd könnyezni.
Később előszedjük a sátrat, karbidlámpát, Mariska néni odateszi az új tréninget (minden évben felöltöztetnek).Gazdám rövid történelmi felkészítőt tart, s aztán csak iszogat a Korondon készült bögréből. Cserép bögre. Már eléggé kopott régóta használhatja, máz sincs rajta sok helyen.
Én csomagoltam, ő iszogatott, néztem, s egyszer belém hasított egy korszakalkotó ötlet.
Másnap reggel sajnálattal újságoltam Józsi bácsinak, hogy az este, miután lefeküdt én még átnéztem a csomagomat, s tévedésből levertem a kis asztalon árválkodó csanakot, az széttört, majd kisepertem..Nem volt különösebben elkeseredve.
-Öreg volt az már, fiam -mondta. Most legalább van okom újat venni.
Azért én már éreztem vétkem súlyát.
Az indulás tervszerűen zajlott. Mindenki jelen volt, s a többi gyerekek szülei előtt melldöngető dicsekvéssel búcsúzott a tanárelvtárs, mondván, hogy ő mindent megtesz a mi történelmi felvilágosodásunk érdekében. Még engem is dicsért.
-Ez egy remek fickó-mondta, amikor lekezelt Józsi bácsival. Kitartóan részt vesz minden ásatáson. Higgyék el, neki a történelem külön hálás lesz.
Utunk a megszokott módon telt. Igyekeztünk a lányok közelébe húzódni, meggyerni kegyeiket, az elkövetkező esti sétákhoz. A kísérő tanárok is a tanárnőkhöz vonzódtak, kezdetét vette a szabadságolás szabad törvénye.
Szépen kialakult a táborélet, ment minden rendben. Ástunk. Egyik helyről kidobtuk a földet, onnan tovább lapátoltuk, majd még tovább. Semmi. Legalábbis semmi érdemleges nem történt , s már a két hét vége felé jártunk. Néhány apró kavicsot gyűjtött össze a tanár elvtárs, meg valami tégla darabokat.
Mi élveztük a tábori életet, esténként nagyokat sétáltunk a csajokkal. Még egy napunk volt. Akkor este nem mentem Melindával sétálni. Fájtattam a hasam.
A másnapi földvájás gyámoltalanul indult, mintha fogytak volna ki belőlünk az elemek. Az ásó is csak félig hasított a földbe, nem poroztak annyira az ecsetek. De... hoppá! Egyszer csak az egyik kanál körcölt valamin. Síri csend támadt.
-Tanár elvtárs! -kiáltotta az egyik gyerek. Itt van valami. Kemény tárgyba akadt a kanál.
Lovescu (rendesebb nevén Lovas ) tanár elvtárs arca felragyogott.
-Ne mozduljatok! -utasított. -Úgy közelített, mintha tojásokon járna.- Vigyázat. Lehet, hogy éppen a legértékesebb dák lelet nyugszik alattunk.-Nagyot sóhajtott.-Istenem-folytatta-a történelem nem bocsájtaná meg nekünk, ha most tönkre tenők a megcáfolhatatlan bizonyítékokat. Odaért. Lassú, könnyed mozdulatokkal kezdte félreseperni a földet. Szakszerűen állt kezében az ecset, nemsokára, egy cserépedény testén csillant a fény.
-Ez alighanem egy értékes dák fazék lesz.-
A tanár úr szemei ragyogtak, s az egész társaságon valami izgalom futott végig. Elvégre nem mindennap találunk dák leleteket.
Lassan teljesen kibontakozott a lelet.
Lovescu tanár elvtárs úgy vette kezébe, mint egy szent ereklyét. Felemelte.Kimért, finom mozdulatokkal letörülte a nedves földet, forgatta. Máztól kopott, fületlen cserép kancsó volt. Erre már odagyűltek a többi tanárok is. A diákok is közelebb tolakodtak.
-Hát ez valami szenzációs -olvadozott Lovas tanár elvtárs (Akit mi Lovescunak kereszteltünk). Életem nagy feltárása lesz. Külön tanulmányt fogok írni. Talán valami díjat is nyerek. Képzelik mit jelent ez? Kérem-örömittasan körbetekintett- ez a dák kultúra egyenes bizonyítéka.
Magasba emelte a csanakot, s ekkor egy sáros, körül megégetett papír darab esett ki belőle.
-Nocsak, még papirusz is van benne -ragyogott újfent a történész szeme.
Remegő kezekkel palta le a földet, kibontotta, forgatta keveset, majd...arca elhűlt. A kezdeti örömöt elsötétedett arc, közelgő düh váltotta fel. Szótagolva olvasta: Lovescu tanár elvtársnak szeretettel, Decebáltól. Kiesett kezéből a papír, utána zuhant a lelet is.
Ez volt Lovescu tanár elvtárs utolsó ásatása.
A történelem egyszer talán hálás lesz.
|
összesen 109 pont