A lelkem színpadán
Jelige: Nusika 93. 2011.04.25. 11:36
I. FELVONÁS
1. Jelenet
Szomorú zene… (képernyőn megjelenik: 1993.)
Helyszín: Kórház
- mindenhol emberek sürögnek-forognak.
Nagy a tömeg. Egy fiatal nőt vezetnek egy kisebb csoporthoz. A szín közepe. -
Egy anya: Ottília, drágám… (gyengéden megemeli a fiatal nő arcát)
Többen köréje sereglenek, a kis csoport leszűkül, páran maradnak csupán a színen. Ottíliát, a fiatal nőt leültetik.
Ottília: Csaba hol van? Csaba…? (Megakad benne a szó, ahogy a rémült tekinteteket látja. Megrémül.)
Egy anya: … drágám, figyelj! Csaba most már nem tud…
Ottília:(Dühösen félbeszakítja) Már 3 hónapja azt mondogatjátok, hogy jól van! Amióta felébredtem, ezzel hitegettek, de ebből elég! Hol van a férjem, mondjátok meg, hogy hol!
Egy anya:… kincsem… Csaba már jól van, Neki már nem fáj semmi… már ott van, ahol… (eltakarja az arcát, felzokog)
Egy másik asszony: Csaba már régóta teljesen felépült… 3 hónapja nem érez már többé fájdalmat…
Ottília: DE HOL VAN? (hisztérikusan)
Egy anya: Csaba… Csaba meghalt…
Ottília megtántorodik, ahogy feláll a székéből. Egy pillanatig némán mered maga elé, majd hisztérikus roham tör rá. Eldobja a botot, melyre eddig támaszkodott, a földre rogyik, artikulálatlan hangon felüvölt, a többiek igyekeznek lefogni.
Ottília: Nem! Nem! NEM! (lefogják) Nem hallhatott meg! NEEEMMM!!!! (vergődik) Még nem! Nem! Miéééért? Még nem élhettünk együtt, még nem lehettünk igazán boldogok! Alig 3 hétig voltunk házasok…. NEEEEMM!!!!!!
Vergődik, de a karok erősen szorítják, majd bejön pár kórházi dolgozó, és injekciós tűt szúrnak belé. Félálomban is motyog.
A szín elsötétedik. Minden feketeségbe borul, egyedül Ottília marad fenn, de már nincsen rajta köntös, nem a kórházban van. Otthon van, egyedül.
Kemény italozás, öngyilkossági kísérlet.
Ajánlott zene: The Pretty Reckless - Make me wanna die
II. FELVONÁS
Zene: Szomorú vasárnap
(Képernyőn: 2011.)
Ottília jön be a színre. Már „tiszta”, az évek elteltek. A kezében egy virággal sétál be a temetőbe. (Vörös virággal – rózsa.)
Ottília: Szia! (Megsimogatja a márványt.)
Megint eljöttem, kedves… Tudod, már csak Te vagy nekem, mióta anyáék is meghaltak.
Hogy nehéz-e az élet? Őszinte legyek, vagy finom?
Veled könnyebb lenne… hiányozol, Csaba! Hiába múlt el már 18 év, hiába öregedtem meg egyedül, és magányosan, még mindig rettenetesen hiányzol. Ha belegondolok, már régen is Te voltál az, aki visszatartott mindentől…
De egyedül mégis gyáva vagyok mindenhez. Utánad akartam már rengetegszer menni, de féltem. Nem, nem a haláltól, hanem attól, hogyan néznél Rám, ha találkoznánk. Már ha találkoznánk.
Te mindig is tiszta szívű, romlatlan és becsületes voltál… míg én? Egy színésznő… sokak szerint az életben is egyfajta szerepet játszottam, de Te mégse hittél Nekik, hanem hittél – Bennem.
Egy tökéletes angyal, és egy bukott ördög románca volt ez. Most értem igazán, hogy miért is csak 3 csodálatos hét jutott nekünk.
Mert megperzseltelek, és tökéletes angyalléted elporladt örökre…
(legyint, majd keserűen felnevet. Feláll. Dob még egy csókot a sír felé, majd megindul kifelé, kissé könnyes a szeme.)
