HETEDIK JELENET

                József és Miklós visszaérkeznek a többiekhez. Egy-egy dobozra leülnek.

Miklós: Kellemetlen mindig mások után igazodni. Legtöbbször szakadáshoz vezet. Engem egy roppant giccses reggel tett útra. Arra ébredtem, kellemes kávéillat terjeng a szobában, pirítós kenyér szagát éreztem.

Andor: (Józsefhez) Tudod, rögtön áldozat leszel?

József: Milyen áldozat?

Andor: A jóhiszeműséged áldozata! (Nagy hévvel) Gyanítom, (Miklósra mutat) az úrnak valami köze van ehhez a városhoz! Szerintem, valahonnan ismeri. Nekem megjátszotta az idegent! Jobb volna, egy picit kinyitni a szemed, mert téged is átver!

József: Nocsak!

Andor értetlenül pislog.    

Emese: (Miklóshoz) Az nem tölti be az egész lakást!

Miklós: A miénket igen, onnan kiszaladt a folyósóra.

Emese: Elnézést, meggondolatlanul beszéltem!

Miklós: Nem történt semmi. Óvatosan emeltem fejem a paplan fölé. A sarokba tolt asztal jelezte a konyhát, ott tevékenykedett anyám. Vajat sejtettem, kalácsot.

László: Nem értem, miért mentél el?

Miklós: Mert nem lehet kibírni. Először: egyáltalán nem voltam az ilyesmihez szokva. Aztán: feljutottunk a csúcsra. Lejátszódott a lehető legtökéletesebb esemény, innen már lefelé tart az út.

Vendel: Most hallok először olyat, valakit megfutamítson a vajaskalács!

Miklós: Nem ettem belőle. Beértem a pirítóssal. Kakaót ittam, anyám kávét. Megköszöntem a reggelit, végül, mint bármelyik nap, nyugodtan kimentem az ajtón. Az utcán bőven ráértem elmélkedni. Szorítani kezdett a torkom. Nem akartam sírni…

Zsuzsa: (Gúnyosan) A férfi erős kell legyen!

Miklós: (Megvonja vállát. Zsuzsának) Legyen, ha akar.

Zsuzsamegszeppenve néz rá.

Miklós: …a közönyben. Forró lett a járda, egyhuzamban szaladtam a parkig. A gyepen hanyatt vágódtam, egészségesen kizokogtam magam.

Emese: (Kerülgeti a szavakat) Belátom, nincs benne különös -úgy értem, a menüben-, mégis egy ilyen reggeli inkább jókedvre deríti az embert…

Miklós: Igen, azt, aki hozzászokott. Nálunk ismeretlen maradt a jó hangulat fogalma. Nem tudom, apámat anyámmal a testiségen kívül valami kötötte-e egymáshoz. Gondolom, furcsán hangzik valaki így beszéljen szüleiről, ám megteszi, amikor a szülő fogalma megfoghatatlan távolba foszlik. Mindketten dolgoztak, élték a maguk világát, este közös ágyba bújtak. Apám mérsékelten ivott, anyám tartóztatta magát. Apám sokszor volt távol otthonról. Szerette a nőket, de nem emelgette szoknyájukat. Arra használta társaságukat, könnyed fecsegésbe, valamelyes gyöngédségbe, kellemes illatokba burkolja magát. Munkája gyakran tartotta távol otthonról, szerintem bármilyen alkalmat megragadott kijárni lába sorát. Amikor akkorára nőttem, hogy a férfiak nyíltan tárgyalták előttem a félrelépések miértjét-mikéntjét, megkaptam az első hatalmas pofont. Megértettem, apámat nem a kanláz űzte, hanem megpróbálta minél huzamosabban távol tartani magát anyámtól.

Vendel: Akkor miért nem váltak el? (Ingerülten) Nem értem, sem itt, sem ott!

