Régi nyár
kodrane 2011.06.19. 21:05
Hol van az a nyár ?
Az a nyár is olyan volt, mint a többi, illatoztak a virágok, harsogóan zöld volt a fű az érparton, aranyként tündökölt a gólyahír, a szőkülő búzatáblák szélén pirosan virítottak a pipacsok, mintha az égtől lopták volna színüket a kék búzavirágok. Fényesen fodrozódott az ér vize, ringatva a pelyhes kiskacsákat. Mégis valami megváltozott. Tizennégy éves voltam, olyan se kicsi, se nagylány. Ha valami munkát bíztak rám, azt mondták elég nagylány vagy már, hogy rendesen megcsináld, de ha szerettem volna a barátnőkkel moziba, vagy sétálni menni, azt hallottam, ráérsz még , kislány vagy! De valami mégis megváltozott. Észre vettem hogy utánam fordultak a nagyobb fiúk, hogy az idősebb férfiak is másképpen néztek rám. A nővéremnek már udvarlója volt, táncolni járt a falusi bálokban, pedig csak két évvel volt idősebb nálam. Szerencsém volt abban, hogy nagyon szerettem olvasni, amit legeltetés közben is megtehettem. Mert hát az én munkám legtöbbször a pásztorkodás volt. Három tehén, meg egy kisbornyú volt a gondjaimra bízva. Nagy tágas mező terült el az ér két partján, dús volt a fű, békésen legelésztek a jószágok, hát volt időm olvasni. Behúzódtam az útszéli bodzabokor alá, a tűző nap elől.
Egy ilyen nyári délután, egyszerre azt vettem észre, hogy mellém huppan valaki, a bokor árnyékában. Riadtan pillantottam oda, hiszen eddig mindig egyedül üldögéltem. Két ragyogó zöld szem nézett vissza rám. Éreztem, hogy elpirulok, hogy valami furcsa zavarodottság kerít hatalmába. Szólni sem tudtam, csak néztem a sápadt arcból rám ragyogó szempárba. Hullámos sötét haját Ő is zavartan törölte ki homlokából, aztán kezet nyújtott, és bemutatkozott. Mondta, hogy a közeli vasúti bakterházban érkezett, vendégségben a rokonaihoz, ott fogja tölteni a nyári szünidőt, mert a télen betegeskedett, az orvos ajánlotta a falusi életet. Mivel jól ismertem a bakterház lakóit, tudtam is, hogy vendéget várnak, hát én is elmondtam, ki vagyok, megmutattam melyik tanyán lakom. Kiderült, hogy a nővéremmel már ismerik egymást. Kicsit beszélgettünk, a családunkról, közös ismerősökről, arról a könyvről, amit éppen olvastam. Kiderült, hogy már Ő is olvasta. Megtudtam, hogy tanítóképzőben jár, hogy Budapesten él a családjával. Én is elpanaszoltam, hogy engem nem vettek fel gimnáziumban, a származásom miatt. Mire a nap lemenőben volt, mint barátok búcsúztunk. Ettől kezdve, ha kimentem legeltetni, kis idő múlva Ő is megjelent. Halk beszédű, kedves fiú volt, Ép úgy, mint én, szerette a verseket, a régi népdalokat, nótákat. Pár hét múlva segített a teheneket beterelni a tanyára, húzta helyettem az itató vályúban a kútból a vizet. A szüleim kedvesen fogadták, ismerték a családját. Vasárnaponként, már moziban is elengedtek vele. Egyre közelebb kerültünk egymáshoz. Fogtuk egymás kezét, nagyokat hallgattunk, vagy jókat beszélgettünk. Igen, mindenről beszéltünk, csak a szerelemről nem, ami talán az első percben kialakult közöttünk. Fiatalok voltunk, szinte még gyerekek. Aztán elmúlt a nyár, búcsúzni kellett. Az utolsó este, mégis átölelt, a fülembe suttogta, hogy szeret, hogy mindig gondolni fog rám, és kicsit félénken, kicsit sután megcsókolt. Inkább puszi volt az, az első csók, amit kaptam Tőle, mégis úgy éreztem, izzik körülöttünk a levegő.
Mintha éreztem volna, hogy nem látom többé, sírtam, ígértem, hogy várok rá. Aztán hónapokig jöttek tőle a szép szerelmes levelek, mentek a válaszok. Minden levelében küldött egy-egy szép szerelmes verset. De lassan elmaradtak a levelek. Én is nagylány sorba léptem, a tánciskolában megismerkedtem sok korombeli fiatallal, Jártam a bálokba, kaptam az akkori szokásban lévő szerenádokat, jöttek új udvarlók. Néha, ha kezembe akadt egy régi levele, már dacosan félre dobtam. Sértődötten megfogadtam szóba, sem állok vele többé! De nem jelentkezett.
Megismerkedtem a jövőbeli férjemmel, aki később a gyermekeim apja lett. Férjhez mentem, és szívből szerettem a férjemet. A szüleim halála után, találtam meg egy levelet amit édesanyám az én gyermekkori verseimmel együtt őrizgetett. Az Ő levele volt. Benne találtam egy verset, amelynek sem írója, sem címe nem volt. Ennyi maradt belőle:
„Egy éjjel megjön a meséből, a csillagos hattyúfogat,
Megáll kis házatok előtt, s valami titok hívogat.
Csak menj!
Kivirul deszka- kerítéstek, ibolya nő a háztetőn,
Különös madár énekel, az ablaknál ébresztgetőn,
Csak menj!”
Azóta próbálom megtalálni a vers címét és íróját, könyvtárban, interneten, de sikertelenül.
Talán két éve, összetalálkoztam régi barátnőmmel, akivel rokonok voltak. Megkérdeztem, mit tud a Tibiről? Akkor tudtam meg, hogy 1950 telén meghalt. Szívből megsirattam, gondolatban bocsánatot kértem, hogy hűtlennek hittem! És most ennyi év távlatából is nosztalgiával gondolok arra a régi nyárra, arra a szép tiszta szerelemre. Mert az első szerelmet soha nem lehet feledni.
|
lineárisan előadott történeted egyik értéke ..., hogy abba a korba vezet vissza minket, amikor a szererelem még szerelem volt, az életet lépésről lépésre éltük - és nem a szex után mutatkoztak be az emberek!
10 pont