Beleütközik valakibe, a táskája a földre esik – az idegen, mert udvarias és jó volt a neveltetése, segít J
Ottília: Elnézést, ne haragudjon, hogy csak úgy magának mentem, de…
Arnold: Semmi baj… kár, hogy az ilyen szép hölgyekkel csak ilyen szomorú helyen lehet találkozni. (Visszaadja a retikült.) ha már így beleüköztünk a másikba, amely ugye odafent meg volt írva… meghívhatom egy italra?
Ottília: Nos, a hely szelleméhez ez egyáltalán nem illik, főleg ez a meghívás… (Kioktató stílus, de közben elmosolyodik.) De tudja mit? Mindig is magányos és különc voltam, tehát elfogadom a meghívását…
Arnold: Ebben az esetben, hadd mutatkozzam be. (Kezet csókol.) Dernyei Arnold, művésznő! (Ottília meghökken, Arnold azonban nevetve folytatja.) Ugyan, magát itthon ki ne ismerné?! Még aki nem is jár színházba, az is hallott már Önről… Kedves Fermely Ottília.
Ottília: Valóban, úgy látszik, a kétes hírnevem mindenhol felbukkan.
Arnold: Ugyan, miért szemléli ilyen szkeptikusan a világot? Még hogy kétes hírnév!
Ottília: Hogy miért? Mondja, maga miért volt itt a temetőben, mit keresett?
Arnold: Édesanyám sírjára vittem egy csokor virágot. Régen beszéltem már vele, kellett a lelkemnek egy kis nyugalom.
Ottília: Na látja. Magát is a fájdalom űzte be erre a helyre. A fájdalom, mely…
Arnold: … megöl, vagy erősebbé tesz, de idővel elhalványul.
Ottília: Sosem… s honnan fakad a szkeptikum?! Maga tudja mi az, amikor a fájdalom égeti, vasmarokba fogja a szívet, hogy aztán mégse törje össze? Hogy égis, erősebbé akarjon tenni, értelmetlenül?! Engem a férjem halála űzött ide. Már csupán árnyéka vagyok önmagamnak… de élek. Én vagyok, csak erős falakkal vettem körbe magam, melyen a szkeptikum a fő ajtó, és…
Arnold: … az le van zárva, lakattal. (Mosoly)
Ottília: Igen, így van. (Visszamosolyog.)
Csend, zavartan álldogálnak, végül Arnold elindul oda, ahonnan jött. Hátrál pár lépést, majd szélesen mosolyogva újra közelíteni kezd.
Arnold: Tudja mit, kezdjük előröl… (ismét kezet csókol.) Hölgyem, örvendek, Dernyei Arnold vagyok.
Ottília (felkacag): Fermely Ottília.
Arnold: Ugye szkeptikum nélkül is lehet szép az élet? (Nyújtja a karját, hogy a nő belekaroljon. Ottília habozik, de végül is megteszi.) Nos, mit szólna, ha meginnánk egy kávét valahol? (Az asszony bólint, helyesel.) Ismerek egy remek helyet, és nincs is innen olyan messze… gyalog van?
Ottília: Igen. Csak ilyenkor tudok tisztán gondolkodni, kiszellőztetni a fejem… (Közben mennek, elhagyják a temetőt – háttérben képek.) Ilyenkor érzem igazán, hogy a testem mellett a lelkem is megkönnyebbül… maga nem szokott ilyet érezni?
Arnold: De, szoktam. Amikor gyónok, utána mindig könnyűnek érzem magam, hogy aztán ugyanolyan gyorsan visszasüllyedjek a mocsárba… (Ottília megmerevedik a „gyónok” szó hallatán.)
Ottília: Gyónni? Maga hívő…?
Arnold (meghökken): Igen. Miért ennyire furcsa ez? Jó, tudom egy emancipált világban minden dicsőséges dolog, csak a hívő élet nem… maga nem hisz semmiben, ugye?
Megérkeznek a kávézóba leülnek. Jön egy pincér. Arnold mond valamit, majd a pincér távozik. Pár pillanat múlva azonban visszajön kék kávéval, leteszi őket, és elmegy.
Ottília: Nos, szerintem tegeződjünk inkább, ha megfelel. (Arnold mosolyogva bólint, majd belekortyol a kávéjába.) Visszatérve az előző témához: igen, nem hiszek semmiben, és senkiben sem. Felhagytam az ilyesfajta hókuszpókuszokkal.
