|
Vizi kaland
oldwolf 2011.07.01. 15:19
A gyermekkori nyári élmények maradandó emlékei élénken élnek bennem...
Vizi kaland
A hatvanas évek legmelegebb nyara volt abban az évben. Múltak az augusztusi napok, hetek, de nem akarództak megnyílni az ég csatornái. Sütött a nap hétágra, apró dárdái szúrtak, hevítettek mindent és mindenkit, ha nem talált árnyákot magának. Hűvöset keresett magának a csaknem földig lógó nyelvű kutyánk, a macska pedig a hajnalban meglocsolt virágágyás levelei alatt keresett menedéket. Még Mici, a kecske is elbújt a ház mögé, pedig az élemedett jószág igencsak bírta a trópust. Vízért fohászkodott az élő szervezet, inni egyet vagy belemártózni a szintelen, szagtalan, hűsen éltető folyadékba, vagy esetleg halmozva a kettőt. Nagymama a kút mélyét használta hűtőnek, egy horpadt bádogvödörben ide szállt alá szódásüveg, leveske, görögdinnye, esetenként a megaludt kecsketej.
Minket gyerekeket kevésbé izgatott a forróság, annál inkább a Stefánia. Ne gondolja a kedves olvasó, hogy a sokat mondó név valami előkelőséget takar. Stefánia nem egy szép nő volt, de nem is híres tortaszelet, hanem egy tó. Egy kiöregedett homokbányában összegyült víz, amely alig méteres, futballpályányi barnás, kissé poshatag vizével, csak nagy jóindulattal volt tónak nevezhető. Hogy kitől, mitől kapta a nevét máig nem tudom. Mindegy is, nekünk srácoknak mégis olyan volt akár a riviéra. Most visszagondolva egy dologban stimmel a hasonlat, ez pedig a homok. Faragták és hordták is a környező házak építői, a kitermelt kvarcszemek helyét pedig elfoglalta a víz. Kacsák úsztak benne, kisebb halak is bírtokba vették, szélein káka termett. Volt ennek a "tengerszemnek" egy büszkesége, amely pontosan a közepén állt ki a békalencséből, az általunk csak Kupacnak nevezett kis sziget. Száraz lábbal megközelíthetetlen hely, egy szoba nagyságú homokdomb, amely távolinak és elérhetetlennek tűnt nekem és Jancsi barátomnak egyaránt. Sokszor álmodoztunk arról, hogy egyszer majd felderítjük.
– Most kéne bemennünk – jelentette ki lakonikusan egy délelőtt – a hőség miatt kisebb a víz.
Igenám, de egyikünk sem tudott úszni. Ráadásul tavaly egy kislány belefúlt, igaz télen történt, beszakadt alatta a jég, azóta azonban minden gyereket eltiltottak a nőnevű tavacskától. Persze a fiúk, lányok időnként csak megjelentek a partján, kijátszva a kevésbé éber szülők, nagyszülők figyelmét.
– Én nem merek bemenni – mondtam Janinak - és ha mély a víz akkor mi van?
– Te ütődött, nem úszunk, evezünk – nézett rám hamiskásan – evezünk!
Gondoltam megbolondult, a Stefánián még nem láttam semmiféle csónakot, vagy más úszó alkalmatosságot. Bambán nézhettem rá, mert azt mondta:
– Mit nézel na, gyere át hozzánk, majd ott megtudod.
Átcaplattunk a poros utca másik oldalára, igencsak kapkodva a lábainkat a perzselő földön. Kinyitotta a kornyadozó léckaput, és hátraintett a mosókonyha felé, majd kezével a kopott hokedlin fekvő mosóteknőre mutatott, benne beáztatott ruhák, mellette mosószappan, alatta egy gumislag kanyargott, akár egy zavarodott vipera.
– Na, hát ezzel megyünk, ez lesz a hajó, ő meg itt az evező – és a kamra tövéből elém dugott egy kis katonai rohamásót – na mit szólsz?
Mire bármit is mondhattam volna, az ázó holmikat átrakta egy szakajtóba, kezembe nyomta a szerszámot, fejére borította a csepegő faalkotmányt, és dobozszerű hangon kiadta az utasítást:
– Gyerünk, irány a part!
