|
Állomások 6.
Jelige: Kökény 2011.03.02. 06:42
Etelka: /pironkodva/Ha a fentiek is úgy akarják, hét hónap múlva nagybácsi leszel.
István: Na lám, mégis értelme volt férjhez menned. Majd babázhatsz, mint kislány korodban.
Etelka: /még jobban elpirul/ István, légy szíves csendesebben, ne szégyeníts itt az urak előtt!
István: Ne haragudj húgom! És te Gábor dolgozol már?
Gábor: Tudod István, most annyi a munka, hogy el sem tudom képzelni azt az időt, amikor munkanélküliséggel kellett küzdeni. Tettek róla, vagy tettünk érte, de minden romokban van. A férfiak nagyon nagy része halott, vagy hadifogoly még mindig. Az igazság az, hogy nagyon jó állást találtam. Pontosítok, találtak nekem. Tudod, most nem egészen úgy van, mint régen volt, amikor az ember maga kereste az állást. Egész egyszerűen behívtak, és mint amikor sasbehívót kaptam, úgy rendeltek a Tomorka vállalat technológiai tervezőosztályának élére, így 25 évesen. Azt hittem, leesik az állam és rettenetesen meg is ijedtem. Irdatlan felelősség és elég sok minden van, amiről nem tudsz /ezt nagyon halkan mondja/. Na erőt, egészséget, én hoztam neked egy kis vörösbort is. Nem hiszem, hogy árt, talán még gyógyít is.
/Benyúl a szatyrába és elővesz egy üveg bort./
Gábor: Szerintem kínáljuk vele végig az urakat, egy korty mindenkinek jól eshet. Aztán sajnos nekünk menni kell.
Barátné: Igen fiam, szűkre szabott most az időnk. Etelkára is vigyázni kell, ámbár most ő is dolgozik.
István: Etelka áldott állapotban dolgozik?
Barátné: Úgy beszélsz fiam, mintha két évvel ezelőtt, bárki, bármiben különbséget tett volna, mondjuk egy bombázás alatt terhes nők és gyerekek, illetve öregek és férfiak között.
/Gábor közben viszi az üveget, és mindenki bögréjébe tölt egy kortynyi bort. Ami maradt odaadta Istvánnak, aki felkortyolja./
István: Akkor nem is tartom fel édesanyámékat, várom a legközelebbi látogatást. Mikor tudnak jönni?
Barátné: Úgy beszélsz, mintha eddig nem jöttem volna az összes látogatási napon. Azért a szalonnát és a kolbászt, mielőtt megromolna, menekítsd az éjjeliszekrényedbe!
Sándor bácsi: /remegő hangon megszólal/ Asszonyom, olyan még nem volt, hogy Istvánnál bármilyen étel eljuthatott volna a megromlásig. Falánk ez a gyerek és még nőzik is. Nem tudom, tud róla?
István: Sándor bácsi, kérem ne árulkodjon! Ha eljön az ideje, majd beavatom édesanyámat. Most már tényleg menjenek, mert hallom kint a folyosón sürgetik a népet a távozásra.
Barátné: Isten megáldja magukat!
Etelka: Gyógyulást kívánok mindenkinek!
Gábor: Erő, egészség emberek!
/Elhagyják a színt./
/A szín ismét elsötétül rövid időre, aztán helyreállnak a fényviszonyok. Zilbermann főorvos érkezik vizitre./
Zilbermann Főorvos: Jó reggelt uraim, hogy aludtak?
/Minden irányból krákogás, köhögés és kényszeredett "köszönjük jól" válaszok. A főorvos gyorsan végigjár mindenkit, egy-egy pulzusméréssel, nyelvnyújtással vizsgál csak./
Zilbermann Főorvos: Azt hiszem, később még visszajövök, kicsit összetorlódtak a teendőim, most éppen csak benéztem. Sándor bácsi, legyen szíves gyorsan visszaerősödni!
