NEGYEDIK JELENET

Emese: (Sétálni kezd. Az apró labdával játszik, közbe-közben ajkához ütögeti. Megáll, a többiek felé fordul. A labdát közrefogva két kezét összekulcsolja a háta mögött) Tizenhét évesen elköltöztem otthonról. Bercivel hurcoltuk a gyerekágyat a központon át. Az emberek csodálkozva néztek, volt, aki biztatóan mosolygott, sok arcon megrökönyödést véltem felfedezni. Úgy beleéltük magunkat az anyukás-apukás játékba, megszűnt létezni a világ. Nem gondoltunk családjainkra, vagy a jövőre. Mit jövőre, délután nem tudtuk mi lesz este! Hatalmas szerelembe égtünk, amely felemésztette erőnket az utolsó cseppig, és egyben igazi védelemnek bizonyult. (Kicsit hallgat. Ismét sétál. Tűnődve ütögeti az állát a labdával) Nem találok egyéb magyarázatot arra, hogy bár jóformán mindenki napirenden volt az eseményekkel, úgymond az egész tanintézet az erkölcstelenségünkön csámcsogott, mégsem rúgtak ki. Néhány részeg nap után, amikor csak lebegtünk, s csonttá soványodtunk, kivakartuk magunkat az ágyból.

                Változás. Berci lakása. Egy ágy, szekrény, asztal, két fotel, gáztűzhely és        gyerekágy a berendezés. Emese és Berci az ágyban szerelmeskedik. Aztán     Berci felül, Emese Irányába nyújtja kezét.

Berci: Gyere kedvesem.

Emese: (Megfogja Berci kezét) Kerekecske, gombocska…

Berci: Dombocska!

Emese: (Megpuszilja a kezét) Itt a sok ujjacska!

Berci: Ott lakik… (Emeséhez fordul, gyöngéden, de határozottan magához emeli) Gyere tearózsám!

Emese: Hová? (Nem várja meg a választ) „Hát neked legkisebb lányom, mit hozzak utamról? Nekem, kedves édesapám, semmi egyebet, csak egy tearózsát!”

Berci: Megyünk iskolába.

Emese: Szó sem lehet róla! Itt csak az örömöknek van helye, semmiféle sértő gondolat be nem tolakodhat!

                Hátra dől, magához húzza Bercit, elölről kezdik a szerelmeskedést. Berci      nehezen kibontakozik az ölelésből, magához emeli Emesét. Végig becézgeti,    miközben beszél hozzá.

Berci: Szépen megfürdesz, felöltözünk és elsétálunk a Hárfa utcába.

Emese: Maradjunk itthon! (Csodálkozva) Mit keresnénk ott? (Hirtelen észbe kap. Sipákol mint a hisztiző gyerekek) Nem akarok iskolába menni! Segítség! Törékeny lelkembe akarnak gázolni! Gyerekvédelem hol vagy, amikor szükség van rád?

                Leáll, a paplan alól Bercit lesi. Berci leemeli a takarót, megcsókolja Emese     hasát. Feláll, ölébe veszi a lányt és elviszi a fürdőszobáig. Amíg Emese             zuhanyozik, felöltözik, teát főz, leveszi a tűzhelyről, kitölti csészékbe. Kijön    Emese egy szál köpenybe, Bercit hívja. Ölébe veszi a lányt és ahhoz a           székhez viszi, ahol Emese ruhái vannak. Öltözteti.

Emese: Nem akarnék iskolába menni. Nem írtam házi feladatot; elveszítettem az órarendet; a tankönyveim érvényüket veszítették; most cserélik le a fekete táblákat; a krétabánya kimerült…

Berci: Emeld fel, légy szíves a lábad. Úgy, most a másikat…

Emese: Hatalmas gödröket ástak a Hárfa utca két bejáratánál, keresik a…

Berci: Dugd a kezed!

Emese: …a Dárius és Heródes által együtt elásott kincseket…

Berci: (Kibontja Emese blúz alatt maradt haját, homlokon csókolja) Az én kicsi eszem.

Emese: …s ha megtalálják, gázcsöveket tesznek le, hogy a szegény diákok ne fázzanak!

                Berci Emesét maga után húzza az asztalig.

