Drámák : A lelkem színpadán 3. |
A lelkem színpadán 3.
Jelige: Nusika 93. 2011.04.25. 11:42
IV. FELVONÁS
Zene: Pörgős, olyan, ami egy utazást készít elő
A szín megváltozik. Otília egy bőrönddel a kezében álldogál, Nóri mosolyogva nézi a bőröndöt, míg Luca aggodalmas arcot vág.
Otília: Ne nézzetek így! Nem is tudom, hogy kik voltak azok, akik pár napja még bíztattak, hogy vágjak bele az ismeretlenbe! (Kis körben, a nézők felé nyitottan helyezkednek el)
Nóri: Így van…(Luca közbevág)
Luca: De azért nem ilyen drasztikusra gondoltunk! Legalább is én nem.
Otília: Egy lelkigyakorlatban mi a drasztikus? (Megforgatja a szemeit)
Luca: Az, hogy ez egyáltalán nem jellemző Rád! 18 évig be sem teszed a lábad egy templomba, most pedig önként és dalolva mondasz igent a hercegednek erre az ajánlatára!
Nóri: Luca!
Otília: Ugyan már! Ha Arnoldnak fontos, akkor elmegyek. Különben is, sohasem késő váltani!
Luca: Persze, de a végén nehogy apácaként gyere vissza. (Nóri megcsapja)
Nóri: Luca!
Luca: Mi az?
Nóri: Ne jártasd feleslegesen a szád! Ne magadból indulj ki, Oti el fog menni, ha törik, ha szakad… és pont te ágálsz a lelkigyakorlatok ellen, mikor pont te voltál, aki egy ilyen eseményen…
Luca: (Közelebb megy Nórihoz, rámutat, mire a másik ijedten befogja a száját) Elég! Jó, nem mondok többet, tartom a szám… de Nóri, ezért még számolunk!
Otília: Ajánlom is.(játékosan megfenyegeti) az apácától úgy is messze vagyok, ne aggódj, előbb esik hó a Szaharában, minthogy szerzetesként térjek vissza. (nevetnek) Ne aggódjatok már, ez csak egy hétvége lesz!
Nóri: Összezárva több mint 30 tanárral. (Füstölögve)
Luca: Ej… fényes kilátások. Aztán nehogy belépj a RÖTYE-be. (Önt magának egy italt, kedélyesen felkacag)
Otília+Nóri: Mibe?
Luca: Rózsafüzéres Öreg Tyúkok Egyesülete.( A másik két nő megvető pillantást vetnek rá.)
Otília: Kezdem azt érezni, hogy a féltékenység beszél belőled…(Gúnyosan)
Luca: Kac-kac-kukac.
Nóri: Habár… szerintem is! (Ottília és Nóri összenevetnek.)
Tovább mosolyognak, Luca replikázni akar, de megjelenik Arnold, szintén egy bőrönddel.
Arnold: Nos, akkor indulhatunk? (Puszi a barátnőjének, majd elveszi a nő bőröndjét)
Luca megint meg akar szólalni, Nóri rálép a lábára.
Otília: Ne nézzetek így… fel sem fog tűnni, hogy nem vagyok… (megöleli őket, majd Arnolddal együtt lesétálnak kézen fogva a színről)
Luca és Nóri egy darabig némán néznek utánuk. Luca hirtelen kinyújtja a nyelvét Nórira.
Nóri: A lelkigyakorlatra visszatérve…
Luca: A lábfájásom a Te lelkeden szárad… (magában mormog, majd hangosan kezd el beszélni) Tudom, mit akarsz kérdezni… Igen az volt, AZ a lelkigyakorlat… ott volt az utolsó esélyem, de legyőztek…(visszasétálnak a színre, leülnek, kávézgatnak)
Nóri: Ez olyan butaság... nem győztek le így alakult.
Luca: Ez így nem teljesen igaz…(odalép egy szekrényhez, elővesz egy piásüveget, újra tölt magának)
Nóri: Luca, figyelj, nem tudom, hogy mit akarsz ezzel kompenzálni, de tedd el azt az üveget! Az elmúlt 2 hónapban nem láttam mást, hogy ittál…(Hevesen gesztikulál, de a másik nő ügyet sem vet rá.)
Luca: Hogy is mondják? „Inni kell, ha meghalunk is, inni kell az angyalát!”
Nóri: Ha ezt viccesnek szántad nem sikerült… kezdesz szánalmas lenni ezzel az állandó…(De Luca idegesen félbeszakítja)
Luca: (Kissé szaggatottan beszél, látszik, hogy felzaklatja a múlt felidézése) Nóri… az életem maga egy csődtömeg. Azon a lelkigyakorlaton láttam utoljára őt… Karcsit. Akkor még nem tudott dönteni… de én szörnyen akartam, hogy engem válasszon! Nóri, tudod, megérted, hogy mit érzek? Megérted, ugye? Szerelmes voltam… Halálosan… Karcsi is szeretett… legalább is azt mondta… Nem szépítem a dolgokat. Mindent bevetettem, hogy engem válasszon, mindent. És amikor azt hittem, hogy célba értem, akkor…(Kiissza az italát.)
Nóri: Elég keményen beszélsz, Luca! Úgy mondod, mintha te az Istennel versenyeztél volna Karcsiért…
Luca: Mert így is volt… a hétvége aztán, mikor vége lett a lelkigyakorlatnak, Karcsi azt mondta, időre van szüksége. És én bolond. Még vártam is… boldogan.
Nóri: De hiába…(Luca felprüszköl, keserűen.)
Luca: Igen… amikor 3 nap múlva visszajött, már láttam a szemén, hogy nem engem választott… (pityereg) Már nem próbáltam meg a lelkére hatni… keményen léptem fel, talán túlságosan is. Ordítottam vele, felpofoztam és közöltem, hogy többé nem akarom látni… és Karcsi elment. Ugyan amikor megtudtam, hogy Julcsi úton van, legszívesebben oda mentem volna a szemináriumba, és a képébe vágtam volna, hogy ide vezetett a nagy erkölcsössége…(Amíg beszél, a színen sétál, fel és alá. Közben a poharas kezével hevesen mutogat, látszik, hogy az alkohol kezd hatni. )
Nóri: De nem tetted, ez így volt odafenn megírva Luca, nem…
Luca: Ugyan… azért nem mentem oda, mert szerettem. És tudod, hogyha elmondom Neki, akkor kilép, csakhogy megfeleljen a társadalmi előírásoknak. (lehanyatlik a keze – most már teljesen összetörik.)
Nóri: És nem szóltál Neki…
Luca: Nem. Abba belehalt volna, ha látta volna a papokat, de ő nem lehetett volna köztük, láttam… 6 év múlva elmentem a felszentelésére… és akkor megértettem, hogy miért is nem engem választott. A nagy füstölések és hozsannázások között egyedül az ő tekintetében láttam a megfoghatatlan csodát. Boldog volt, és hitt… nem akartam az álmait összetörni. Így csak messziről néztem… akkor láttam utoljára…
Elmereng, nézegeti a kezében lévő poharat, keserűen mosolyog.
Nóri: Tudod… sohasem láttalak szomorúnak… nem is értem, érthettem meg, hogy mi játszódik benned. El voltam foglalva a tanulmányaimmal, a diplomámmal… a nyomorult életemmel…
Luca: Még hogy nyomorult! (Felugrik.) Hármunk közül Neked sikerült a család és a karrier egy szintre emelése. Mi, Otival, akárhogy nézzük is, defektet kaptunk az Élet országútján.
Nóri: Akkor csatlakozom ehhez a társasághoz. (Luca felsikít.)
Luca: Terhes vagy?
Nóri: Mi? Dehogy… még ha az lenne…
Luca: Hát akkor? Mi történt otthon? A gyerekeid kamaszok, gondolom, nem róják fel, hogy néha összeröffenünk. Vagy tévednék?!
Nóri: Nem a gyerekekkel van a gond… a férjemmel… Azt hiszem, megcsal…
Luca: Persze… tiszta sor… ugyan honnan veszed ezt a bolondságot? A férfiak nem úgy működnek, mint mi, és…(Motyogássá halkul a hangja. Nóri megvárja, míg ismét rá figyel.)
Nóri: Sajnos rajtakapom, hogy a telefonját böngészi, és gyakran hivatkozik irodai munkára, ha későn ér haza. Ráadásul olyan furcsán viselkedik velem mostanában…
Luca: Nóri, te tényleg túl sok szappanoperát néztél. Ha ez így lenne, Európában mindenki egyedül szaladgálna… Megőrültél, bolond vagy? Az, hogy Nekem nincsen barátom… jaj, ez nem jó szóhasználat, hisz már öreg vagyok ehhez. Vagyis, azért mert nekem nincsen élettársam, Otinak pedig a férje már 18 éve nem ebben a világban él, attól még…
Nóri: (Megfogja Luca kezét.) Tudod mit, inkább aludd ki magad… elfáradtál. (Luca végigdől a székeken, elalszik. Nóri feláll, s mintegy magának megjegyzi.) … valamit eltitkol előlem, de azt nem tudom, hogy mit… (Sóhajt, majd eltűnik a színről. Lucát is leviszik a színről)
Zene: Péterfy Bori
Változik a szín. Arnold és Otília bukkannak fel, majd a bőröndöket letéve leülnek. Egy takaros kis ház belseje látszóik a háttérben. Estefelé jár már.
Arnold: (Megfogja a nő kezét, szeretetteljesen megszorítja.) Na, hogy érezted magad? Milyen volt az út?
Otília: Hát szólhattál volna, hogy busszal megyünk… (Fintorog, majd felnevet, mert Arnold ijedt arcot vág.) Jaj, ne vegyél már mindent ennyire komolyan! Nagyon aranyosak a kollégáid! Na, ne vágj ilyen arcot! Jól éreztem magam, így megfelel? (ledobja magát egy székre, szokatlanul lazán viselkedik. Mintha nem is az eddigi merev nő lenne a helyében.)
Arnold: Most nem azt akarom hallani, amit szeretnék, vagyis…(Kissé megzavarodik a nő viselkedésétől, meg az adott helyzettől. Közelebb megy, leül a szék karfájára, melyben Oti ül.)
Otília: Na, Arni nyugalom! (Megsimogatja a kezét.) Jó volt… már nagyon kíváncsi vagyok, hogyan fog eltelni az a 3 nap!
Arnold: Apropó, 3 nap! Most akkor végre bemutathatom a legjobb barátomat! Tudod, akiről már beszéltem, Karcsi. (Puszit nyom a nő fejére, miközben a kezeik észrevétlenül összegabalyodnak.)
Otília: A papot?
Arnold: Igen, őt. De nem szeretem, ha csak simán papnak mondják. Attól, hogy még az, attól még…
Ottília: Tudom, ne haragudj, de ez az ateizmus, amit az elmúlt hónapokban valamelyest sikerült levetkőznöm, nem adja magát könnyen. (Egymásra mosolyogna, nyugalomárad belőlük.)
Kopogás hallatszik, Arnold ajtót nyit. A küszöbön Karcsi áll. Régi cimboraként köszönnek (pl: sajátos kézfogás, vigyor)
Arnold: Karcsi, hadd mutassam be…
Karcsi: … akiről már oly sokat hallottam! (Rákacsint Ottíliára.)
Arnold: Fermely Ottília…
Karcsi: Pölcz Károly (Ottília kézcsókra nyújtja a kezét, de Karcsi ezt nem veszi észre, és megrázza. Arnold megmosolyogja őket.)
Leülnek. Kis kínos csend, amíg Ottília kínosan egyenes háttal ül (művésznő-tartás), – a lazasága eltűnik, míg Karcsi hol az egyik, hol a másik felnőttre néz. Majd elővesz egy cigit. A művésznő elképed.
Karcsi: Csak nem csodálkozik, művésznő?
Ottília: Ha kérhetem, akkor Ottília… nem szeretem baráti társaságban a művésznő megszólítást. (Halványan Arnoldra mosolyog.)
Karcsi: Rendben… csak nem csodálkozik, Ottília? (nevet)
Ottília: Őszintén, atya? De, rettenetesen. Amíg fiatal, gyerek voltam… nem, inkább helyesbítek: amíg hívő voltam, nem voltak ilyen… ilyen laza pa… plébánosok. (De kissé még mindig merev a hangulata.)
Karcsi: Jaj, ezen nem csodálkozom. Régen ez volt a normális. Manapság is ez lenne. De sokan csak megszokásból járnak templomba, ezért van ennyi félreértés. Kérem, ne higgye, hogy a „nagy öregek” nem voltak lazák. Csak akik nem látták őket igaziból, azok hitték csak ezt… Apropó, milyen udvariatlan vagyok, megkínálhatom egy szállal?
Ottília már nyúlni akar, de mégsem.
Arnold: Megígérte, hogy nem gyújt rá többet. (Karcsihoz beszélve, mintegy magyarázatképpen.)
Karcsi: Hát az biztos, hogy cigaretta nélkül a gyerek is egészséges lesz… (Hamuzik, de a másik kettő megmerevedik a gyerek szó hallatán.) Na, nem kell ez az ijedt nézés. Csak nem azt akarod, akarja mondani, hogy nem volt szó legalább gondolati síkon erről a témáról?
Ottília: Mi… szóval mi még nem…
Karcsi: Na, nem kell félni a kis jövevénytől. Az Úr legnagyobb ajándéka egy gyermek, ezt így kell felfogni…
Arnold: Tudjuk, de még…
Ottília: … még nem beszéltünk róla.
Karcsi: Vagy úgy… (Leteszi a cigit.) Akkor úgy kell venni, hogy meg sem szólaltam. (Mosolyog.) Végül is, az, aki odafent van, úgyis mindent elintéz majd helyettetek is…
Ottília elgondolkozva néz, szólásra nyitja a száját. Arnold mindeközben még mindig elgondolkodva néz maga elé. Egyikük sem mer a másik szemébe pillantani.
Ottília: Mit is mondott, hova valósi? Meséljen egy kicsit magáról! (Karcsi látszólag számított rá, hogy a téma megváltozik, kicsit lazábbra veszi a figurát.)
Karcsi: Mit is mondjak?
Arnold: Csak mesélj! Én addig magatokra hagylak titeket, sétálok egy kicsit az udvaron. (Kimegy, de még mindig el van merülve a gondolataiban.)
Karcsi: Nem volt olyan izgalmas életem, mint esetleg magának…
Ottília: Ó, ne higgye, hogy gyöngyéletem lett volna…(keserűen legyint)
Karcsi: Miért nem? (Csodálkozik, miközben megint rágyújt.)
Ottília: Maga ugye nem ismer olyan embereket, akik a színházban dolgoznak?
Karcsi: (Elgondolkozik, majd megrázza a fejét.) Bevallom, nem. Ön az első, akivel találkoztam.
Ottília: Tudja, nálunk is van ilyen sztereotípia, mint Önöknél.
Karcsi: Azt hiszem, értem…
Ottília: Nem volt, és nincs is gyöngyéletem, de először inkább meséljen maga!
Karcsi: 1965-ben születtem, aztán… na jó, ez túl papírszagú volt. (Mosolyog.) Nem akartam soha más lenni, mint pap. Már óvodás koromban is miséztem, ha nem volt más, a kutyánknak. A szüleim mindig támogattak, habár édesanyámnak voltak eleinte némi ellenérzései, de idővel ezek is eltűntek.
Ottília: Van testvére?
Karcsi: Van egy húgom, ő kereken 18 évvel fiatalabb nálam, Magdolnának hívják. Kint él Németországban, de még nem ment férjhez. (Hamuzik, elnyomja a csikket.)
Ottília: És volt már szerelmes? Úgy igazán. (Karcsi elkomorodik.) Ne haragudjon, akkor inkább beszéljünk másról…
Karcsi: Nem, dehogyis. Mivel emberből vagyunk, természetesen voltam szerelmes. 17 éves koromban megismerkedtem egy lánnyal, és miatta fontolóra vettem, hogy talán mégse lennék pap… de végül is nem így döntöttem…
Ottília: (A szemében felcsillan valami oda nem illő érzés.) Végül is nem… de azt a lányt végül is nem Bánfalvi Lucának hívták?
Karcsi idegességében leveri az öngyújtóját, amivel meg akarja gyújtani a cigijét.
Karcsi: Teeeeessék?! (Kifut a vér az arcából, az eddigi, laza Karcsi egy csapásra eltűnik.)
Ottília: Ugyan, atyám, ne most akarjon visszavonulót fújni. (Szemkontaktus a pappal, amit a férfi szakít meg.)
Karcsi: Honnan tudja? (Megigazítja a reverendáját.)
Ottília: Lucát? A gyerekkori barátnőm, többek között én is segítettem neki, amikor maga otthagyta a…
Karcsi: Hogyan? (Felnéz, de most már nem kapja el a tekintetét, állja Ottília nézését.)
Ottília: … a bajával együtt… Igaz sosem mutatott képet magáról, de így is könnyű volt megismerni… Lazaság, cigaretta, amire már 16 évesen rászokott… a családja… minden.
Karcsi magába roskadva ül.
Na, ne lógassa a fejét! Luca már rég nem szerelmes magába, csak még mindig fáj neki, hogy nem őt választotta. (Megsimogatja a pap karját. Egy pillanatra mintha leomlana minden fel közöttük, már csak két összetört ember ül a szobában.)
Karcsi: Akkor megnyugodtam… Nekem sem volt könnyű, de sikerült a szerelmet szeretetté változtatnom. Nem mondom, kicsit még fáj, de így jó. Haragszik rám még? (felnéz.)
Ottília: Nem. Már nem. (Elmosolyodik.)
Karcsi: Tudja, ezzel a két szóval többet mondott bárminél. Csalódtam magában, Ottília, pozitívan. Azt hittem, hogy Ön is csak egy színésznő. De több annál! (Megszorítja a kezét.) Akkor én is elmondok egy titkot: ismerem Luca lányát!
Ottília: Tessék?! (Megszűnik az eddigi magabiztos szerep – ám a hivatás kiüt, mielőtt Karcsi bármit is észrevehetne, rendezi az arcvonásait.)
Karcsi: Igen, ne csodálkozzon, de ne mondja el senkinek, amit most mondok. Julcsit már majdnem két éve ismerem. Annyira hasonlít Lucára, hogy amikor először felkeresett, alig akartam hinni a szememnek. Mintha Luca lépett volna be a szobám ajtaján. Megfoghatatlan érzés volt, amikor beszélgetni kezdtünk… mintha ezer éve ismertem volna…
Ottília: (Izgatottan előrehajol.) Julcsit felkereste Önt? Ugye ez nem igaz? És mit akart?
Karcsi: De igaz. Nem direkt engem keresett, csak egy olyan embert, aki tud neki segíteni.
Ottília: Huh… segíteni? De miben? De amúgy nem csodálkozom, hogy olyan ismerősnek tűnt, atyám…
Karcsi: Abban, hogy valóra váltsa az álmait. Julcsi szerzetesnővér szeretne lenni. (Ottília padlót fog – minden értelemben.) Ha Ön így reagál, el se merem képzelni, hogy Luca hogy fog… de hogy érti, hogy ne csodálkozzam?! (Ottília még mindig nem szól semmit, Karcsi feláll.)
Úgy látom, hogy tovább felesleges is maradnom. A mielőbbi viszontlátásra! (Kezet ráz, majd kilép az ajtón.)
Pár másodperc múlva bejön a látszólag megnyugodott Arnold – Julcsival!
Arnold: Nézd, Oti, kit találtam? Karcsi novíciáját.
Ottília letaglózva fordul az ebben a pillanatban megtántorodó Julcsi felé.
Ottília: Hát ez remek! (Egy mesteri mosoly jelenik meg az arcán.) Beszélhetnék vele négyszemközt?
Arnold: Persze! Én addig megkeresem Karcsit. Kicsit idegesnek tűnt… (Elmegy, Julcsi megsemmisülten ül le Oti mellé.)
Julcsi: Mindent tudsz, igaz? (Oti bólint.) Elítélsz vagy mi? (Kétségbeesetten.) Miért hallgatsz? Oti, kérlek, válaszolj! El fogod mondani anyának? Oti?! Oti, kérlek, mondj már valamit, akármit! Ez a hallgatás rosszabb bárminél!
Ottília: Anyádnak miért nem mondtad el? (Hátrasöpri a haját.)
Julcsi: (Lemondóan.) Ő ezt úgysem értené meg. Ő sosem érezte azt, amit most én. Szerzetes akarok lenni! Olyan izgalmas ez az egész, hogy…
Ottília: …pusztán izgalmas csak? Ennyi az egésznek a varázsa?
Julcsi: Hát… végül is, igen. Ha többet is akarnék mondani, nem tudnék. Kíváncsi vagyok erre... erre, hogy milyen ez az egész…
Ottília: Akkor nem is akarsz te apáca lenni. (Elmosolyodik.) Oda, mint minden szakmába, tűz kell. Tűz, amely felemészt, de egyben táplál is. Nem elég az izgalom, főleg nem a kíváncsiság.
Julcsi: Tudom! Neked könnyű volt, neked minden sikerült! Megvolt ez a tűz is, és akármibe fogtál, az sikerült.
Ottília: Julcsi…(Megfogja a lány kezeit, közelebb húzódik hozzá. A szín kissé sötétebb lesz.) Nem hiheted ezt. Ez csupán a felszíne volt mindennek…
Julcsi: Oti, ne hülyéskedj… a gimnáziumi éveid…
Ottília: A gimnáziumi éveim? Mit tudsz te azokról, hm? Jó, bevallom, életem legjobb döntése volt, hogy oda jártam, ahova, de ott sem volt fenékig tejfel. Átélted azt, amikor a gúnyok céltáblájává váltál?
Julcsi: Igen… Tudom, hogy milyen az. Amikor semmibe vesznek, megaláznak. De Oti, ők csak diákok voltak!
Ottília: Heh… igen. Tizedik év végén a földi pokol jött el értem. (Elmerengve néz a nézőtérre, miközben tovább folytatja.) Az évfolyamtársaim többsége megalázott, belém rúgott, a lelkembe taposott. Az osztályomban pedig megmutatkozott, hogy kik is az igazi barátaim.
Julcsi: (csodálkozva) De… de a tanárok?
Ottília. Mellém álltak és támogattak. De voltak, akik nem. De ez nem akkor, hanem jóval a történtek után történt. Volt olyan óra, ahol vegyes csoportokban voltunk. Igen, a másik osztállyal. (Bólint, mert közben Julcsi közbe akart szólni.) Utáltam bejárni némelyik ilyen órára. Mindig görcsben állt a gyomrom tőlük.
Julcsi: … és ott volt valaki, egy tanár…
Ottília: Igen. Nevezzük Y-nak. Volt egy fiú, aki folyamatosan engem pécézett ki magának, és az óra alatt is szekált. A tanárnak mégis ő volt a kedvence. Annyiszor mondta rám a legismertebb utcai jelzőt, ahányszor csak levegőt vett. Y-t is elmondta mindennek, volt úgy, hogy hallotta is, de nem szólt rá. Engem viszont megaláztak mind a ketten. Y annyiszor taposott belém, akárhányszor csak tudott. Ha véletlenül nem csináltam házit, nyilvánosan a csapat előtt szégyenített meg… és még élvezte is. A fiúval kivételezett, de belém ott rúgott, ahol csak tudott. Az egyik dolgozatomra kitalált indokkal adott rossz jegyet…(Keserűen fejezi be a mondatot, a szája szegletében megjelenik egy lemondó, megtört vonás.)
Julcsi: … és a többiek? A kollégái nem szóltak neki?
Ottília: Nem. Mert nem tudták, és ezért nem is hibáztattam őket. Y remek színész volt… Legszívesebben gyűlölni akartam, de közben eszembe jutott ez az idézet: a szív bőségéből…
Julcsi: … szól a száj…(Mosolyogva fejezi be.)
Ottília: Igen. És megsajnáltam. Gyűlölni akartam, de csak a szánalomra futotta. Év végén, mivel érettségiztem, annyira nem mert szívatni, de nem adta fel. A vizsgák után azonban már csak ritkán találkoztam vele, és a gimi után már soha. Ha véletlenül észre is vettem valahol, inkább messziről kikerültem, csak hogy ne kelljen a szemébe néznem… azt nem tudtam volna megállni…
Julcsi: És ha most találkoznátok, mit mondanál neki? Szemrehányást vagy…?
Ottília: Nem tudom… csak megkérdezném tőle, hogy miért? Miért én és nem más? Hogy miért okozott neki örömöt ez… csak ennyit. (Megrázza a fejét.) Az egyetemen is voltak ilyenek, de ott már jobban tudtam védekezni ellenük. A magánéletem pedig szintén nem egy boldog visszaemlékezés. Látod, hogy semmi sem könnyű! Még ami annak tűnik is. „A cél halál, az élet küzdelem, s az ember célja e küzdés maga!”
Julcsi: Te mindenhova idézeteket aggatsz? (Nevet.) De hogyan mondjam el mégis anyának, hm?
Ottília: Állj eléje!
Julcsi: Nagyon vicces vagy. Ezt te sem gondolhatod komolyan! Kitagad! Anya mindenre fog számítani, csak erre nem!
Ottília: Ugyan már! Hidd el, nem. Az én szüleim majdnem sokkot kaptak, amikor elmondtam nekik, hogy színész akarok lenni. Sokáig, majdnem egy évig titkoltam, de egyre nehezebb volt. Végül elmondtam. Nem volt egyszerű. Sírtak, könyörögtek, hogy ne tegyem tönkre az életemet. Mindkettőjüknek polgári, normális szakmája volt, és nekem egzisztenciát, boldogságot akartak. Aztán végül, amikor rájöttek, hogy csak a saját káromból vagyok hajlandó tanulni, engedtek. Nagyon nehezen törtek meg, de lefogadták a döntésem.
Julcsi: Ha ez ilyen egyszerű lenne. De azért a színész és az apáca elég távol áll egymástól, nem? (Mély levegőt vesz.) Rendben! Most hazamegyek és elmondom anyának… De ne szólj erről a beszélgetésről senkinek se!
Ottília bólint, majd hosszasan megöleli Julcsit. Julcsi kisétál a színről. A színésznő egyedül marad, majd az órájára néz, és elkezd pakolni. Arnold lélekszakadva jön be.
Arnold: Oti, azonnal pakolni… Jézus, te meg mit csinálsz?!
Ottília: Pakolok, otthon vészhelyzet állt elő. (Egy mosoly megjelenik a szája szegletében.)
Arnold: Ó, én is akartam mondani. Karcsi teljesen ki van borulva, valami miatt azt hiszi, hogy Julcsi az ő lánya. Amikor utolértem, még semmi baja sem volt, aztán pár perc múlva felkiáltott, hogy mennyire bolond! Oti, érted te ezt? Majd kijelentette, hogy Julcsi után megy. Körülöttünk mindenki megkergült!!!
Ottília: Ahogy mondod. De a világmegváltó gondolatok helyett inkább segíts pakolni, mert így holnap reggelre se érünk haza… (Pakolnak.)
Zene: Bon Jovi – You give love a bad name
|