|
Megkérheted a kezem
Boér Péter Pál 2011.06.20. 16:41
Harapófogóval sem lehetett, egy zúzott homokszemnyi hangocskát sem kiszedni belőle, nem hogy egy mondatot. Nézi a telefonfülkét, valami csattan a háta mögött, meg sem fordul. "Mit érdekel, mi az", csak úgy robog benne a sebtében kapott hideg zuhanya gombóca. Mérges, dühös, vagy haragszik, minden váltó más-más sebességet mutatna.
- Mi az, almává kerekedett felhősűrítmény történt? Mit mondott Jula néni?
-Semmit.
És egy legyintéssel - mint alacsonyan röpködő molylepkét - seperte le barátját, nem is létező zakójáról.
Emez átmenetileg megsértődött és eltűnt. Egy nagy víztorony tetejére kívánta távbájolgó, telefonon érdeklődő barátját, aki egyszerű rúdelem ártalmatlanságából, magasfeszültségű, szikrákat csapkodó huzallá lett.
Történt ugyanis, hogy Encsike, aki előző este ünnepélyes keretek között, négyszemközti - parkban szavak nélküli - tárgyalás végkifejleteként, kikéjpatakcsobogta azon vágyát, hogy ő mielőbb feleség akar lenni. Gábor gratulálni szeretett volna mielőtt távozik, aztán Encsike felemelte hosszú, vékony nyakán madárfejecskéjét
és odacsillogtatta neki.
- Ugye megkéred a kezem?
Lánykérés lett, a lány kérésére lett kérés! Lehetne elemezni, mert ugye a lánykérés a leány kérése, vagy a lány kérése? Ez a lánykérés, már-már kéregetéssé buggyant.
Gáborból nehezen csobogott ki a "na jó, légy a feleségem", öt szavas, buzdító jellegű alárendeltség. Valami pillanatnyi észbeli lemerülés nyomta ki belőle ezeket a szavakat, hanggal felerősítve, amire Encsike, egy helyből padra felugrást követő sikoltozás és tapsikolással elvisította.
- Igen. igen, igen, igen!
Gábor hazament, jókora teherrel, az álma is olyan volt, mint egy leselejtezett és elfelejtett mélytengeri búváré. Aztán felébredt, a nap is haladt mint szokott, sosem
tesz le - a legborúsabb felhők sötétítette homályban sem - erről a beidegződött szokásáról.
Lajost most elküldte, megemésztésre gondolt először, aztán támadásba lendült. Jula néni, Encsi gazdaasszonya, akit őt jól ismerte - már két teljes hete vagy három, ki tudja, inci-finci apróságokat nem szokás számon tartani -,
Szóval Jula néni közölte.
- Na de Gabikám, Encsi hazautazik.
- Hová és mikor?
- Most, éppen az állomáson üldögél gondolom, azt hiszem negyven perc múlva indul a vonata.
Lajos átmeneti elidegenítése után, egy kétkezes, kockás ing rántással tette szabaddá magát a futásnak. Még ki is gombolta végig - ha már a szíj alól szabadságolta -, hadd lobogjon és futott. Alapszabály, hogy villamos után nem érdemes, más nemű Encsik becserkészése végett sem, de ez ebben az élethelyzetben, Gábor agyát átmenetileg
teljesen magára hagyta, mintha nem is létezett volna a korábbi bekeretezett elv.
Körbenézett, a központi peronra nyíló csarnokban, majd kirohant és ellenőrizte a menetrendet, rendes ellenőr szemmel, turkáló módján. Még ötven perce volt, rosszul tudta Jula néni az indulást. Rendszerbe szedetten az étteremtől az elsőosztályú váróteremig, onnan a másodosztályúig sétált lóhalálában. Közben a vonatok csörömpöltek fel-alá a rengeteg sínpáron. Odakint érkezett is egy, de valamivel lejjebb, a teherszerelvényeket zajosították, csendben összeállítás fedőnév alatt és a peronon ácsorgó vonat kerekeit is egy unott vasutas hosszú kalapáccsal, sebes léptekkel végigpüfölte, függetlenül attól, hogy melyik milyent kondult. A másodosztályú váróterem színültig megtelt, majdnem egymáson ültek, de ez az éppen beérkező vonat, egy ellenáramlatot indított be, így árral szemben, emberek között kellett bedulakodnia magát.
Előre nézett, aztán enyhén balra, majd hátra, aztán jobbra. Csinált egy picit szabálytalan "balra át"-ot és két székkel odébb, angyali nyugalomban, a zajban szinte bóbiskolva üldögélt, térdeit egymásra feszítve Encsike.