Miklós: Magam is gyakran foglalkoztam a kérdéssel. A nagyszüleimnél a példás együttélést tapasztaltam, mindig szépen beszéltek társukról. Ha velük nem találkozom, nem tudnám, a házastársakat a testiségen, valamint az esetleges gyerekeken kívül egyéb összekötheti. Sőt, pontosan az a valami, ami nálunk otthonról hiányzott, minden közül a legfontosabb. Nagyapáméknál a szeretetet éreztem természetesnek, otthon a távolságtartást. Akkor kaptam a következő emlékezetes nyaklevest, amikor összehasonlítottam a két kapcsolatot. Ezzel mérhetetlen ostobaságot követtem el. Annyira benne éltem, helyénvalónak találtam mindkettőt. Egy óvatlan pillanatban kintről kezdtem szemlélni. Ezért a meggondolatlanságomért megfizettem. Azzal aztán véget ért a kegyes korszak, többet soha nem jutott elég idő a sebek gyógyulására. Amint várható volt –akkor nem tudtam, most nyilvánvaló, nem eshetett másképp- apám elhagyott minket. Eltűnt nyomtalanul az életemből.

Vendel: Na ugye!

Miklós: (Nem figyel a megjegyzésre) Anyám eleinte hisztériázott, napokig bőgött, aztán egy rövid ideig normálisan viselkedett. Hamarosan inni kezdett. Rengeteg ismerőse akadt, rendszeresen ködös tekintettel jött haza. Társaságokba járt, a hétvégeket végigmulatozták. (Pillanatig megáll. Felismerés-szerűen) Érdekes, a munkahelyén nem panaszkodtak rá. Megbecsülték, a körülményekhez képest, egész rendesen fizették. (Visszazökken az eredeti hangnembe) Hiába, el kellett költöznünk, akkor kaptuk a harmadosztályú garzont. Közös fürdő, meg ilyesmik…

László: Addig hol laktatok?

Miklós: Állami lakásban. Mindig úgy kezeltük, mintha a miénk volna. Kényelmet nyújtott, főleg az újhoz viszonyítva. Itt volt olyan tél, a folyósón húzódó vízcsövek elfagytak, meghasadtak, a padlón szó szerint jégpálya alakult ki. A csövekből vaskos jégcsapok lógtak alá.

Vendel: Az nem lehet, akkor nem lett volna vizetek!

Miklós: Mondtam, hogy volt?

Zsuzsa: (Elképedve) Akkor hogy éltetek?    

Miklós: Nehezen.

Emese: Víz nélkül? Képtelenség!

László: Nem tudom elképzelni!

Vendel: Lehetetlen!

Zsuzsa végigsimítja ruháját, megnézi kezét, külön figyelemmel szemléli

körmeit. Tiltakozóan rázza a fejét.

Miklós: És a csúcs: egy nap anyám kizárt otthonról.

Ede: Már jó ideje a saját kenyeremet keresem, ám azt hiszem, csak úgy, hirtelen kipottyanva a világba, összeomlanék.

Zsuzsa: A szórakozásnak útját nem állom soha! Viszont egyetlen, a városban céltalanul elténfergett éjszaka végzetes lehetne!

Miklós: Egy darabig kóboroltam, gondoltam, estére hazakerül. Nem jött, tovább csavarogtam. Éjszaka még egyszer megnéztem. Megértettem, nagy bajban vagyok. Fogalmam sincs, mitől okosodtam így ki egyszerre, honnan tudtam, hiába őrzöm az ajtót.

Vendel: Azt mondtad, soha nem hiányzott a munkából.

Miklós: Utólag tudtam meg, akkoriban szabadságát töltötte. Ijedtség, félelem, düh, egyszerre öntött el.

Emese: (Kedvesen) Nálad minden egyszerre történik.

Miklós: (Megtöröli a szemét, elneveti magát) Igen.

László: Mi történt veled, miképp vészelted át a megpróbáltatást?

                Változás. Vonatállomás váróterme. Sok ember, rendőrök járőröznek. Az         alvókat, elbóbiskolókat azonnal felköltik. Miklós egy padra húzódva. Vonat               érkezik, betódul egy csoport munkásember.

A mester: Sokat késett a vonatunk, kénytelenek leszünk megvárni a reggelt.

Többen: Fárasztó lesz! Holnap hogy dolgozzunk? Egyáltalán, jó helyen szálltunk le? (Nevetés)

A mester: Ne zajongjatok, még a rendőrséggel is meggyűlik a bajunk! Üljetek le az üres padokra, s legyetek türelemmel!

Fiatal munkás: (Miklóshoz) Szabad itt?

Miklós: (Arrább húzódik) Az.