Arnold:… és akkor sem hinnél, ha…
Ottília (felcsattan): Nem! Valaha volt hitem, és igen, valaha hittem. Hittem egy szebb jövőt, egy boldogabb életet, de mindez hova vezetett? Sehova. Hit nélkül is ugyanolyan az életem, mintha hinnék. Nem kell a szent színház.
Arnold: Ottília… figyelj. (Megfogja az asszony kezét) Most mondhatnám, hogy szakmai ártalom, hisz hittan-filozófia tanár vagyok a Szent Ágnes Gimnáziumban (Az asszony meghökken), de ez nem fedné teljesen a valóságot. Én is csalódtam már a hitemben, de fel tudtam állni, és tovább folytatni azt, ami a számomra kijelöltetett. Amikor kételkedem, mintha Isten belülről kapargatná a lelkemet, hogy a helyes útra lökjön vissza.
Ottília: meg akarsz téríteni, Arnold (nevet) Arról már lekéstél. Figyelj, úgy őszintén, miben higgyek? A férjemmel egy részeg sofőr hibája miatt csupán három hétig voltunk házasok. Utána, a baleset után három hónapig kómában feküdtem, a lábamat majdnem amputálni kellett. Miután felébredtem a kómából, és közölték a férjem halálhírét, a sokktól elvetéltem. Állapotos voltam… még ma sem tudom felfogni, hogy mindez miért történt velem. És ezek után kérdezem én, hogy hol van az Isten? Hol van az az Isten, akiben egészen a házasságom végig hittem? Hol, hol?! (Lehalkítja a hangját, de ingerültté, idegessé válik – dühösen felhajtja a maradék kávét is.)
Arnold (megszorítja a nő kezét, majd újra megszólal): Sajnálom, ezt nem tudtam…
Hallgatás.
Ottília: Ezt senki sem tudta eddig. Nem tudom, hogy miért, de Te vagy az első, akivel így tudtam beszélni a múltamról…
Arnold: Ha már a nagy őszinteségi roham tört fel belőled (nevet), akkor én is megosztok veled valamit. Amikor fiatalabb voltam, majdnem megnősültem…
Ottília: És miért csak majdnem, mi történt? Miért nem? A házasság az egyik legcsodálatosabb dolog az életben. Amikor a felsőbb hatalom előtt állsz, és rájössz, hogy csupán egy elhanyagolható homokszem vagy a gépezetben… (elmereng)
Arnold (mosollyal az arcán): úgy látszik, a hited mégsincs olyan mélyen eltemetve…(Ottília vág egy fintort.) Hogy miért nem lettem nős ember? Így alakult, teljesen spontán, ha lehet erre ilyet mondani. Nagyon szerettem azt a lányt, de Ő viszont nem tudott úgy szeretni… fájt, de még jobb, hogy az esküvő előtt kiderült, nem illünk össze.
Ottília: De ha megtalálnád azt, aki hajlandó lenne úgy szeretni, akkor…
Arnold: … akkor megpróbálnám, így, 43 évesen is. (Összekoccintják az üres kávéscsészéket. Mosolyognak.)
Miközben koccintanak, az ajtóban megjelenik három nő. Ottília és Arnold fizetnek, majd a helyiség másik végén távoznak a színről. A három néző megdöbbenve figyel a szélről, majd lassan besétálnak. Helyet foglalnak.
Luca (felemeli a kezét, és kiált): Pincér a szokásosat! Jól láttam, vagy jól láttam, hogy a legjobb barátnőnk egy vadidegen férfival távozott?
Julcsi: attól tartok anya, igen. De kérlek, ne vonj le elhamarkodott következtetéseket. Ottília lehet, hogy csak.,..
Luca: Ma van a 18. évfordulója, hogy Csaba, vagyis a férje meghalt! Még hogy ne…
Nóri: Luca, nyugodj meg! Attól, hogy véletlenül megláttuk, az még nem jelent semmit. Nem kell azonnal kombinálni. Lehet, hogy régi ismerőse, vagy régen látott valaki, akivel jó beszélgetni.
Julcsi: Ha hagynátok, hogy megszólaljak, akkor már az előbb elmondhattam volna, hogy az a bizonyos férfi Arnold tanár Úr volt, Szent Ágnesből…
Nóri: A híres-hírhedt filozófiadoktor?! Akiről mindig olyan csodálattal beszéltél?
Luca: A folyosói remete?
Julcsi: Igen anya, de azért ne legyél ilyen drasztikus. Attól, hogy nincsen családja… Nórinak van inkább igaza.
Luca:… Hja, persze! Kiütközik rajta az újságírói hivatás.
Julcsi: Arnold tanár Úr nagyon rendes, az édesanyja nemrég halt meg. Lehet, hogy Otival a temetőben futottak össze, vagy…
Luca: Hát persze! A vénlányságot fogadott barátnőnk, aki mellesleg színész, s még most sem értem, hogy ez a kettő hogyan is függ össze, pont egy ilyesfajta szentfazékkal fog meghitten kávézgatni! Jaj, ezt ti sem hiszitek el. Ottília nem ilyen, ő…
Nóri: ugyan már… honnan tudod, hogy ez a „szentfazék” (mutogatja az idézőjeleket) nem különb-e, mint az állítólagos barátai? Luca egy férfi és egy nő között lehet barátság, még ha nehezen is. Persze ezt Rád nem vonatkoztatom, mert a férfi barátaid előbb, vagy inkább még előbb a karjaidban kötnek ki…(Kissé gúnyosan, majd felnevet Julcsival együtt)
Julcsi: Ha pedig esetleg több lesz közöttük, amit nem lehet előre tudni, az sem a mi dolgunk, mert…
Luca (felháborodva): Mi vagyunk a barátnői!!!
Nóri: Te akarsz neki tanácsot adni, Luca?!
Luca: Hát nem, de…
Julcsi (félbeszakítja a kitörni készülő vitát): Oti felnőtt nő. És valljuk be, tényleg nem pont Neked kellene tanácsot adni, anya. Az a tipikus fából vaskarika lenne, már megbocsáss…
Luca: És ez az Armand, Rajnald, vagy…
Nóri+Julcsi: Arnold!
Luca (legyint): … akkor az, normális?
Julcsi: igen, már ha ezt a kérdést lehet kérdésnek nevezni… kedves és segítőkész, és persze vannak még erkölcsei. Elvei. (az anyjára néz, szúrósan, de mosollyal.)
Kihozzák az italokat.
Luca: Furcsa… ma is csajos este, lányos nap van, és Oti nincsen itt. Remélem nem egy templomban fog térdepelni ezzel az ájtatos képű manóval…
Nóri: Luca! Igen, már elég régóta tartjuk ezeket az estéket, kereken 18 éve, de neked fontosabb, hogy becsiccsentve a múlt emlékein merengjünk, amolyan sírva vigadjunk, minthogy Otinak legyen valakije?!
Julcsi: Nóri, persze, Te könnyen beszélsz, látom, hogy anya már közbe akarna szólni, cseppet sem finoman… hármatok közül csak neked van normális családod, 2 szép, egészséges gyereked… és ezen az oldalon? Anya alig 18 évesen szült engem, Ottília pedig özvegy, már mióta…
Nóri: Változtatni sohasem késő. Igen, tényleg nem vagyunk egyformák, sőt, gyökeres ellentétei vagyunk a másiknak, de ebben van a barátságunk titka. Ha mindannyian ugyanolyanok lennénk, mi lenne a kohézió köztünk?
Luca: Kérlek, ezeket a romantikusnak szánt körmondatokat mellőzd… kiráz tőlük a hideg. És kicsit fog vissza magad, mert megint kitörni készül belőled az újságíró-én! (nevet, koccintanak)
Nóri: Belőled pedig a színházi dramaturg, aki megcsömörlött a kultúrától. Figyelj egy kicsit (Julcsi közben kimegy) Szedd már össze magad! Már megint mi történt, hogy csak úgy záporoznak belőled a gúnyos megjegyzések, és magad alatt vagy? Színház, vagy…? Nem tetszett a rendezőnek a koreográfia?
Luca (legyint): Nem, még ha csak annyi lenne. Ez most teljesen független a munkától. A bajom az Julcsi. Figyelj Nóri… már 27 éves, és egyedül van. Se barát, se szerető, se férj, a gyerek témáról pedig ne is beszéljünk. Egyedülálló, de ennyi idősen, ilyen korban már rég a családalapításon kellene dolgoznia… vagy legalább elgondolkodnia.
Nóri: Hagyjad még… ráér. Én is 32 évesen szültem az első gyereket, s rá egy évre pedig a másodikat.
Luca: Jól van, de Julcsinak hasonszőrű, vénlánykezdemény barátai vannak, és… (Nóri kissé felemeli a kezét, félbeszakítja)
Nóri: Vénlánykezdemények?! Mégis hány évesek ezek a lányok…?
Luca: 30 körül vannak, de akkor is, ne nézz már így! Nem akarom, hogy a lányom 50 évesen a helyi rózsafüzér-morzsoló mamák klubjába járjon… tennem kell valamit!
Nóri: Ezt inkább bízd rá… meg a Fentiekre (mutat felfele) de ne vénlányozd le a 31 éveseket, ha kérhetem. Ennyi idősen az ember még fiatal, ráérnek még páért keresni. A nagy Ő pedig előbb, vagy utóbb, de úgyis megtalál. Már kérdés, hogy hogyan…
Luca: rendben, tudom, hogy most kitolódott a nők szülésének a határideje, de nekem ennyi idősen már volt egy 9 éves lányom!
Nóri: és szerinted az normális dolog volt? (nevet) Persze, hogy nem. Julcsi pedig nem nagyon van egy lapon említve veled, vagy mégsem?
Luca (tettetett duzzogással): Jól van, várok… da ha később is ugyanez lesz, akkor…
Jön Julcsi, elhallgatnak.
Julcsi: Anya, ma késni fogok az esti programról…
Luca (felvillanyozódva): A barátaiddal mész valahova?
Julcsi: Ööö… igen. (Luca megkönnyebbül, majd gálánsa felmutat valamennyi pénzt a pincérnek, és szedelőzködni kezdenek.)
A két idősebb nő susmorog egy kicsit még, amikor Julcsi elfordul.
Luca: rendben édesem, jó szórakozást… (puszit ad Julcsi fejére) Aztán hajnal előtt ne nagyon érj haza (Röhög, Nóri cicceg, Julcsi pedig a fejét csóválva a plafonra néz.)
A lány egy darabig egyedül van, míg a másik két szereplő lesétál a színről. Julcsi iszogat, majd megjelenik egy idősebb pap az ajtóban, és vidáman odaint az asztalhoz. Julcsi viszonozza a gesztust.
Julcsi: Végre megérkezett, atyám!
Karcsi: ne haragudj Julcsi, de láttam, hogy nem egyedül vagy, ezért inkább kint várakoztam. Mondd csak, kik voltak azok a hölgyek, veled? Természetesen, ha nem vagyok indiszkrét…
Julcsi: Atya, ugyan már… a bal oldalamon ült anya, a másikamon pedig Nóri, a barátnője…
Karcsi egy pillanatra megmerevedik, de látszólag nem esik ki a szerepéből.
Julcsi: Ismeri őket talán?
Karcsi: NEM! (Visszatér a magabiztossága) Vagyis… persze, hogy nem. És beszéltél már édesanyáddal a tervedről?
Julcsi: Mármint erről a tervemről? Nem… még nem.
Karcsi (elővesz egy cigit, rágyújt): Figyelj Julcsi, úgy szeretlek, mintha a lányom lennél, de a Püspök Atyánál nem tudom aláírni édesanyád helyett az örökfogadalmadhoz szükséges papírokat. Beszélned kell vele…
Julcsi: Maga ezt nem érti! (felhajt egy röviditalt, amit a pincér időközben az asztalokra tett) anya nem fogja ezt megemészteni, sőt…
Karcsi: Felnőtt vagy, az Isten szerelmére! (leteszi a csikket) jogodban áll dönteni. Ugyan kikérheted, sőt, ki is kell kérned édesanyád véleményét, de a Te kezedben van a döntés, ez a Te életed. Senki más nem fog helyetted a kijelölt úton járni, vagy jókat cselekedni… irgalmasságot gyakorolni! (Felnevet) Úristen.. ezt az utolsó mondatot nehogy komolyan vedd, még én sem hiszem el, hogy kimondtam (nevetnek)
Julcsi: tudom, de anya abba a hitbe ringatja magát, hogy hamarosan férjhez megyek, és gyerekeket szülök.
Karcsi: A mondat első felében még igaza is lesz, habár ha a másodikkal is, azt hiszem, újra kell értelmeznem a hitem…
Julcsi: Az egyetlen gyermeke vagyok… összetörik, ha megmondom neki, hogy apáca szeretnék lenni…
Karcsi: Szerzetesnővér, ha kérhetem… de, még mindig jobb, ha Te mondod el Neki… hidd el, minél előbb, annál jobb. Ugyan az örökfogadalmadig még van egy háromnegyed éved, de szerintem ennyi idő minimum kell édesanyádnak, hogy megeméssze a hallottakat…
Julcsi (nevet, majd készülődni kezd): Úgy beszél, mintha ismerné! Na, atyám, mennem kell, a nővérek már biztosan várnak! (Pacsival elköszönnek J )
Elsötétedik a szín, már nem a kávézóban vagyunk. Aláfestő zeneként lehet Enya: Only Time c. száma.
Karcsi egyedül marad a színen, és egy térdeplő kerül a középpontba.
Letérdel a pap, és imádkozni kezd.
Karcsi: Uram… atyám! Mindent láttál ugyan, de most könnyebb a lelkemnek, ha újra elmondhatom (sóhajt) ma láttam azt a nőt, aki miatt képes lettem volna feladni az irántad érzett szeretetemet is. Ma kiderült, hogy az ő lánya az, aki ilyen szívvel-lélekkel, mint egykor én, ilyen lendülettel szeretne csatlakozni hozzád. Uram, segíts! M láttam, hogy Arnold, régi barátom azzal a tragikus sorsú, de mégis hitetlen színésznővel sétálgatott meghitten… uram, miért űröz ezt a játékot velük? Miért keresztezed a szívek ösvényeit? Tudom, ezt mindannyiunk számára próbatétel, ezért kérlek… kérlek, most fokozottan nézz le ránk, és segít! Segíts, segíts, kérlek!!! (Leborul, a szín elsötétedik.)
III. FELVONÁS
Helyszín: egy meghitt, kellemes hangulatú szoba. Nóri, Luca és Julcsi ülnek benne.
Idő: 2 hét múlva – ez megjelenik a kivetítőn is.
Luca (dühösen): Már megint késik… ez már a héten az 5. eset, hogy Oti nincs itt időben. Pedig a pontosság mindig az erőssége volt…
Julcsi: Ugyan anya.. péntek van!
Luca: Hát éppen ez az!
Nóri: Szerintem anyád pont ezért van kiakadva… de ne csináld már ezt Luca. Lehet, hogy a színházban van dolga, és ezért túlóráznak.
Luca: közel, s távol nincs egyetlen bemutató sem (magában füstölög)
Julcsi: Akkor mi van a Kurázsi mama gyermekeivel?!
Luca: Az más!
Nóri: Csehov Sirálya?
Luca: Én is a színházban dolgozok, ha hiszitek, ha nem. És tudom, hogy Oti nem a premierek miatt marad távol ennyi ideig… Biztos megint azzal a szentfazékkal találkozik…
Nóri: Héé! (meglöki Luca karját) Ha így is van, akkor sem a mi dolgunk pálcát törni felette. Ha úgy érzi, hogy fontos a számára, hogy mi is megismerkedhessünk vele, akkor majd bemutatja nekünk, de addig…
Luca: De addig legalább ne találjon ki nevetséges indokokat! Két hete folyamatosan ferdít Nekünk, hogy így, megy úgy… adja az ártatlant, amikor megkérdezzük, hogy hol volt, és mit csinált! (iszik egy felest)
Julcsi: Még te csodálod?! Amikor folyton olyan félreérthetően és zavarba ejtően fogalmazol?
Nóri: Vagy egyszerűen letámadod… a tapintat ugyan nincsen a véredben, de azért mérsékelhetnéd magad… és persze nem vagyunk a szülei Otinak, hogy mindenről be kellene számolnia…
Julcsi: felnőtt. Tud vigyázni magát egyedül is…
Luca: Ahogy te is… mondd csak, hova jársz Te ilyen szorgalmasan minden második nap?! Tudtommal a tinidiszkókból és az egyéb csumbilumbi helyekről már kinőttél, nemde aranyom?
Julcsi: Anya, hogy lehet, hogy Téged mindenkinek a magánélete jobban érdekel, mint a sajátod? Úgy gondolom, hogy elég lenne ott belül, magadban is körülnézned, és akkor nem turkálnák mások szennyesébe!
Dühösen elviharzik.
|