Hirtelen felszabadult néhány szék, leült vele szemben. Pár perc után, egy fejecskeemelő, nem bakter tevékenység
kapcsán, kötődött tripla csomóba a tekintetük és úgy maradt. Ültek és nézték egymást. Encsin a zavar legapróbb jelei sem mutatkoztak, lehetséges, hogy két hetente, talán naponta - az is lehet, hogy óránként többször - kérette meg kezecskéjét. Valamiért mégis felegyenesedett, odalépett és leült Gábor mellé.
- Szia, utazom haza.
- Mondta Jula néni. Mész férjhez?
- Kérlek ne bánts! Persze hogy megyek, hozzád.
- Írd fel a címed egy papírra!
- Dehogy írom! Majd jövök én, akkor beszélünk.
- Aha.
- Mondd, rendesen rászoktál a dohányzásra? Nálunk nem elfogadott az a nyápic szemlélet, ami két héttel ezelőtt uralt. Majdnem megfulladtál egy szál cigarettától,
pedig már 18 éves vagy!
- Tegnap tizenöt szálat szívtam el. Jut eszembe, vettél magadnak?
- Nem, nincs az útra egy szál sem. Meg fogok bolondulni hazáig, zötyöghetek vagy nyolc órát.
- Remek, itt van két dobozzal, a következő három napra vettem.
- Jaj megmentőm, de köszönöm! Aztán rendesen dohányozzál tovább is! Ittál te legalább néhány sört ma?
- Miért? Nem, de itt a nap hátralevő része is, hogy itta-itta-ittas legyek, ha nagyon akarok. Nem szeretek inni. Rossz hírem van, nem tudtam rászokni a dohányzásra, mindent megtettem, lehet hogy mégsem, legbelülről undorodom tőle, egészségtelen, Így aztán még egy kis költőpénzt is adok. Nem borravalót, hanem dohányra valót, de borra is költheted, ha akarod.
- Rendes srác vagy!
- Te, trombitálnak odakint, azt hiszem a vonatod érkezik, fel kéne ugrani. Segítek, látom tele vagy cuccokkal. Egy cigarettát a kedvedért még elszívok.
- Azt mondják, az egyes vágányra jön.
Végül a négyesre korrigáltak és meg is érkezett a hármasra. Gábor felsegítette Encsit, felrakta a csomagokat, miután bement mindenki a vagonba, ő berántotta az ajtót. Encsike belépett a sarokba, kipirult az arca. Gábor egy mozdulattal pöttyintette - a becsapódás előtt - csikkjét, a mögötte levő sínpárra, aztán a hirtelen, csillogó szeművé lett megint, a kezet kéregettetni akaró, kérő leány, Encsi. Nézett felé, odalépett szorosan. Nézte, nézte, aztán a már magában tartani képtelen füstöt Encsikének adta.
- Tartósítalak, nehogy valami gond legyen, a sonkával is ezt szoktuk. Na itt a két pakk cigi és egy húszas!
Meggörbítette magának a vonat belterét és a túlsó lépcsőn úgy szökkent le, hogy ugrás közben bal kezével még a levegőből hátracsapta az ajtót. Már nem kellett
aluljáróban caflatni, remek magasugró volt. A belső sínpárokat elválasztó korlátokat átollózva ment neki a nagy csarnok ajtajának, ahonnan soha többé nem nézett vissza. Nem ildomos egy lelki gondba került hölgyet további súlyokkal mélybehúzni.
Encsinek, nyolc órával később, valaki megkopogtatta a vállát.
- Kislány, nem Besztercére utazik?
- Karikával.
Szűrt ki magából egy hömpölygős, de felszeletelt választ.
- Megérkeztünk, le kéne szállnia. Mindjárt indul tovább a vonat. Ne pironkodjon, úgy elpirult a haja, mint egy pipacsmező!
- Maga marha, be van festve. Segít leszállni?
- Azt hiszem egyedül is sikerül, de a csomagjait leadogatom.
- Arra gondoltam és ha... Maga is idáig jött?
- Nem én tovább utazom.
- Ha mégis leszállna, megengedem magának, hogy olyan legyen, mint egy csámpás lábú pagoda és csupasz szárnyat is növeszthet, megkérheti a kezemet ha akarja!
-Nem akarom,
-Parancsolom!
- Kisanyám, maga megőrült, vagy valami nagy baj történt.
- Semmi öregem, utazzon ahová akar! Engem ma tönkretettek, pedig én akartam! Hogy a fene egye meg, üresek az üvegek, meg minden…
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Friss bejegyzések
Friss hozzászólások
Archívum
10 pont, tetszett.