Kereszetül slattyogtunk a szemben lévő üres telken, Jancsi időnként meg-megbotlott, mivel nem látott rendesen maga elé.
– Hű öregem, ez piszok nehéz, de nem baj, a muter már tegnap beáztatott, legalább jól bedagadt a hajó – nyögte – vidd már te is egy kicsit – azzal nagy üggyel-bajjal áthelyezte rám.
Azt hittem soha nem lesz vége a cipelésnek, de aztán végre leértünk a partra.
– Olyan helyet kell keresni, ahol vizre tehetjük a "fregattot", mert alul kilóg a dugó, még a végén kiesik, aztán léket kapunk – nézte a partot vizslatva – Most olvastam a Hatteras kapitányt Vernétől, apám abban mik vannak…
Most már tudtam, honnan vette a vén mosóteknőre, hogy az fregatt.
– Te, ez biztosan elbír minket? – kérdeztem gyanakodva, mert amikor beszállt mellém a "bárka" igencsak a merülési vonal alá süllyedt. A körülöttünk lévő békanyál sem volt valami bizalomgerjesztő.
Bólintott egyet, és a kiérdemesült ásóval lapátolni kezdte a vizet, Hol egyik hol másik oldalon kanalazott, így cikk-cakkban, lassan haladtunk. A kacsák rémülten menekültek, ahogy a kavargó vízet gyúró fatákolmány széles hullámokat vetett. Kezdtem élvezni a dolgot, innen a tóból a part felé nézve egészen más világot láttam. Mintha hasaltunk volna egy csillogó üvegtükrön, amely megduplázza a valóság képét. Szitakötők járták táncukat, és gomolygó, apró, szárnyas rovarok alkottak kis fehér felhőhet. Hunyorogtam az erős napsütésben, oldalt tartván a fejem. Egyszerre egy rázkódás, visszafordulva láttam elértük a sziget fövenyét, a teknő két, kerek füle belógott a sásba.
– Na mit szólsz? – nézett rám az "admirális" – nem hoztunk zászlót. Ki kellett volna tűzni egy zászlót, ahogy a felfedezők teszik. Olvastam.
Nem mondtam rá semmit.
Nehezen, billegve kiléptünk a Kupacra. Felemelő érzés volt, a kis domb tetejére felmásznunk. Ott ültünk a „csúcson”, forró napban, és amint tekingettünk körbe boldogan eszembe jutott, ime a régi álom valóra vált.
– Hozhattunk volna valamit inni… – morogta száraz hangon Jancsi – Te, én itt hagyom a trikómat, nézd, egy bot. Rákötöm öregem, ez lesz a zászló. Megjelöljük, elvégre miénk a Kupac.
Már éppen lehúzta volna a sáros kis holmit magáról, amikor a part felé nézve meglátta az édesanyját, aki felénk rázta az öklét. Aztán rákezdte.
– Na megállj te átkozott kölök, kiöntötted a ruhákat? – kiabálta – Hozd vissza azt a teknőt, mert szétváglak biz' isten… Kigyertek onnan, de rögtön!
– Ajjaj, most elkalapálnak – harapott az alsó ajkába a barátom – gyerünk vissza!
Ahogy beértünk, hasonlóan széles vargabetűkkel evickéltünk ki a part felé. Juli néni, Jani mamája ordibált ugyan, de a verés szerencsére elmaradt. Hazafelé felváltva vittük a teknőt, botladoztunk és közben hallgattuk a folyamatos dorgálást. Amikor vérgre minden a helyére került és elcsitultak a kedélyek, barátom kikisért a házuk elé.
– Öregem, megcsináltuk, ez baró volt, nagyon baró – csukta be a kaput – Holnap találkozunk. Várjál csak, nektek van teknőtők?
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Friss bejegyzések
Friss hozzászólások
Archívum
Végre egy épkézláb írás prózában.Nakem nagyon tetszett,játékosan uralod a müfajt.
Tőlem egy NAGY 10 pont.