Nomádok 6.
Jelige: Vándor Áron 2011.03.25. 14:47
HETEDIK JELENET
Zsuzsa, Emese, László, Vendel elmennek. A targoncás nyomukba
szegődik. József Edével visszamegy a garázsba, elvégezni a végső
előkészületeket, mely egyáltalán nem egyszerű. Lépten-nyomon kerülnek elő olyan zsákok, zacskók, amelyekről Józsefnek fogalma sincs, mit kezdjen velük. Egyesekbe többször belenéz. Bosszúsan arrább löki, mert akkor jön rá, ezt már megtette.
Miklós: (Andorhoz) Jöjjön, üljünk le a padra.
Andor: Nekem dolgom van!
Miklós: Hagyja, ne rohangáljon folyton. Inkább váltsunk két szót.
Andor: Ugyan miről?
Miklós: (Lassan elindul a pad felé, miközben kérdezi) Mondja csak, elhagyná-e a céget, ahol dolgozik?
Andor, aki addig önkéntelenül követi, megáll.
Andor: Megint kezdi? Mondja mi köze magának ezekhez a dolgokhoz?
Miklós: Jöjjön a padhoz, ott megmondom. Nem kell úgy felháborodni, csak arról érdeklődöm, egy jó ajánlat miként befolyásolná.
Andor: (Gondolkodás után) Egy jövedelmezőbb állásért el.
Miklós: Mi a véleménye a vállalat iránti hűségről?
Andor: Miféle hűségről? Azért taposok éjjel-nappal! S a tulajdonost nem ismerem!
Miklós: Valóban mondta ezt. Végtére, kenyér van a kezében.
Andor: Megzsíroztam rendesen!
Miklós: Hát akkor?
Andor: Ezen a földön mindenhol csak a főnököket csodálják, előttük hajlongnak az emberek, lesik szavaikat!
Miklós: Itt maga a főnök.
Andor: Mi az, az egész céghez viszonyítva?
Miklós: Hát a tulajdonosnak nem szán semmilyen szerepet?
Andor: Egyedüli, ami megállít engem.
Miklós: Úgy érzem, nagyon szeretné kipróbálni, amikor a felelősség egészében a maga fejére hárul.
Andor: (Bizonytalanul) Egy tömbben az egész?
Miklós: Íme a lehetőség. Tudok olyan településről, amely ipari mennyiségben rendelkezik a szükséges nyersanyagból. Kiköltözik, akár innen ingázik. Ahogy jobban megfelel. Megszervezi a beszerzést, felállítja a gyártó sort, embereket toboroz, piacot keres a terméknek. Befektetnie nem kell, a jövedelem ötven százalékát megtarthatja. Kitartóan hadban áll a szülőfalujával?
Andor: Nem volt velünk, amikor a múltamat boncolgatták! Tudtam, nem most találkozunk először!
Miklós: Figyelmesen elolvastam a részletes önéletrajzát. Még mindig fenntartja, hogy semmibe veszi a főnöke?
Andor: Én ezt nem értem!
Miklós: Az a szemüveges, lenyalt hajú, bajuszos, öltönyös tanácsadó, aki a titkárnő közelében szokott ülni, én vagyok.
Andor: (Nézi): Lehetetlen!
Miklós: Esetleg ez megvigasztalja: nagyon rossz az arcmemóriám, nem ismertem rögtön magára. Amikor a padon rendezgette papírjait, megláttam a cég fejlécét. Csak utána kapcsolódtak fejembe eggyé az elemek. Inkább következtettem személyére. Odakint pedig, nem találtam értelmét, a székhelyre elhívott alkalmazottakat az igazgatói szobába külön berendelni. Nem tért meg az agyában, miként lehet, ott magyarul beszélnek magával? Most hagyjuk ezt. Szülőfaluja környékén végeláthatatlan területekről lehetne gyógynövényeket gyűjteni. Vonat jár arra, autó alig, jóformán nincs ami szennyezzen. Nem ártana tevékenységi körünket ebbe az irányba bővíteni.
Andor: Ezek szerint, egyáltalán nem véletlenül került ide.
Miklós: Ahogy vesszük. Elindultam találkozni magával a kirendeltségnél, amelyik innen néhány perc. Amikor erre a helyre értem, rájöttem, igen korán van, hát leültem, örülni a napfénynek. Az viszont teljesen véletlen, hogy Józseffel találkoztam. (Tűnődve) Talán, az sem. Mindenképp meg kellett volna keresnem, így egy nagy gonddal kevesebb.
Andor: Nem hiszek ezekben a véletlenekben!
Miklós: Mi ebben a hihetetlen? A kettőnk esetét tisztáztuk. Józseffel pedig, egyszerűen így sikerült a dolog!
Andor: Kell ennek valamilyen logikus magyarázata legyen!
Miklós: Van: az emberek találkoznak, ha tudnak, segítenek egymáson.
Andor: (Csodálkozva néz Miklósra. Jobbnak látja az előző kérdésre terelni a szót) Amikor elmegyek a faluba, mint a régi filmeken, gyerekek szaladnak az autóm után, az emberek nagy tisztelettel fogadnak.
Miklós: Akkor szinte nincs akadály.
Andor: Azt hiszem…
Miklós: Nem kell most választ adnia. Sőt, van más ajánlat. Egyszerre fontolja meg a lehetőségeket, aztán tudatja döntését. Jól beszél németül, meg angolul, igaz?
Andor: Persze!
Miklós: Az igazgatóságon szükség van egy emberre. Végül, maradhat itt, a régi helyén. (Feláll) Na lássuk, hol jár az a Csaba.
Andor: (Miután Miklós elmegy) Majd megmutatom, milyen a városi ember! (Eszébe jut) Az árvíz elmosta az utat! Gépkocsival használhatatlan. Mit szólnának az emberek, amikor meglátnának a vonatról leszállni, aztán gyalogolni a poros úton? Hát én nem azon a szinten állok! Az eltelt félév alatt nem hozták rendbe. Mikor teszik járhatóvá? Az ilyesmi bármikor megismétlődhet. Ha egyáltalán elvállalnám, kizárólag innen járnék. Mi fogja garantálni a mindennapi szabad mozgást? Az hiányozna, hogy ott ragadjak! Na nem, ezt nem fogadom el! Viszont abban a szép irodaházban dolgozni… Volt esze a magasban húzódó emeletet kibérelni, kitárul az egész környék. Mindig elegánsan járni, elit emberek közt mozogni. Lakás? Kapok ott egyet. Alaposan elverik a többiek rajtam a port, amikor megtudják, albérletben lakom! Ha ezt összecsomagolhatnám, s magammal vihetném! Itt kell maradnom a kopott városban. Eh, soha sincs igazságos megoldás!
Miklós: (Visszajön. Maga elé): Na így! (Megpillantja Andort)
Andor: Az az érzésem, a kellettnél többet beszéltem.
Miklós: Semleges területen zajlott, meg nem történtnek nyilvánítjuk. Lazítson már végre! Hétfőn mindent megbeszélünk.
NYOLCADIK JELENET
Visszajönnek a többiek.
László: Nem találtuk meg Csabát.
Ede: Nem tudom, mit gondoljak.
Targoncás: Valószínű, nem sikerült megjavítani a járművet.
József: Ne búsuljátok, megoldjuk valahogy. (Miklóshoz) Édesanyád hogy van?
Miklós: (Szünet után) Meg van. Otthonban lakik.
Vendel: Mikor került oda?
Miklós: A dicstelen elvándorlásom óta, nem most járok először itthon.
Andor: Végképp nem értem, mi mitől idegen.
Miklós: Amikor valaki csak nagy időközönként lát valamit, annak jobban feltűnnek a változások, mint a tartósan benne élőnek. Olyan lett ez a város, mintha folyamatosan minden, mindenki költözne. A következő alkalommal nem lelsz rá arra, amiről határozottan emlékszel, hogy otthagytad. Az idő múlásával egyre kevesebb dolgot találsz meg. A tavaly annyira megijedtem, szinte menekülésre fogtam a dolgot. Igaz, egybeesett anyám költöztetésével, aki már nem tudott vigyázni magára. Állandó gondozást kellett biztosítanom. Kétségbeesésembe József szüleihez szaladtam, mert ők ugyanott laknak harminc éve.
József: Van annak negyvenöt. Mi akkor szabadságon voltunk.
Miklós: Ilyen kiszolgáltatott lesz az ember. Otthon gond nélkül megvívom a dzsungelharcot, itt meg begörcsölök attól, ha felfedezem, a gyerekkori élelmiszerüzletet felszámolták. Amint anyámat sikerült jó kezekbe helyeznem, rögtön vissza kellett utaznom. Most itt vagyok. (Józsefhez fordul) Ez a harmadik ok, amelyért jöttem, beszélni a gyerek sorsáról.
József: (Elképedve) Hát te tudsz róla?
Miklós: Elmesélték szüleid, mutattak fényképet.
Többen: Miről van szó? Miről van szó?
József: A kisebbik fiam balesetet szenvedett, azt említette Miklós.
Miklós: Legutoljára városunk, sőt, talán az egész tartomány leghíresebb plasztikai sebészének a klinikáját építettük. Nagyon meg volt elégedve a munkálatok ütemével, minőségével. A kedvező hangulatot felhasználtam Jánoska esetének megtárgyalására.
Andor: Ott sem lehet spekuláció nélkül!
Miklós: Nagy igazság hangzott el! (Sorolja) Nem hozom szóba: nyilván, nincs ahonnan tudomást szerezzen az orvos. Feliratkozom az ügyfélfogadási listájára: legalább fél esztendőt várhatok. Beindul a hivatalos eljárás (Andorhoz csipkelődve) -procedúra-: nem lehet félbeszakítani. Maga az orvosi beavatkozás nagy összegbe kerül. Így -feltéve, hogy helyrehozható- kimondottan csak a gyógyszereket, sebészeti anyagot kell megfizetni önköltségi áron. Ezt pedig, magára vállalta a Timpanon cég.
József: (Ide-oda lépked) Ezt nevezem meglepetésnek! (Zavartan) Hát erre nem számítottam. Nem tudom, hogyan hálálhatnám meg.
Miklós: Ugyan, ne viccelj!
József: Nem viccelek: tényleg el vagyok olvadva.
Miklós: (Megöleli Józsefet) Hidd el, semmiség ahhoz képest, amit tőled kaptam.
József: (Megdörzsöli a homlokát) Nem méricskélek. Örömmel elfogadom. Jánoskám, Jánoskám…
Zsuzsa: Hát mi történt a gyerekkel?
József: A kitartó tévézés nem eredménytelen: gyerekeim betéve tudják az összes rajzfilmet, meg hirdetést, amit a különböző csatornákon vetítenek. Együtt kiabálják a tévével, ki mit, mikor vásároljon, vagy mit tegyen a bűzös lehelet ellen. Feleségemmel gyakran szórakozunk a látványon, néha kénytelenek vagyunk leinteni lendületes fiainkat. Persze, a játszás gyakori a házban, főleg amióta a kisebbel szót lehet érteni. Lassan-lassan a tévé reménytelenül úrrá lett mindenki fölött. Egy szokványos este otthon tartózkodtunk. A tévé ment, a gyerekek játszottak. Ünnep közeledett, a műsorok közt a kiskorúakra is „gondoltak”. Az utóbbi időben egyre gyakrabban elhangzó reklámot játszották be, már kívülről fújtuk. Kacagtunk rajta. A gyermekek a tévével együtt ordították: „Dorakin lelövi az ellenséges repülőt” és - mondandójukat nyomatékosítani-, repülni kezdtek az építőkockák. Egy jól irányzott kocka eltalálta Jánoskát, aki az ütés következtében nekiesett a tévének. Megingott a monstrum. A tetején álló lemeztartó lezuhant, csúnya sebeket ejtett a fején. A sebészeten rendes munkát végeztek, lassan begyógyultak a vágások, ám az arcocskáját elcsúfítja a hegesedés.
Andor: A tokás angol… (A többiek csúnyán néznek rá. Elhallgat)
Miklós: Az orvos elemezte a tavalyi fényképet, valószínű, nyomtalanul eltűntethetők a hegek. Arra kért, készítsünk néhány felvételt közelről, csak a fejről. Ha változatlanul biztatónak látszik, jöhettek. Nem akar fölöslegesen utaztatni.
József: Nem értem, a szüleim nem szóltak egyetlen szót.
Miklós: Akkor már elkezdtük a klinikánál a munkálatokat, de nem tudtam, merre alakulnak a dolgok. Nem akartam senkiben hamis illúziókat kelteni, egyszerűen zsebre vágtam a képet. Elnézést kérek…
József: (Szigorú arcot ölt) Ezért bizony hátra fordíttatik kendnek a sarka, mert nem tudod elképzelni, azóta hányszor vetették szememre, mi tehetünk a drága unoka fotójának az elveszéséről!
Miklós: Nem körvonalazódott pontosan a következő napok műsora, a jövő héten egyeztetjük a teendőket.
József: Akkor addig húzódjunk fedél alá. Gyertek, kezdjünk rakodni.
Zsuzsa: Máris tábort bontunk? Kezdtem egészen jól érezni itt magam.
László: Ötpercenként érzem az indulás szükségességét: „Szegény József már szeretne a lakásban lenni!”, aztán megnézem a társaságot, amitől rögtön maradhatnékom támad.
Ede: Tiszta szerencse, hogy költözöl, különben nem találtunk volna ilyen jól egymásra ma délután.
Vendel: Ezzel egyet értek. Etelkán jár folytonosan az eszem, különben azt érezném, itt kell maradni holnap reggelig.
Emese: Ezek szerint nem vagyok az egyedüli, aki elhallgatta, bármikor hozhatna autót.
Nevetnek.
Miklós: Én eleve nem siettem. A mai napot az esetlegesség jegyében akarom tölteni. Mennyi az elszállításra váró holmi?
József: (Mutatja a dobozokat, zacskókat) Ennyi.
Miklós: Ó, hát az gond nélkül felfér a targoncára.
József: Hiszen jön az autó!
Miklós: Nem jön autó, elküldtem Csabát. A párhuzamosan szaladó utcán jött, amerre sétáltam. Ezért nem találtátok. (A színtéren kívülre mutat) Itt a parkolóban az autóm. Gyalogolni akarok. Szándékosan nem ajánlottam fel. Szeretném, ha még együtt maradnánk. Az alsóvárosig derék beszélgetések eshetnek.
Készülnek felrakni a dobozokat a targoncára. A targoncás járművéhez lép,
a dobozok közelébe akarja húzni. Akkor veszi észre, az álldogálás alatt az
egyik kerék leereszkedett.
Targoncás: Álljatok meg, ne emeljetek semmit.
Többen: Mi a baj? Mi van?
Targoncás: Megszökött a levegő ebből a kerékből.
Andor: Megmondtam, hogy…
Targoncás: (Közbe vág) Nem gond, ezt hamar megorvosoljuk. Kérlek, várjatok türelemmel, hamar visszajövök. (Elmegy)
László: Sehol nincs sürgős dolog, igaz?
Többen: Szó sincs róla! Ezt az időt erre szántuk! Ráérünk hétfő reggelig!
József: Köszönöm, az irántam mutatott türelmet!
Többen: Ugyan! Ne viccelj! Hát ez természetes!
József: Az az igazság, én egyáltalán nem sietek. Vagyis jó lenne már a családdal együtt lenni, de szerencsére estére úgy is bekövetkezik. Ezen túlmenően, annyit mondhatok, az állandó bizonytalanságban itt, ez a járdaközépi hely az egyetlen biztos dolog. Mihelyt innen elmozdulunk, majd elölről kezdődik az őrlődés. (Legyint egyet, hangot vált) Szeretnétek, hogy olvassak valamit, amíg a targonca meggyógyul?
Többen: Igen! Persze! Ez eszedbe juthatott volna hamarabb! Nahát!
József: (Emeséhez) Kérlek, állj föl egy pillanatra.
Emese föláll, József kinyitja a dobozt, kivesz néhány könyvet. Nézegeti,
egyet kint tart, a többit visszateszi.
Emese: Látjátok milyen kincseket őriztem?
József: Nem tudom, fog-e tetszeni. Egyetlen bizonyosság, nem olvastátok ezt az írást.
Többen: Halljuk! Halljuk!
József: (Olvasni kezd) Volt egyszer egy szegény ember, meg egy szegény asszony.
Vendel: Ki írta a könyvet?
József nem válaszol, tovább olvas hangosan. Miklós lehajol, egy picit
megemeli a borítólapot. Mosolyogva Józsefre mutat. A többiek néma kifejezéssel, csodálkozva, örvendezve kérdezik, hogy ő? A felovasás alatt visszajön a targoncás. Kerékpompával a kezében egyenesen a szekeréhez megy. Észreveszi, mi történik, irányt vált. Anélkül, hogy Józsefet, vagy a társaságot megzavarná, óvatosan helyet foglal a hallgatók táborában.
József: (Megszakítás nélkül olvas. Lassan mind leülnek) Volt egy házacskájuk, meg hat gyönyörű gyermekük, mégis a szegénység terhét cipelték: amikor egymás mellé kerültek, rögtön veszekedtek. A hat gyermek –Vica, Ili, Jóska, Sanyi, Béla, Endre- csak nézte és szomorkodott.
Vica, a legnagyobb, hamar ráunt az állandó cirkuszra. Mivel kedvére való párra talált, egykettőre kiröppent a házból. Az első sógort Ferencnek hívták. Ili sem kérette sokáig magát, amikor Samu előadta a közös életükről szóló tervét. Jóska egyedül szeretett csatangolni a nagyvilágban, hát esténként otthon hajtotta álomra fejét. Sanyi nagyon készülődött. Megkérte a Darvasék lányát, és nem kapott kosarat.
Így fogyatkozott a nagy család. Az öregek csak nem tértek észhez, mihelyt találkoztak, hajba kaptak. Bélában egyre forrt a düh, esküdözött, kivágja az ablakon az apját, ha így folytatják. A kamaszokat senki nem veszi komolyan, ha ilyeneket beszélnek, Endre pedig túl kicsi volt, hogy valakit pártolhasson. Nem egészen értette, mi zajlik körülötte, csak látta, szülei nem úgy viselkednek egymással, mint Vica Feri bácsival, vagy Ili Samuval. Hát csak búsult. És bánata nagyobb legyen, egy szép napon Vica bejelentette, Feri bácsit más városban levő munkahelyre nevezték ki.
Telt az idő, Vicáék után elmentek Iliék, akiket nemsokára Sanyiék követtek. A mindig lázadozó Béla addig törte a fejét miként szabadulhatna otthonról, amíg ki nem találta, ő bizony ékszerész lesz. Ekkor a szülők, egy józan pillanatukban, próbálták eltéríteni szándékától. Kései volt az ébredés. A tanévzáró előtt beadta kérését a szakiskolába, így lett egy távoli település tanulója.
Közben Endre növögetett, aztán iskolás lett, elég nagy ahhoz, hogy belássa: az osztálytársai -már aki egyáltalán beszélt erről, ám sokan beszéltek, mert a gyermekek szeretik az otthoni dolgokat az iskolában elmesélni-, másfajta történeteket hoztak magukkal. Időnként máshonnan is jött veszekedés híre, vagy valamelyiknek az apja megrészegedett, de úgy érezte, náluk a legrosszabb a helyzet.
A szülők keveset voltak otthon, Endrének nagyon hamar meg kellett szoknia, egyedül vigyázzon magára. Magányos maradt, az utca társaságában.
Szeretett az utcákon csatangolni. Néha céltalanul, máskor, amikor már nagyon elkeseredett, felkereste kedvenc helyeit.
A szomszéd utcában már megszámlálhatatlan éve...
Felolvasás közben a fény lassan elhalványul.
Függöny
|
Érdekes mai történet, igazi mai dráma! 10 pont!