Fiatal munkás: Kösz. (Szünet) Reménykedtem, egy jót alhatok, erre fel a vonat megette az álmunkat. (Szünet) De tán csak jobb lesz, mint otthon. Ha fedél kerülhet a fejünk fölé, biztosan jobb. (Szünet. A fiú nézelődik) Mi az isten csudáját csinálnak ezek? Miért nem hagyják pihenni az embereket? (Szünet. Miklós változatlanul nem szól semmit. Hangot vált) Alig várom, kezdjük az építkezést! (Összedörzsöli tenyerét) Észrevétlen röppen az idő! Tégla, malter, mész, kő, szeg, malter, tégla, cement zsák számra. (Elneveti magát) Néha úgy összevegyülök az anyaggal, már azt sem tudom kinek a keze alatt dolgozom. „Hozz vizet!”, „Jön-e már az a tégla?”, „De ma legyen!” , mind így reggeltől estig, aztán bezuhanok az ágyba, reggel kezdem elölről. Hétfő van, aztán vasárnap, ismét hétfő, ismét vasárnap, ismét és megint. (Szembe fordul Miklóssal) Éppen jó, hogy itt vagy, legalább valakivel beszélgethetek. Társaim szóba sem állnak velem, csak dolgoznak megszakítás nélkül.  Igaz, semmilyen újat sem mondhatnék nekik. Ezek mind vénebbek, mint én. Mindent láttak, mindent hallottak, mindenhol jártak. Na, s aztán idő, az végképp nincs ilyesmire. Miközben a zsákokkal, vagy a vedrekkel szaladgálsz, fújhatod a magadét, de bolondnak néznek, meg szufla sem marad a hordozáshoz. (Később. Elbóbiskolnak, a rendőrök felrázzák) A mester hidegkabátos, de rendes ember. Ha helytelenkedsz, csontodig vág a szava. Itt jóformán mindegyikből ő csinált embert. Egyszerre két fronton épít: házat, meg embert. Mondják a régiek, össze se lehet számolni mennyi hányódó ember állt talpra innen. Én is reménykedem… (Szunnyadnak. Később a fiú megébred, megböki Miklóst) Hát te?

Miklós: Én…

Fiatal munkás: (Szavába vág) Akár csak én. Tudom! Azt mondom, hagyd békén amire vártál, gyere velünk. Egy kicsit megropogtatnak, ugratnak, röhögnek rajtad, jól kifáradsz, ember leszel. (Később. Kivilágosodott) Mester úr!

A mester: Mi van, Karcsi fiam?

Fiatal munkás: Ez a fiú velünk jöhetne-e?

A mester: Melyik? Hadd lám!

Fiatal munkás: Ez.

                Miklós feláll. A mester végig néz rajta.

A mester: Hogy hívnak fiam?

Miklós: Miklós

A mester: Jöhetsz. De a helyszínen magad kell bejelentkezz, s megkérdezd, adnak-e neked is munkát!

Miklós: Köszönöm.

A mester: Majd elválik, köszönöd-e vagy elátkozod a pillanatot, amikor mellénk szegődtél.   

                Az építőtelepen.

Lajtay: Maguk a Lajtay Malomipari Vállalat pékségét fogják építeni. A gabonasiló, az őrlőüzem már állnak. Ezért a dolog nagyon sürgőssé vált. Amint megegyeztünk a mester úrral, minden kéznél lesz. Sehova sem kell menni, minden szükséges dolgot megrendelek, idehozatok, aludni, enni, tisztálkodni van ahol, csak a munka haladjon! (Elmegy)

A mester: Miklós fiam, gyere ide! Az a helyzet, hogy rád három nap múlva kerül sor. Addig van-e ahol ellenned?

Miklós: (Nyel egy nagyot. Szemrebbenés nélkül) Hát én idevalósi vagyok!

A mester: Nagyszerű. De beszéld meg az otthoniakkal, ha beálltál a sorba, nem tudsz haza menni minden nap.

Miklós: Meg lesz! 

                Miklós elhasznált állapotban becsenget egy kapun.

                Miklós frissen, tiszta ruhában lép ki a kapun.

                Építőtelep. Napok múltán.

Miklós: Mester úr! Két hete dolgozunk egyfolytában. Ma vasárnap, egy kicsit haza mennék.

A mester: Eredj fiam, reggel itt légy!

                Miklós szinte vánszorogva megy az utcákon. Bemegy egy lerobbant                lépcsőházba, csengetés nélkül lenyomja a kilincset egy ajtón. Az ajtó enged, a              szegényes, de rendezett szobában nincs senki. Miklós bemegy, az útjában   álló asztalról csodálkozva felemel egy köteg kulcsot, majd visszateszi ugyan         oda. Egy fiókhoz siet, kulcsot vesz ki, zsebre teszi. Tétován nézelődik, végül                 leül. Bizonyos idő után nyílik az ajtó, bejön az anyja.

 Miklós anyja: (Miklósra néz, közönyösen kérdezi) Na mi van, megkerültél?

                Ruhásan az ágyára fekszik, rögtön elalszik. Besötétedik, Miklós is     lefekszik.

                Másnap reggel. Miklós a paplan alól nézi az anyját, aki kakaót tölt, kenyeret   pirít a szoba egyik sarkában berendezett „konyhában”. Felkel, felöltözik       megeszi amit kitett az anyja. Az asszony kérdezés nélkül tölt még a kakaóból.             Szemmel láthatóan kedveskedik a fiának. Miklós némán nézi. Kopognak az     ajtón.

A szomszéd asszony: Szomszéd asszony, jöjjön, legyen szíves egy percre, fektessük át a beteget.

Miklós anyja: Jövök. (Miklóshoz, szinte kérlelve) Két perc, jövök vissza! (Elmegy)

                Miklós félbe szakítja az evést, mozdulatlanul ül, folyni kezd a könnye. Hirtelen              talpra ugrik, elővesz egy hátizsákot, belerak néhány fehérneműt, nadrágot,        pulóvert. Egy fiókból elveszi az iratait, összecsukja a zsákot, a hátára veszi, a               kulcsát az asztalra teszi, elmegy. Nyílik az ajtó, jön az anyja. A kitárt ajtóban                megáll, a kezében a süteményes tál megáll a levegőben.

                Építőtelep. 

Lajtay: (A csoport előtt beszél) A munkát elvégezték, most meg fog történni az átvétel. A mester úrral és az én szakértőmmel átnézünk alaposan mindent, aztán elmondjuk véleményünket. Addig…

A mester: (Kilép a tömegből) Miklós, gyere csak!

Miklós: Nem kell hallgassuk a beszédet?

A mester: Hagyd az uzsorást, kocogtassa aranyfogait! Szeretném, ha máskor nem másoktól kellene megtudnom, hogy bajban vagy!

Miklós: (Elképedve) De hiszen én senkinek sem mondtam semmit! Honnan…

A mester: (Leinti) Hagyd ezt! Arról beszélj, a jövőre tekintve milyen elképzelésed van?

Lajtay: (Befejezi a szónoklást) Mester úr, jöjjön kérem, nézzünk meg együtt mindent!

A mester: (Miklóshoz) Még beszélgetünk! (Elmegy mindenki)                             

Miklós: (Egyedül marad) Kiugrottam a semmibe. Egy picit spekulatív űrbe ugrásnak sikeredett, mert munkahelyem van, de most már mindjárt vége. Nyugtalanság telepedett rám. Néhány nap, s innen el kell menni. Mi lesz azután? Nem tudom. Néhány betervezhető nap után, a teljes homály, a sötétség tódul. Vajon honnan tud a mester arról, hogy mi történt velem? Ez csak tetézi a bajt.  Csak az áldott jó mondást tudom megerősíteni: egyszerre szakad az összes kellemetlenség az ember nyakába. Akár merre nézek az életembe, a szálak mindig bogra futnak, az utakat elfalazzák, és a baj áradatai megtalálják a közös medret, egyszerre öntve el. Nagyon rövid idő alatt anyám alkoholista lett. Az iskolában megsűrűsödött körülöttem a levegő, frisset kellett szippantanom. Ez egyszerre érkezett azzal az utolsó cseppel, ami miatt végképp megszakítottam tanulmányaimat: anyám kizárt otthonról. Most meg úgy néz ki, végképp zsákutcába kerültem.

A mester jön vissza. Távolról szól.

A mester: Miklós!

Miklós: (Felriad) Igen?

A mester: Nem válaszoltál a kérdésemre.

Miklós: (Hosszasan hallgat) Nem kellene Lajtayval lenni?

A mester: Hagyd a bánatba őt! Arcán ecetes mosollyal részletekbe menően vizsgálja a helyiségeket, falakat, kemencéket. Benyújtja írott véleményét. Akkor majd érdemben tárgyalunk. Hallgass rám! Nem rég értesítettek, megkaptam a külföldön megpályázott munkálatot. Jó munkásom vagy, vedd fontolóra, gyere velünk!

Miklós: (Hosszú szünet után) De hát… (Hosszú szünet) Útlevelem sincs.

A mester: Majd lesz.

                Valahol idegenben. Építőtelep. Épülőben levő templom. A csoport tagjai          szerszámokat szednek össze, rendet raknak.

A mester: Holnapután elseje. Az elmúlt évekhez hasonlóan, augusztusban szabadságon leszünk mindannyian. Te Miklós, az idén jössz-e haza?

Miklós: Nem. Anyám eltűntnek nyilváníttatott, attól tartok, nem tudnék visszajönni.

A mester: Írj egy levelet, amelyben tudatod, hogy te te vagy. Holnap hitelesíttetjük közjegyzőnél, mi haza visszük. Utána szabadon járkálhatsz.

Miklós: Hát, hogy maga mindenre gondol!

A mester: Valaki az eszét is kell használja!

                Két hét múlva. Miklós egyedül dolgozik egy állványon, a falazás a      befejezésnél tart. Szürkülődik, Miklós nagyon nehezen mozog.

Miklós: (Hosszasan nézi az eredményt) Ez meglenne. Csak mindjárt meg sem tudok mozdulni. Borzasztó ez a hátfájás!

                Nehezen lemászik az állványról és elvánszorog.

                Miklós szobája. Ágyban fekszik. A betegállomány második napján délután.   Kopognak az ajtón.

Miklós: Tessék!

                Elegánsan öltözött küldöttség érkezik. Miklós nehezen felül az ágyban,              nagyon csodálkozik.

A pap: Elnézést a zavarásért! Eljöttünk, mert nem tudtuk mi történt magával. A tegnap nem ünnepelhetett velünk, amit nagyon sajnálunk. Szeretnénk megköszönni, önfeláldozását, amely lehetővé tette sok év után, az első belsőséges megemlékezést.

Miklós: (Nem érti, mi történik) Nagyon megfájdult a hátam, muszáj elejét venni a nagyobb bajnak.

A presbiter: (Pátosszal) Igen, fáradtságot nem ismerve igyekezett, nekünk nagy örömet szerezni.

                Miklós kikerekedett szemmel nézi az elegáns embereket, nagy zavarban van.             Elképedésében felnyög. Előlépik egy harmadik elegáns férfi.

Az idősödő úr: (Szabadkozva) Nem akarjuk terhelni!  Esetleg hívjunk orvost?   

Miklós: Nem, köszönöm, nem. Már nem fáj sehol. Nem találom a szavak közti cérnát. Keresem a megfogható vezérfonalat, amely értelmet ad az elhangzó szavaknak.

A pap: Milyen bölcsen szól! A tegnap kellett volna ezt elmondania, Boldog Patrícia ünnepén.

                A küldöttség elfordul az ágytól.

A pap: Helyes meglátásunk volt!

A presbiter: Jól döntöttünk!

Az idősödő úr: Az Úr termékeny talajon munkálkodott!

                A küldöttség többi tagja helyeslőn morajlik. Ismét előlépik a pap.

A pap: Édes fiam, kedves munkásunk! Mert éjt nappá téve lehetővé tetted nekünk, hogy a mi szentünket kellő körülmények közt ünnepelhessük, s mert teljesen önzetlenül –egészségedet feláldozva!- értünk dolgoztál, ezért mi, a mi közösségünk úgy döntött, hogy támogatni fog terveidben. Mi, a közösség vezetői, s maga az egész közösség, úgy látjuk, te többre vagy elhívatott, mint amennyi neked mostanig jutott. Ezért arra kérünk, de akár vedd felszólításnak (A küldöttség nevetgél) gondold át életed! Neked elhívatásod van. Mi mindannyian gyámolítunk, folytass valamilyen tanulmányt egy felsőfokú intézményben!

                Változás. Ismét a garázs előtt.

Miklós: Eleinte dolgoztam a többiekkel, párhuzamosan tanultam, aztán barátságosan elváltunk. Nem tudtam mindkettőnek eleget tenni. Tanulmányaim végeztével bekerültem a kezdő vállalkozókat támogató programba, nagyon kedvező hitellel indulhattam. Rövid idő alatt a siker mellém szegődött.

Vendel: Egyesek mennyire szerencsések, milyen ügyesek!

Miklós:(Sértődés nélkül) Igen nagy árat fizettem mindezért. A rengeteg, őrlődéssel telt évek visszafordíthatatlanul elszálltak! Ebben nem szabadott hibázni, mert végérvényesen értelmetlenné válik az életem. (Szünet után) Mint már mondtam, volt egy fontos, meghatározó esemény. Annak idején, a telepen csak néhány nap múlva kellett jelentkeznem. Miután megegyeztem a munkaadómmal, megkerestem jótevőmet, akire változatlanul bármikor számíthatok. Alkalmazásomig náluk laktam. Ennem adtak, tisztálkodhattam, gondomat viselték. Időnként elmentem próbát tenni. Bármely órában jártam, ajtónkat zárva találtam. Aztán bekapcsolódtam az építésbe.

Ede: Mindig mertél bátor választásokat tenni!

Miklós: Ezek nem igazi választások, mert valójában sohasem állt rendelkezésemre más lehetőség. Akár kényszernek nevezhetném.

Ede, Targoncás: (Egyszerre Józsefhez) Na ugye?

József: (Mosolyogva) Nem felejtettem el, a kényszer.

Zsuzsa: Mi vár arra, aki kiugrik az ürességbe?

Miklós: Azt hiszem, a reményvesztetteket tenyerébe emeli valamilyen gondviselés. Nem akarok nagy szavakat használni. Bár, lehetetlen ebből matematikai egyenletet felállítani. Elfelejtettem mondani valamit nektek. Az a derék ember, aki valaha a segítségemre sietett, megosztotta velem szobáját, József volt.

József: Miklóssal több mint harminc éve barátok vagyunk. Nem tettem nagy dolgot, egy ici-picit kisegítettem.

Miklós: Úgy értsétek, bármilyen apróságnak tűnik, talán az életemet mentette meg.

József: (Szerényen) Na, ne túlozzunk!

A többiek felszisszennek. 

Miklós: Figyeljetek egy kicsit! Az ember mindig a végeredményt tartja szem előtt. Amikor visszatekint, elfeledi a részleteket, azt hiszi, egyértelmű mindaz, ami megesett. Pedig nem. Mert ha akkor József nem fogad be, nem dolgoztam volna ezzel a csoporttal; nem hagyom el a várost, vagy ha igen, akkor nem velük; nem megyek külföldre, nem teremtek magamnak anyagi jólétet, és így tovább. Ez nem zárja ki a változatos lehetőségek valóságát, csak azt akartam érzékeltetni, az ember életében az összes apró mozzanatnak jelentősége van. Néha egy ilyen mogyorónyi teljesen megváltoztathat mindent. Most szabadságon vagyok. Három okból jöttem haza. Az első: tegyem tiszteletem az itteni kirendeltségnél. A második: látogassam meg anyámat. A harmadik pedig: beszéljek Józseffel a…

József: (Szavába vág. Kedvesen, változatlan szerénységgel) Örvendek Miklós, hogy jól vagy! Annyi zötykölődés után szükséges egy picit révbe érned. Csak azt nem tudom, mit találsz meg itthon abból, amit keresel. (Andor felé fordul) Erről beszélt, amikor azt mondta, idegen ebben a városban. Megjegyzem, úgy érzem, te sem vagy bennfentesebb. Mondd csak, a karriereden, pénzeden kívül, mit kaptál itt?

Andor: (Legyint) Nem kerestem. Ilyen vagyok. Ezen kívül egyszerűen semmi nem érdekel.

                A színfalak mögül hirtelen nagy zenebona hallatszik be.

Ede: Ez meg micsoda?

Vendel: A cirkusz előadásait hirdetik.

Zsuzsa: (Talpra szökken) Cirkusz? Jaj, imádom! Gyertek, nézzük meg a felvonulók színes forgatagát!

Indul. Mindenki feláll, utána mennek.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés