|
Hétköznapi dráma
keknefelejcs 2011.01.23. 10:51
A kopott szőrű, öreg kutya vinnyogva menekült megroppant óljába a hirtelen feltámadt szél elől. Ám az örvénylő porhó néhány pillanat alatt ott is belepte bundáját. Nem volt hová bújnia előle. A régi, meleg gyapjútakaró koszos foszlányokban rebbent szét az állat súlyától, s a meglazult falécek között elviselhetetlen, ördögi hangot adott a szél. Régi, feledésbe merült ritus elevenedett meg benn és vadul kezdte nyalogatni jéghideg bundájáról a ráfagyott havat.
De recsegett-ropogott az omladozó családi ház is. A félelmetes zajra riadt fel a ház asszonya és azonmód átnyúlt a szomszédos ágyra, de az üres hidegségével még jobban megborzongatta.
- Egyedűl maradtam! - hasított bele a keserűség. Aztán rutinból az órára pillantott és felsóhajtott: - de soká lesz még reggel!
Papucsba, pongyolába bújva elcsoszogott a kertre néző ablakig. Kint, a férje által egykoron Erdélyből még csemeteként áthozott, ám azóta hatalmassá nőtt fenyőfa, nyögve, görnyedezve küzdött a megújúló dühvel támadó széllel. Ágacskái görcsösen rándultak össze, mint az izületi fájdalmaktól kínlódó kéz, majd egyenesedtek ki, annak reményében, hátha egy erősebb megfogja és átsegíti a bajon.
-Nincs erőm és hatalmam, hogy megvédjelek! - motyogta maga elé az asszony. Ujjaival ősz haját rendezgetve fordult vissza az ablaktól, majd egy hatalmas tükör előtt elhaladva igyekezett kijutni a konyhába. Egy pohár víztől remélte lelke megnyugvását.
Ám hirtelen elállt a szél s a felbukkanó telihold fénysugara különös képet vetített a tükörre. Férje némán, mosolyogva intett abból az ágyból, ahol az imént még a hideg üresség volt. Az asszony közelebb lépett a tükörhöz.
- Ha élnél, most azt mondanád, nem kell félnem semmitől, mert te a széltől is megvédenél. Igaz?
A férj igenlően bólintott, majd a Hold fényét eltakaró felhővel eltünt a látomás is. Az asszony ekkor régi önmagát látta meg a tükörben.
Karcsún, fényes hajzuhatagát hátravetve, eltorzult arccal veszekedett férjével, aki - mint mindíg - a háttérben sokat tudó tekintettel, szomorúan figyelte.
- Istenem! - villant a felismerés az asszonyba - ami most nekem hiányzik, azt ő sohasem kapta meg tőlem. És nemcsak ő...
A hideggel, hóval mit sem törődve kirohant a kutyaólhoz. A remegő, öreg állat behúzott farokkal somfordált az asszony elé, aki ölébe kapva vitte be a számára hosszú ideje tilltott házba.
- Adj egy pacsit! - kérlelte az asszony - hadd érezzem a szeretetedet. - Mert mi lesz velem, ha már te sem leszel?
A kutya nehézkésen nyújtotta felé elgémberedett mancsát. Az asszony megsimogatta, óvatosan dörzsölgette, majd a kopott fényű szempárba nézve, mintha férje tekintete sugározta volna: a szeretet éltet, de előbb adni kell, hogy kaphass!
A kutyának még annyi ereje maradt, hogy gyengéden megnyalta azt a kezet, amitől éveken át csak verést kapott. Aztán csendesen és örökre mancsára hajtotta a fejét.
Az asszonyban ismét fellángolt a régi énje: - Te...! mondta olyan hangsúllyal, hogy a kikapcsolt elektromos berendezések elkezdtek recsegni-ropogra. S már rúgott volna bele, hogy a házon kívül lássa. Csakhogy a halott állat már nem hátrált, nem hunyászkodott meg, nem esedezett, csak nyugodtan feküdt.
E dermedt csend az asszonyban iszonyatos félelmet keltett. Nem a halál váltotta ki, hanem az, hogy már nincs többé kin uralkodnia, az utolsó is elment, aki tartotta benne a lelket. Azt az átkozott lelket, ami sohasem hagyta nyugodni, ami mások tönkre tételére született, s végűl ami saját maga ellen fordult...
Másnap a minuszos hírek között szerepelt: egy idős asszony a kutyája mellett hűlt ki saját lakásában.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Friss bejegyzések
Friss hozzászólások
Archívum
Nagyon jó írás. Valóban érdemes lenne átdolgoznod színpadi változatra, ahogy István javasolta. Üdvözlettel.