Sándor bácsi: /a sarokban, nehézkes lélegzéssel, nyögve válaszolt valami igen félét./ Igen doktor úr!
Főorvos: István most jöjjön, levesszük a kötést, aztán elvégzem a soron következő kontroll röntgent, hogy lássuk javult-e valamit a helyzet. Tulajdonképpen napi hibákat követek el, a maga esetében is helytelenül fogalmaztam. Azt akarom látni, mennyit javult a helyzet, az ugyanis ez nem kétséges. Jöjjön, nagyon kevés az időm! Valamiért sokaknak nincs jobb dolguk, mint üdülőnek nézni ezt a szanatóriumot, és hogy legyen megfelelő alibi, képesek TBC-t kapni. /nevetve/ Látják, milyen emberek vannak?
Ma nyolc új beteget vettünk fel. Jöjjön István!
/És elhagyják a színt. Rövid elsötétülés után, a cselekmény a rendelői röntgenszobában folytatódik./
Zilbermann Főorvos: Álljon be kérem a gépbe, látni szeretném a makkegészséges jobb tüdejét!
Pillanat, ráközelítek. Jesszusom! Mit csináltak ezek a szabotőrök, hiszen ez a tüdő éppúgy mozog, mint a másik.
/Leveti a szemüvegét, elhűlten néz, majd visszateszi./
Zilbermann Főorvos: Azt hiszem, gyors laboratóriumi vizsgálatot is meg kell ejtenünk. Fogalmam sincs, mi történhetett, de az elméletileg kiiktatott bal tüdő, tökéletesen egészséges képet mutat, nem különben a jobbal. Ha ezt a laboreredmények is alátámasztják, akkor nagyon rövid időn belül hazaengedhetem. Már csak azt kell megtudnom, hogy ez a két drága engedetlenség, miért tette ezt - a magának cseppet sem - rossz fát a tűzre. Fiam, mi van magával? Nem látok egy légypiszoknyi örömöt sem feltörni. Egy ilyen kijelentés után ez a legkevesebb, amit másoktól megszoktam. Különben a közérzete milyen?
István: Köszönöm kérdését tisztelt főorvos úr, a műtét után, ami fogalmam sincs, hogy sikerült olyanra, amilyenre ön mondja, nagyon legyengültem, aztán másnaptól, valami olyasmit éreztem belül, mint mikor erőltetett tempóban elkezdünk építeni egy házat - teszem azt, parancsra. Óráról órára jobban éreztem magam.
Az étvágyam folyamatosan jó volt eddig is, de végre azt érzem, hogy a beteg légy lézengésénél alig többre futó akkori energiám ismét visszatért. Nagyon fognak örülni a meghívóim! Tudja tisztelt főorvos úr, van nekem egy meghívóm. Magamban, már csak azért is így nevezem, ami abban a pillanatban életbe lép, ahogy meggyógyultam.
Főorvos: Ebben nem tudok segíteni, hiszen ha a laboratóriumi vizsgálatok is igazolják, akkor maga teljesen meggyógyult, tehát az össze-vissza hívója, ami lehet ki-, vagy behívó is, életbe fog lépni. És tudja mit, ha hiszi, ha nem, azt túl fogja élni.
István: Tisztelt főorvos úr, mindössze azt szeretném kérdezni, Ljubicának hogyan alakulnak a mutatói?
Főorvos: Nézze fiam, betegek állapotáról csak hozzátartozónak nyilatkozhatok, kivételt még magával sem teszek. Pedig lehet, hogy nem vette észre, de ez alatt a néhány hónap alatt különösen megkedveltem.
István: Megtisztel kedves főorvos úr, van egy jó és egy kevésbé jó hírem. Melyikkel kezdjem?
Főorvos: Mondja a rosszat!
István: Ljubica hozzátartozója vagyok.
Főorvos: Jó hírt is tud mondani?
István: Az idekapcsolódik. Eljegyeztük egymást, már az édesanyám is tudja. Így, ha belegondolok, ezek a hírek csak nekem jók, szeretném hát, ha informálna a kilátásairól.