Emese: (Emelkedő hangnemben) De addig megközelíthetetlen az iskola, sőt az utca is, de egyáltalán tanácsos elkerülni a városnegyedet, nehogy valaki ismeretlen eredetű fertőzést kapjon, vagy gödörbalesetet szenvedjen! Csókolj meg kedves!

                Az asztalhoz ülnek, csendesen kortyolgatják a teát.

Emese: Oly régen voltam utoljára, elszakadt a fonál. Szerintem be sem engednek az osztályba. Mi haszna oda menni?

Berci: Nono!

                Emese megszeppenve néz Bercire. Befejezik a teázást, felállnak az asztaltól,              cipőt húznak, elmennek. Az iskola előtt Berci két tenyerébe veszi Emese arcát, szájon csókolja, majd arcához           szorítja a kezét. Mosolyogva néz a               lány után, bíztatóan hunyorít és bólogat.

                Délután, otthon Bercinél. Emese haza érkezik az üres lakásba.

Emese: (Miközben mindenhová bekukkant) Várható volt a fejmosás, meg fenyegetőzés, nem gondoltam ilyen olcsón megúszom. És Berci ezt tudta! Vagy érezte? Majd megkérdezem tőle. De miért nincs itthon? Miért nem jön? Belátom: az iskolával neki volt igaza. Most pedig nekem van igazam: nem akarok egyedül itthon lenni! Berci, Berci, gyere már!

                Teát tölt magának, leül olvasni.

Emese: (Leengedi a könyvet) Ám mégis, mit képzel magáról? Pontosan ő küld engem iskolába? Hiszen már rég megszakította tanulmányait! (Merengve) Nem bírja a kötöttséget. Ilyen fantasztikus észt ilyen szerencsétlen csomagolásban! Borzasztóan unta a tanítást. (Felcsattan) Legalábbis ezt mondta nekem! S akkor muszáj elhinnem? Neki is el kell fogadnia álláspontom! (Csendesen) Sántít ez a hasonlítgatás. Bercit nem lehet kalitkába zárni. Inkább elvállalja a leggyötrőbb munkát, csak szabad lehessen. De szabadság ez? Talán igen. A Berci szemszögéből feltétlenül. Hiszen az osztályfőnöke vagy kétszer elrendezte, hogy visszavegyék, de sohasem tudott megmaradni. Társai már rég érettségiztek… Inkább túrja a földet, falat bont, követ hord. Nem találja a helyét. (Megerősödve) Na nem baj, akkor most tisztázni fogunk néhány kérdést. Én az iskolával, de ő szintén! Vagy valamilyen tanulással. Nem fogja elkótyavetyélni magát!           

Feláll, sétálni kezd a szobában. Múlik az idő. Később Emese az ablaknál áll,               néz ki, majd az órájára pillant.

Emese: Vajon milyen rejtett zugra, porladó kőre talált? De hát ismeri a várost, mint a tenyerét. (Kesernyés mosollyal) Rábukkant Dárius kincsére, felméri, és hiánytalanul beszolgáltatja a múzeumnak. Szerintem ezt is tudja. Időnként szeretném tudni, mi járhat fejében. A lavina beindulása után tudta, hogy el-elcsattan egy-egy meggyőző szándékú anyai-atyai pofon. De hát én egy szót sem szóltam! Ő feljött hozzánk –majdnem földbe gyökerezett a lábam- s annyit mondott szüleimnek: Megkérem, Emesét többet ne bántsák. Nem tudom honnan szerzett tudomást az anyai-atyai pofonokról, mert nem panaszkodtam. Összeszedtem a holmim, s eljöttem a megüresedett nagyszülői lakásba. Magával röpített engem. (Nevetve) Repültem magamtól! (Csendesen) Nagyon sok beszélnivalónk van. Gyere, gyere Bercikém!

                Egy keveset még vár, majd összeszedi magát és kimegy a lakásból. Mire       visszatér este van. Tűnődve ül a fotelban. Feláll, a gyerekágyat méricskéli    ráccsal, meg anélkül. Ismét leül. Csengetnek. Ajtót nyit. Egy fiatalember lépik                be.

                Változás. Ismét a közösségben a garázs előtt. Emese tovább sétál.

Emese: Összejártam a várost, de sehol nem találtam meg. Amikor haza értem jött Bercinek a bátyja, akkor telefonáltak a kórházból, Bercit elütötte egy autó. Nekünk a hullaház maradt. (Könnyeivel küzd) Nem tudom, képtelenebb, ostobább balesetet feljegyeztek-e valaha. Kiment a rétre, lefeküdt a fűbe, nézte az eget. Arra ment egy autó –ahol egyébként soha sincs jármű- és elütötte.

                A szülők mindkét részről megértőnek bizonyultak, amikor arra kértem, engedjék, néhány napig maradjak ott egyedül. Elképzelem micsoda szorongás költözött beléjük, de uralkodtak magukon. Eljövetelkor a gyerekágyat szétszedtem, a lépcsőház bejáratánál hagytam. A házunk közelében jártam, amikor eszembe jutott, miben fog aludni a kicsi. Szaladtam, mint az eszeveszett. Addigra valaki örökbe vette. Nem maradtam terhes, (Mosolyogva) pedig milyen gyönyörű gyerekek lettek volna, s mennyi!(Hallgat egy keveset) Ez az egész história felfoghatatlan nekem is. Én, aki mindig tiszteltem a szüleim, sőt, egy kicsit tartottam tőlük; hűvös fejjel számoltam a térfogatokat, ábrázoltam a függvényeket, hibátlanul oldottam a fizika, vagy akár a legnehezebb kémia feladatokat, bezsongtam, elveszítettem az eszem. Egy olyan gyönyörű történet szereplője lettem, amelyben –kettőnkön kívül- bárki más legfennebb statiszta lehetett. A legkülönösebb az egészben, hogy nem fogadkoztunk, nem ígérgettünk semmit. Berci nem csalogatott mesékkel, csak mentem. Nem akartuk elengedni egymást. (Kesernyésen) Polgári kötelezettségeimnek eleget tettem. Érettségiztem, egyetemet végeztem, lakásom van, autóm lehetne -nem nagyon szeretem-, majd lesz párom, mint ahogy voltak. És ez az emlék. Nem fájdalmas, ritkán hívom elé, kímélem. Amikor megérkezik, az eltelt évek levegővé foszlanak, minden elmorzsolódik, ami az akkor és a jelen közt lepörgött.  

Mind leülnek. A targoncás a targoncájához megy. Az egyik oldalrúdra erősített

zsákocskába nyúl. Kiveszi az elején elmondott kalandjából megismert           kegytárgyat. Átnyújtja Emesének.

Emese: Ez mi az?

Targoncás: Légy olyan kedves, mostantól vigyázz rá. Az állandó utcai élet épségét veszélyezteti.

Emese hosszasan nézi a tárgyat. József feláll, a targoncáshoz megy.

József: Biztos?                  

Targoncás: Egészen biztos!

József Emese közelébe lép.

József: Tedd el, szerintem nagyon hasznos egy ilyen tárgy. Egyszer elmesélem történetét.

Emese: (Mosolyogva nézi) Milyen bájos! Köszönöm!              

ÖTÖDIK JELENET

Zsuzsa beszélgetés közben billegteti a magas, karcsú dobozt, amelyen ül.

Egy adott pillanatban fölborul, tartalma a járdára folyik.

Zsuzsa: (Felugrik, kezdi összeszedni a holmikat) Elnézést, nem vezérel rombolás szándéka. (Felemel egy lapos dobozt) Ebben mi van?

József: (Elveszi tőle, megemeli a fedelét, belekukkant) Fényképek.

Többen: Nézzünk képeket!

József: (Röviden tanakodik, végül beleegyezik) Nézzünk.

Leveszi a doboz fedelét, kiemeli az albumot. A többiek félkörbe ülnek.

József:(Mutogatja) Ez a család; ez is; ez én…

Többen:Lássunk apró korodban!

József:(Megmutatja. Átlapoz pár oldalt, amelyeken végighúzza az ujját) Ezeket nem tudom kicsodák. (Megemeli az albumot) Szedett-vedett gyűjtemény. Olyan képeket tettem bele, amelyeket kaptunk valakitől, vagy nem tudom, kit ábrázol.

Enikő: (Nevetve) Nézzétek, milyen fess katonaember volt!

József: Na persze. Az egyetlen kép mundéros koromból.

Zsuzsa: (Nagyszájjal) Itt a következő!

József: Hol?

Zsuzsa: (Keresgélve) Lássuk, melyik vagy a csoportban!

József: Egyik sem. Ne keress. Én kattintottam el a gépet. A parancsnokunk rajta akart lenni a képen.

Zúgolódás, óbégatás, elégedetlenkedés hangjai a csoportból.

József: Ízléstelenséggé fajult a dolog ezzel a páncélos kétéltűvel a háttérben. Mindenki hős akart lenni. Pedig a század nem élt át egyebet, mint elköltöztették egyik kaszárnyából a szomszédosba. (Rövid szünet után a homlokára csap. Gúnyolódva) Jaj, milyen feledékeny vagyok, áldozat is esett! (Kezébe veszi a képet, úgy mutatja a többinek) Ennek a fiúnak az acélsisakján átfúródott egy golyó.

Többen: Na ugye! Mégiscsak háború volt! Persze!

József: A részeg fölöttese hajszál híján fejbe lőtte.

László: Állítólag nagyon fájdalmas, amikor beléd fúródik a golyó.

Mintha fekete felhő vonulna el a Nap előtt, a színpadnak az a része, ahol a

zöld sziget áll, elsötétedik. Amikor kivilágosodik, a padon egy vékony alkatú

fiatalember ül. Arca lisztfehér, haja csapzott, öltönyén –amely megfelelően hosszú, de lötyög rajta- erősen látszik az idő múlása. Inge nyakig begombolva, nyakkendője tökéletesen a helyén, mindnek földszíne van. Valamennyit üldögél, észreveszi a pad lécei közé szorult reklámlapot. Érte nyúl, tanulmányozza. Csodálkozás, meghökkenés, végül értetlenség ül arcára. Ekkor leengedi a lapot, a garázs előtt ülőkhöz int.

Az idegen: Kérhetnék egy kis segítséget? (Nem hallják meg, a fényképekkel vannak elfoglalva. Megismétli hangosabban) Tudna, kérem adni valaki tanácsot?

Mind fölnéznek. József a dobozba teszi az albumot, átnyújtja Zsuzsának.

Föláll, feléje indul:

József: Tessék, miben segíthetek?

Az idegen: Egy kicsit kábult vagyok, nem lenne szíves útbaigazítani?

József lassan indul, úgy próbálja felmérni a padon ülőt. Normális léptekkel

érkezik.

József: Mit szeretne tudni?                        

Az idegen: Itt találtam ezt a lapot. Amióta kezembe vettem úgy érzem, egyetlen bizonyosság sincs fejemben, kizárólag kérdéseim vannak.

József: (Bizonytalanul) Június van, szombat délután…

Az idegen: Fenntartom?

József: Pillanatnyilag nem.

Az idegen: Megkérhetném, üljön mellém?

József a többiek felé fordul, akik kérdőn tekintenek rá.

Az idegen: Bármilyen kevés időt szánhat személyemre. Egy mondat, kettő… Amennyi belefér.

József leül, az idegenre néz.

Az idegen: Roppant különös dolog esett velem. Mostanig éltem, mint bárki, tudomásom szerint nem küzdöttem szellemi zavarral, ám az imént hirtelen arra ébredtem, fogalmam sincs semmiről. (Szétnéz) Mivel foglalatoskodnak itt?

József: Költözöm. (A többiekre mutat) Eljöttek segíteni.

Az idegen: Jó volna egy helyen végleg megmaradni. Valamilyen furcsa betegség kezdett ki. (A fejére mutat) Lehet, itt van a baj. (Utána a mellkasára) Lehet, itt. Állandóan mennem kell, mindig úton vagyok. Folyamatosan költözködöm.

József: Hova?

Az idegen: Jó kérdés! Nem emlékszem az utolsó helyre, ahol laktam, fogalmam sincs hová megyek innen.

József egy nagyobbat szusszan.

Az idegen: Kérem, ne ijedjen meg tőlem! Tényleg nem vagyok őrült!

József: (Nyugodtan) Elhiszem.

Az idegen: (Megemeli a lapot) Bármilyen hihetetlenül hangzik, ez a darab színes papír állította feje tetejére az életem.

József: Elkérhetem egy pillanatra?

Az idegen: Tessék.

József: (Belepillant) Az egyik bevásárlóközpont heti értesítője.

Az idegen: Csempész árú? Porosodik otthon nálunk valahol egy olyan vastag ezerkilencszáznyolcvankettős, tele ruhákkal, cipőkkel, zenegépekkel, mit tudom mifélékkel.

József: Az ügynökök hordják ki.

Az idegen: Kémelhárítás? (Felismerésként) Jaj értem! Röpcédula helyett, zavarkeltés! Így ugratják be az embereket!

József: (Elbizonytalanodva) Kereskedelmi ügynökök…

Az idegen: (Visszakéri a lapot) Ezzel a lapos bőröndkével vajon mi szállítható?

József: (Nézi) Ez számítógép.

Az idegen: Hol teszik be a lyukkártyákat?

József: Hát a lyukkártyát azoknál a régi… (Átint a többiekhez) Ki lenne szíves, egy kis műszaki felvilágosítást tartani, mindkettőnknek? (Az idegenhez fordul) A könyvek birodalmában jobban elboldogulok, mint a mindent elárasztó szerkentyükében.

Először László érkezik, aztán a többiek.

József: Kérlek, mondd el mindkettőnknek mi micsoda ezen az oldalon.

László: (Az idegen fölé hajol, onnan mutogatja. Az idegen nem szól, csak egyre jobban csodálkozik) Számítógép, számítógép, telefon, telefon, telefon, telefon, hordozható lemezjátszó, MP4-es… 

Az idegen felemeli a kezét. Csend. Egy darabig szemléli a reklámot, végül

a többiekre emeli tekintetét. Lassan végignéz a csoporton, azután a saját

ruháján.

 Az idegen: Hallottam, amit beszélgettek. (Lászlóhoz) Nem, a lövés nem fáj. (Mindenkihez) Összehasonlíthatatlanul fájdalmasabb, amíg a fejed körül surrognak, vagy a tömegbe fúródnak a golyók. Amikor téged talál el, megbékélsz. A szívedből kiáramlik a nagy indulat, oly könnyűvé válsz, azt szeretnéd mindig így maradj. Látod a föléd hajló embereket, a nagy csendben mégsem szólsz, nehogy a letakaró üveghártya megrepedjen. Elegendő egy könnyed szellő, megemel. Az emberi önzés ebben a végtelen kegyelmi állapodban is előfurakodik: nem szólsz senkihez. Mire megmondanád, hagyjanak, mert jól vagy, csodálatosan érzed magad, azt veszed észre, túlságosan magasra repültél. Nem hallanak, hiába akarod vigasztalni őket. Aztán elnéptelenedik a látóhatár. Emlékszel, az előbb tengernyien voltatok, fegyverek ropogtak, most hirtelen egyedül maradtál. A lebegés, a súlytalanság elviselhetetlen teherré válik, nem érted miért maradtál egyedül. A nagy kétségbeesést közömbösség váltja. Tökéletesen tisztába vagy, ez fog állandósulni. Ilyenkor, ha szerencsés vagy, vagy szerencsétlen, egyetlen utolsó szikra kipattanhat. Ez a legeslegutolsó fricska azt juttatta eszembe –amire különben ez idáig nem kaptam választ-, van-e értelme ilyen fiatalon elérhetetlen magasságba kerülni? (Zavartan folytatja) Fogalmam sincs, honnan tudom mindezt. Erről a legutolsó kérdésről tudom, én fogalmaztam meg, de az azelőtti érzések? Talán álmodtam?

Ede: Ez megtörtént veled! Hiszen te… (József leinti)