Főorvos: István, itt hivatalos hozzátartozó kell, nem ilyen jövőbeni, ezért csak félig tekintem hozzátartozónak. Ljubica állapota nem javul, viszont természetesen mindent megteszünk a teljes gyógyulásáért.
István: A ’nem javul’ alatt, tisztelettel kérdezem, romlást méltóztatik érteni?
Főorvos: Ne cifrázd fiam! Ennél többet nem mondok. A ’nem javul’ annyit jelent, hogy nem javul, de semmi esetre sem zárja ki a javulás, sőt a gyógyulás lehetőségét sem. Most megyek, nagyon meghúzom a két fiatal kolléga fülét, azt hiszem egyik a barátja. Van homályos elképzelésem, hogy mit csinálhatott, és arról is, hogy mit nem. Azt az idegszálat ugyanis nem roppantotta el, de ez egyszer megkegyelmezek neki. Tudja mit, a másiknak is. Talán Ljubicával kapcsolatban még egyet megemlítenék, ne nagyon fárassza ki. Beszélgessenek, adjon neki minél nagyobb lelki támaszt. A reményt semmi nem pótolja, az fél gyógyulás! Aztán, ha hazamegy, akkor beszerezhet neki mindent, amire szüksége van. Tudtommal, szegény kislány nagyon nem szereti a kecsketejet, de maga az összes otthonról kapott tartalékát belé diktálta. A maga részéről megtett mindent, annál jobb gyógyszert nem nagyon ismerek.
István: A penicillint sem?
Főorvos: Fiatal barátom, tudja milyen drága gyógyszer az? Ide még soha nem utaltak ki, egyetlen adagot sem! Nagyon keveseknek jut ki a privilégium, hogy magánúton, valahonnan beszerezzenek egy kúrára valót. Az ő gyógyulásuk száz százalékosan biztosított. Ha lenne, mindenkinek megadnám a gyógyulást, így csak az esélyt tudom - szerény tapasztalatom és lehetőségeim szerint - felajánlani. Mozogjon sokat, ez a bezártság is természetellenes egy ilyen fiatalembernek. Azt szeretném, hogy amikor kilép, valóban makkegészségesen tegye. Ne aggódjon, a hölgyért is annyit teszünk, mint mindenki másért.
István: Tisztelt főorvos úr, ez nagyon megnyugtat, másfelől aggaszt.
Főorvos: Mintha említettem volna, hogy megkedveltem magát. Nem emlékszik, hogy mondtam?
István: De igen, bocsánatot kérek, és előre köszönök mindent!
Főorvos: Menjen vissza kérem, a kórterembe, vagy a folyosóra, vagy akár az udvarra. Nem a vizsgálóban a helye egy ilyen pirospozsgás, erőtől duzzadó, már-már makkegészséges legénynek.
István:/nevetve/ Értettem a parancsát tisztelt főorvos úr, engedelmével megyek végrehajtani.
Főorvos:/nevetve/ Sipirc!
/István elhagyja a színt. Minden elsötétedik és a fényviszonyok helyreállta után, István és Ljubica egymás kezét fogva sétálnak a folyosón./
Ljubica: Milyen kék minden! Te is látod az ablakon át, azokat a nagyon valószínűtlenül kék, repülő madár? Olyan sok belőlük van, mint csomó léggömb! Egyszer láttam a falunk melletti tóban, olyan kék víz keresztül, sok kicsi hal össze-vissza vibrált mindegyik. Jó itt most veled, István. Én nagyon örül, hogy nem soká hazamész. Mondani szokta sokan, hogy az egyik szemem sír, a másik meg nevet. Egyedül marad itt, te mindig azt hiszem vele leszel. Egyszer te mondta, valami pár hete, kérlek ne ringassuk magunkat, gondolj te rám is!
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Friss bejegyzések
Friss hozzászólások
Archívum
Remek történet!
"Lapozok" Tovább...
Gratulálok!