Az idegen: Beteg vagyok? Arra gondolt? (Nézi a lötyögő ruháját, hosszasan a kezét) Nem kétséges, megfogyatkoztam. Gyerekként sem csattantam ki az egészségtől. Állandóan C-vitamin zörgött a zsebemben, télen torokseprő cukorka. (Elneveti magát) Ki tudja, ha megkeresem, esetleg találok valamilyen bántalom elleni szert. (Keresgélni kezd a zsebeiben, a többiek figyelemmel követik) Vasalt zsebkendő! Mióta vagyok ilyen pedáns?  (Tovább keresgél) Üres. Itt is, itt is. (A zakó belső zsebébe nyúl) Ez meg micsoda? (Egy szabályos kartondarabot húz elő, amelynek a végén spárga lóg. A többiek megmerevedve figyelik. Olvassa) Tizenkettő. Huszonegy… (Hirtelen megfordítja) Barabás Attila. (Megütközve nézi) Az én vagyok. Ilyet már láttam valahol. (Tűnődve motyogja) „Ne kössetek a nagylábujjamra cédulát…” (Inkább tűnődve, mint elkeseredve) Micsoda? Én?! Lehetetlen! (Keveset gondolkozik) Tegyünk próbát! Megkérem, lépjen hozzám valaki. Megfogom a karját. Ha nem érzi, akkor… Nos, abban az esetben át kell gondolnom az életfilozófiámat.

Elhúzza a száját, mintha azt mondaná: ez van. Odalép a targoncás. Az idegen

megfogja a karját.

Targoncás: Talán…

József: (Odalép, odatartja a karját) Mielőtt az érzésről beszélnék, szeretnék egy személyes véleményt mondani a téged annyira foglalkoztató kérdésről. Az emberek nagy többsége szürke pontként éli le az életét. Néhánynak megadatik életében, vagy elhunyta után valakivé válni. És van egy nagyon pici csoport, amelynek tagjai pontosan a választóvonalon ragyognak ki a szürkeségből. Az átváltozás pillanatában milliókat mentenek meg. A szabadságnak nagy ára van, s felbecsülhetetlen érték. Sajnálom, hogy áldozatokat követel… (Nyújtja a kezét. Megerősödve mondja) Köszönöm barátom, hogy szabadon élhetek! Ezzel a nagyszerű érzéssel te végérvényesen bennem vagy.

Az idegen: (A többiekhez) S ti mit gondoltok erről?

Targoncás: Bennem mindig nagyon erősek az érzések. Sajnos gyéren sikerül megfelelő szintre juttatnom a szavakat. (Hosszasan fogja az idegen kezét. Mielőtt elengedné) Köszönöm!

Miklós: Ha te nem vagy, ha ti nem vagytok, már rég elvesztem volna.

Emese: (A mostanig nem válaszolókra mutat) Nekünk szinte természetes ez az állapot. Önmagáért örvendünk neki, nincs amihez hasonlítsuk. Amikor mindaz lejátszódott olyan zsengék voltunk, fogalmunk sem lehetett hol, miben élünk. A nincstelenséget, megtapasztaltuk. Az igazán súlyos dolgoktól megvédtek a szülők.

Az idegen: Köszönöm, hogy az élethez csatoltok! (A fiatalabbakhoz fordul) Mostantól csak ezzel a korosztállyal beszélgetek. Majd levonok egy következtetést.

Föláll, lassan kimegy, a többiek végig követik tekintetükkel. 

HATODIK JELENET

Megjelenik Andor. Mielőtt az idegen eltűnne a mélyben, megérinti a vállával, de Andor nem észleli.

Andor: Mit bámultok?

László: Jelenéseket.

Andor: Mivel töltitek a drága időt?

Zsuzsa: Az élet mulandóságáról értekezünk.

Miklós: A láthatatlan világot próbáljuk a láthatótól elválasztani.

Targoncás: Vagy fordítva.

Ede: A szabadságról…

Andor: Na, az rám is rám férne. Mihelyt lejár ez az ellenőrzés, rögtön üdülni megyek. 

Ede: Piros szőnyeg, ágyúdörej? Esetleg dobpörgés?

Andor nem méltatja válaszra.

László: Pedig a dobpörgés lehet kedves. Gyerekkoromban egyszer találkoztam az utcán egy barátommal, felvonulási dob lógott az oldalán. Valahogy megérezte hirtelen született nyugtalanságom. Apró koromtól szerettem volna ismerni a titkot, amellyel oly gyorsan lehet mozgatni az ütőket. Mindenféle bevezető nélkül kezembe nyomta a pálcákat. Esetlenül kocogtattam a bőrhöz. Leforrázva adtam vissza. Ő nagy ügyességgel megpörgette.

Emese: Szeretnél dobpergés kíséretében menetelni az utcán?

László: Nem. Volt már alkalmam saját dobpergésem kíséretében vonulni.

Zsuzsa: Most mondtad, nem tudsz dobolni.

László: Nem tudtam. A cél érdekében megtanultam. Van egy –sajnos azóta feledésbe merült- régi történetem. Ettől függetlenül, elevenen él bennem, mint egy felemelő, bántó, egyben szomorú egyveleg. No, meg kedves. Akkor csak érdekes kötelességként éltem meg. Igazságtalanságnak tartom elfeledését, mert jelentősége van. Gyakorlati: mert bár éveket kellett várni, végül visszarendezte a normális jogállapotot. Ami ennél sokkal több: emberi. Példamutatás bátorságból. Csak halkan mondom: lehet, egy kevés szimpatikus őrültség vegyült hozzá.

Ötödikes koromban elektronika körre jártam a községi ifjúsági házba. Egy napon valami roppant hatalmú ember kitalálta, a szép tágas épületet többé nem használhatják a tanulók, úgymond forradalmi célt fog szolgálni. El kellett költözni. Féllábú tanárunk hozta tudomásunkra. Hozzáfűzte:

-Ezt nem felejtik el a semmirekellők!

Nyikkanni sem mertünk, akkorra már rég belénk nevelték, a hivatalos döntések nem vitathatók. Évek múltán találkoztam vele. Mesélte, roppant indulatában végigbicegte a két szintet, a zeneszakosoknál időzött hosszasabban. Nem tudta kollégáját maga mellé állítani terve megvalósításában. Azt elérte, körtől függetlenül mindannyian kapjunk dobot. Nekünk ő maga tanította meg, a pörgetés módját. Annyit mondott, kötelező készülődés a nemzeti ünnepre. Egy nappal a nagy felhajtás előtt, általános próbával összekötött költöztetés címén utolsó emberig kitessékelt az utcára. Mi szentül hittük, most magunk elé kell képzelnünk a fontoskodó integetőkkel tömött lelátót. Valahonnan szerzett annyi benzint, amennyitől beindult saját átalakított autója. Utánfutójába mindent fölpakoltunk. Kettős sorokban meneteltünk, lelkesen doboltunk. Fölcsatolta műlábát, egyetlen botra támaszkodva balkézzel vezényelte a ritmust. Más tanár nem volt velünk. Szintén akkor mesélte el, az oktatókat mind elküldte, mert jól tudta, sérültsége miatt, egyedül neki nem tudnak ártani. Hátul nagykorú fia vezette az autót. Az utánfutó hátára fölbogozta a „A költöző Ifjúsági Ház” feliratú táblát. Mielőtt elváltunk hozzátette:

-Fél láb ide vagy oda, akkor nagyon nagy bajba keveredtem volna. Lehet, szüleitek is miattam. Hirtelenjében egyetlen éjszaka bádogból kivágtam sok példányban a „példaképek” félprofilját, amit aztán beraktam a megüresedett termekbe. A biztonságiak nem tudták mire véljék alkotásaim. Azt már nem merték kikezdeni.

(Egyet sóhajt) Olyan üresen kopognak a szavak, pedig meggyőződésem, ennek az eseménynek az emlékére lett a Barabás Attila és társai áldozatából született változás első kézzelfogható eredménye. Visszaszolgáltatták az épületet, újból a tanulók rendelkezésére bocsátották.

(Megvonja a vállát) Kilakoltatásunk után,az új helyen szűk szobák sorakoztak. Mindenhol ugyan az a lehangoló látvány fogadott. A kézimunkázókhoz mindig oly szívesen kukucskáltam be, most a hímzések, a paprikajancsik, a szőttesek mind dobozokban hevertek, nem volt, ahova kirakni őket. A modellezők, a fafaragók a rádiósokkal közös termet kaptak, ellehetetlenítve a munkát. (Leáll egy pillanatra) Ne túlozzunk! Akkoriban nem fogtam fel ilyen tragikusan, csak ezek után nem volt kedvem a többi kört megkeresni. Nálunk kihunyt a kedves hangulat. Nem találtam többé a székemet, a megviselt asztalomat, az újból fűzött forrasztó pákámat, s leginkább a helyem. Itt a sarkot egy otromba szekrény foglalta el. Kiszorította a mérhetetlen hosszúságú drótokkal tömött kartondobozt, amiből két cinezés közt kihúztam egy-egy darabot, föltekertem, legyen, amivel összekötő utat építsünk a kondenzátorok, diódák, tranzisztorok, ellenállások közt. Eltűnt a régebben a falon díszelgő kissé kopott polc, magával vitte a csavarhúzókat, a forrasztók egy részét, gyantás dobozokat, óntekercseket, préseltlemezeket. Később hiába került elé a nagyja, a sikeres merényletet nem lehetett orvosolni. És éppoly lehetetlen próbálkozás nyomtalanul elszakadni. Igazat szólt Miklós, bárminek, vagy bárkinek nézzük a történetét, minden apró eseménynek hatása van.    

József: (Félhangon) Idegenébe való költözés. Felborítja az életed. Lecsíp belőled, valami megkopik, lemarad, bottal ütheted a nyomát. A csapda abban rejlik, akkor leselkedik rád a lapuló verem, ha elengeded magad, amikor elveszíted a reményt.

Zsuzsa: Egyedüli aki végleg költözik, az József, úgy vélem, semmi nem köti a régi helyhez.

József: A legelső albérletünkre is tisztán emlékszem. Magam előtt látom hol álltak a bútorok, hová kapaszkodott a fiam, amikor először felállt. Volt egy kalendáriumunk gyönyörű virágos képekkel. A feleségem kedvéért a lejárt hónapok lapjáról kiollóztam a gerberákat, székfüveket, tulipánokat, ráragasztottam a lomtárajtó belső felére. Amikor eljöttünk ottmaradtak. Takarítsa el, akit zavar. Nem számít, hogy közönséges albérlet. Nagyon nehéz elszakadni onnan, ahová valamilyen melegséget varázsoltál. Egyszersmint ez a titok. Bárhol légy, úgy élj, mintha egész életed ott élnéd le. Ettől otthonossá válik. Egyben ezzel táplálod rendületlenül a reményt, hogy egyszer valóban célba érsz. Van azonban ennek az álláspontnak egy nagy hátulütője, ami elől nem tudok kitérni. Jobb esetben évekig lakhat az ember ugyan azon a helyen. Az élet, s erőfeszítésünk velejárója, hogy a dolgok változnak. Lépésről lépésre, kőre kő. A végeredmény, helyesbítek, a szakaszonkénti eredmény általában több, mint ahonnan kiindultunk. Ez egyszerűen azért, mert az ember épül. És akkor berobban a világodba egy ilyen semmiházi, mint a jelenlegi tulajdonos fia, s úgy érzed, elölről kell kezdened mindent.

László: De hát nagyon sok helyen bérlőként élik le az életüket az emberek, mégsem boldogtalanok.

József: Valójában nem a tulajdon hiánya fáj nekem, hanem az örök bizonytalanság. Az emberek ma egyet mondanak, holnap teljesen mást tesznek. Én ilyen formán nem tudok építkezni. Nem vagyok elég rugalmas ehhez a műanyag világhoz. Bizonyos szempontokból ezért pottyanok vissza minden egyes költözésnél az „azelőtti” állapotba. Én az emberi létet folyamatos fejlődésként képzelem el. Úgy vélem, itt, ebben a városban, évszázadokkal ezelőtt kihalt az állandó vándorlás életmódja. Ebből kifolyólag a nomád életmód teljesen idegen tőlem, s káros hatással van… a közérzetemre.

Emese: Ezek szerint ketten vannak, akik hisznek a végérvényes megoldásokban: Andor és az idegen.

Vendel: (Csipkelődve) Ezzel a kiváltságos helyzettel egyedül Andor dicsekedhet. Ede: (Csendesen) Úgy tűnik, az idegennek –Attilának- fogalma sincs, valamilyen értelemben végleges az állapota.

Rövid szünet után.

Targoncás: Tudja egyáltalán az a Csaba, hová kell jönnie?

Ede: Pontosan megmagyaráztam. Habár, nem említettem a mellékutcát.

József: Ismeritek Csabát?

Zsuzsa: Igen, látásból.

József: Nem lennétek szívesek kimenni a főútra?

Zsuzsa: Ki jön velem? Egyedül unatkozom.

Emese: Együtt jöttünk, együtt megyünk.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés