Reni78
jelige: presbiter 2011.04.20. 21:00
Reni78
Internetdráma valós események alapján. A szereplők nevét és státuszát megváltoztattam.
1. felvonás
1.
Nehézkesen húzódzkodom az alsó lépcsőre, majd félméternyire van a földtől az első fok. Hátizsákkal hátamon szinte gyerekjáték fellépni a következő kettőre. Vajon egy alacsony, százkilós nénike hogy hajtja végre ezt az akrobatamutatványt? Ki tudja mennyi erő rejlik ezekbe a megátalkodott nyugdíjasokba? Ahelyett, hogy otthon üldögélnének, s kiélveznék megérdemelt pihenésüket, a hosszú éveken át tartó munka után, ők rendületlenül nekivágnak ennek a nyaktörő, kockázatos akadálynak, megpróbálnak felmászni itt, ahol én is, a vasúti személykocsi lépcsőjén. Nekem ez ma még könnyedén sikerül, de ha már öreg leszek, le fogok mondani efféle lábizom-próbáló erőlködésről. Szóval felküzdöm magam a dohány és vizeletszagú peronra.
Förtelem! Itt soha nem takarít senki? Levegőt nem véve átlépek az előtéren, s benyitok a meleg utastérbe. Na ja! Itt már nincs a szúrós WC-aroma a levegőben, de az áporodott izzadság és cigarettafüst bűze szinte mellbevág. Ezt nem úszom meg levegővétel nélkül! Jó nagyot szippantok, - isteni érzés – szemem könnybelábad, szinte nem is látok mást, csak a következő ajtót. Fékeveszett sebességgel vágtázok át, feltépem és becsapom magam után.
Huh! Végre itt vagyok! Az itteni étel, parfüm és pézsmaszag keverékét szinte már érezni sem lehet. Szétnézve csalódottan állapítom meg, hogy itt nem lesz ülőhelyem. No azt már nem! Ha kell, egyenként vizsgálok át minden egyes bokszot, valahol csak akad kéttenyérnyi hely, ahova a következő órákban a fenekem tehetném. Az első négynél esélyem sincs, tucatnyi szabadságos katona terpeszkedik szétdobált végtagokkal, kitömött táskáikkal, lábukkal minduntalan üres sörösüvegeket lökdöstek, de szinte mindegyikük kezében van egy-egy többé-kevésbé telt is. Iszkolok tovább, ki tudja, nem e kötekedős fajták, de felesleges az aggodalmam, ezek el vannak foglalva szerelmi kalandjaik mesélésével.
Lássuk a következőt! Jobbról három egyetemista lány, - egyik csúnyácska, a másik kettő szemrevaló – mélyednek jegyzeteikbe. Ide bizony szívesen beülnék, bár nem hiszem, hogy szívesen látnának. Balról egy anya lapozgat színes magazint, vele szemben két fiú, úgy ötéves-formák, próbálnak szétkenni képükön jó adag csokoládét. Úgy rémlik én ennyi idős koromban jobban tudtam vigyázni. Itt ugyan volt egy hely, de sejtettem miért. Senki sem vállalta a kockázatot a két lurkóval szemben. Továbblépve mögöttük nyugdíjas házaspár bontogatta elemózsiáját, velük még egy hölgy utazott, biztosan egy család, nem akarom zavarni őket.
A másik oldalon az ablaknál, kedvenc sarkomban, szabad helyet pillantok meg. Itt csak ketten ülnek felőlem a külső karfának dőlve egy középkorú férfi szundikál, talán munkából, vagy munkába megy, vele szemben hátizsák, s amellett az ablaknál fiatal nő olvas egy vastag könyvet.
- Elnézést! Szabad ez a hely? – mutatok a szabad ülésre. Ő csodálkozva fölnéz, szinte azt sem tudja, hol van – Elnézést! Szabad ez a hely? – ismétlem, hirtelen felcsillan szeme, bólint, s azonmód vissza is mélyed a könyvébe. Istenem! Még ilyen gyönyörű kék szemet nem láttam! Órákig tudnák benne gyönyörködni. Kár hogy nem érdeklem! Óvatosan bekászálódom, a szegény, megfáradt embert nem szeretném felébreszteni. Lassan, vigyázva fészkelem be magam ő és az ablak közé.
Végre elindulunk. Mind jobban és jobban gyorsul a vonat. Az állomás végén a váltókhoz érve, szinte vezényszóra, dülöngélni kezd az összes utas, ahogy sorol vágányról vágányra alattunk a kocsi. Végre kiértünk a mezőre, az utolsó ház is eltűnt, teljes sebességre kapcsol a masiniszta, száguldunk a főváros felé. Jaj, bocs! Ez azért túlzás egy kicsit. Száguldunk, a kerékpárhoz képest. De ha út lenne mellettünk, feltűnne, milyen gyorsan előznek bennünket az autók. Kicsi ország, lassú vasút. Hiszen ha gyors lenne, csak úgy, sutty, átszaladnánk rajta, úgy, hogy nem is látnánk belőle semmit. Ezért aztán cammogunk, s van ideje a kedves utasnak körülnézni, csodálni gyönyörű tájainkat, házainkat, no meg a sok szemetet, ami a töltés oldalába van szórva.
A szemben ülő lányt mustrálom. Nagyon tetszik. Kár, hogy azt a fránya könyvet bámulja, ahelyett, hogy velem szemezne. Szőkés-vörös, vállig érő haja két oldalt előre omlik, szinte elzárja a kilátását a külvilágra. Bőre enyhén szeplős, és oly sápadt, hogy biztosra veszem, nem festeti. Most már szándékosan elterelem a figyelmem róla, - amúgy sem hederít rám – s kinézek az ablakon.
A rohanó táj után kapkod a szemem, mindenből próbál emlékképet csenni. Egy erdő, szélén őzek, egy tanya, udvarán traktor pöfékel, majd végtelen szántóföld, nem látni sarjad-e valami az arasznyi hó alatt. Majd ha a város közelébe érünk, már nem lesz unalmas a táj, ott már házak, járművek és emberek lesznek.
Újra a lányra fordítom a figyelmem. Vajon mit olvashat? Meresztgetem a szemem, de nem tudom kiokoskodni. Milyen vékony a keze! Túl vékony. A könyv néha meg-megremeg ölében. Jobban megfigyelve látni, milyen mereven ül. Csak feje mozdul furcsán, mikor az ablak felé tekint, vajon merre járunk.
2.
Nem tudom, miért nekem kell mindig szégyellnem magam, ha fel kell segítsen valaki egy lépcsőn. Norbi is csak megígérte, hogy kikísér az állomásra, de jött az a nagyképű barátja, elvitte magával valahova. Megígérték, hogy visszajönnek időben, de az óta se hírük, se hamvuk. Pedig jól tudják, milyen nehéz nekem egyedül, erre ők meg elmennek csavarogni. Ki tudja, nem e csajoznak valahol! Biztos nő van e mögött! Már látnom kellett volna sunyi tekintetükből, hogy velem akarnak kitolni!
Tehát egyedül kibicegtem az állomásra, ott aztán nem tudtam mit kezdeni a lépcsővel. A kalauzt kellett megkérjem, hogy segítsen, pedig ő is olyan vékonydongájú, hogy szinte megsajnáltam. Nem vagyok túl nehéz, de ő sem, így minden erőnket össze kellett szedjük, hogy feljussak a vonatra. Leültem az első szabad sarokba az ablak mellé, hátizsákom magam mellé dobtam, kibányásztam belőle a könyvemet, s belemélyedtem a külvilág számára, de az eszem máshol járt. Ezen a kutya életemen járt!
Nem szeret Norbi! Szeret, de nem szeret! Szeret, mint barátot, nem mint szeretőt, nem szerelemmel! Pedig én bármit megtennék érte! Ma is reggel mellém feküdt, csókolgatott, simogatott, s én oly boldog voltam. Én százszor is elmondtam neki, mennyire szeretem, jobban mondva kipréseltem magamból a nehezen érthető szavakat, de ő halkan csak annyit súgott fülembe, hogy nagyon szeret, mint egy igazi barátot. Soha senki nem tört össze ennyire.
Miért? Miért teszi ezt velem? Mért nem kellek neki? Mert fogyatékos vagyok? Mert egy átkozott nyomorék vagyok! Nem tudnám ellátni, szórakoztatni? Attól fél a gyerekünk is ilyen lenne? Pedig ez nem igaz! Bár a lépcsőn nehezen járok, a hangom is gyenge, a kezeim görcsösek, a gerincemről nem is beszélve, de mellettem szól, hogy csöndes és csinos vagyok, el tudom magam látni - őt is – dolgozni is tudok – van két szakmám is – a gyermekünk pedig egészséges lenne, hiszen az én állapotom nem örökölhető – anyu és a dokik is megmondták. Én se lettem volna ilyen, ha születésemkor elegendő oxigént kapok. Talán a köldökzsinór tekeredett a nyakamra? Ki tudja? Akkor azt mondták, lehetett volna rosszabb is. Például most idióta lennék. Bár így lenne! Nem lennék tudatában, milyen vagyok. Élnék beszűkült, gyermeki kis világomban, játszanék a sarokban életem végéig. Bár csak meghalnék! Nem szeretném leélni így az életem, magányosan, betegesen, végül bezárnának egy szeretetotthonba, ahol a kutya sem törődne velem, várhatnám a megváltó halált.
Nem akarok várni! Most, vagy minél hamarabb! Istenem! Mért büntetsz? Mért nem küldöd értem a kaszást? Én nem… én nem merem megtenni! Annyira félek! A haláltól! Az élettől! Melyiktől jobban? Nem tudom. Egyszer az életben szeretnék egy kicsit még boldog lenni! Szeretnék szaladni, versenyt a széllel, énekelni a madarakkal, megölelni a férfit, aki csak belém szerelmes, s az egészséges gyermekemet ölemben tartani!
- Szabad ez a hely? – Hogy? Mi? Kicsoda, mit akar? Felnézek, egy harmincas férfi áll velem szemben, s az előttem lévő ülőhelyre mutat. - Szabad ez a hely? – kérdi újból. Értem már! Biccentek, s gyorsan a könyvembe nézek, mielőtt a könnycseppet a szemem sarkában észrevenné. Ez az átkozott sírás! Mindig sírok. Lehet hogy Norbinak is ebből lett elege? De néha úgy kétségbe vagyok esve, mikor eszembe jut sanyarú sorsom. Sajnos gyakran elkap a zokogás, elég a kezemre nézzek, de az emberek miatt is. Szánakozva, gúnyosan, esetleg undorral néznek rám. Igen, ilyen is van. Nem csak sajnálnak, vagy csúfolódnak, de néhányan egyenesen gyűlölnek is. Lehet, hogy saját félelmeiket gyűlölik, elképzelik, hogy bármikor ők is lehetnek ilyenek. Mindegy, engem mindenesetre nagyon bánt.
Mit néz ez az ember? Engem néz! Mit akar tőlem? Istenem, még ez is! Nem látott még fogyatékost? Biztosan jól mulat, vagy csak sajnálkozik. Egyiknek sem örülök. Az ablak felé nézzen, ne rám! Na! Így! Most jó. Ez az átkozott könyv sem érdekel. Csak otthon, a polcról a hátimba dobtam egyet. Biztosan apué, s valami harckocsikról van benne szó. Amúgy is csak arra kell, hogy elbújjak benne, ne kelljen az emberek szemébe nézni.
Engem figyel! Már megint. Szólni kéne neki, hagyja abba, de az is olyan bonyolult. Van egy kis kalkulátorom, olyan, mint egy nagyobb számológép, abba beírom, amit mondani akarok, s megmutatom. Tanultam a jelbeszédet is, de nem szeretem, nem vagyok siket, csak a torkom, a hangszálaim nem jól működnek. Tulajdonképpen én értek, csak engem nem. Bár nehézkes velem a kommunikáció, de nem lehetetlen. Most vegyem elő, és írjak neki, hogy hagyjon békén? Addig mustrál, míg megteszem! Akkor pedig rá kell nézzek, azt meg nem akarom.
- Elnézést! Megkérdezhetem, mit olvas? – Ez hozzám szól! Most mit tegyek? Gyorsan felé fordítom a borítót, és visszateszem magam elé olvasást mímelve a kötetet. Halk, megnyugtató hangon szól újra:
- A második világháború története. Hm. Nagyon érdekes könyv. Érdekli a téma, vagy csak tanulja? – Most mit tegyek? Ez csevegni akar! Kabátzsebembe nyúlok, kiveszem a kalkulátort, bepötyögöm neki mondanivalómat, s az orra alá dugom.
3.
Meg kéne szólítsam valahogy. Talán a könyvről érdeklődjek? A könyv! Milyen furcsa, már fél órája ülök itt, és még csak nem is lapozott. Lehet, hogy magol? Vagy nem is olvas? Akkor meg mit csinál?
- Elnézést! Megkérdezhetem, mit olvas? – Nagyon meglepődöm merészségemen, biztosan dühös lesz, mert megzavartam. Fel sem nézve megfordítja a kötetet, s gyorsan vissza. Ha nem ismerem, el sem tudom olvasni a címét, oly hirtelen mutatja. Fura, nem túl nőies a témája. Megkérdezzem tőle? Meg hát!
- A második világháború története. Hm. Nagyon érdekes könyv. Érdekli a téma, vagy tanulja? – felnéz gyönyörű szemeivel, de nem válaszol. Kabátjához fordul, és a zsebéből kis, lapos dobozt húz ki. Kinyitja, és nyomkodni kezdi. Egy számológép! Érdeklődéssel figyelem, vajon mit számolhat. Vajon a matematikai esélyét számolja a leghelyesebb válasznak? Feltűnő, milyen ügyetlen a keze. Görcsösen markolja a készüléket, s jobbjával lassan, akadozva bökdösi. Belémnyilal a felismerés: beteg! Nem, ez nem betegség, ez állapot, egy nagyon kellemetlen, egy végleges állapot. Milyen kár érte! Igazságtalan a természet, így elbánt e gyönyörű lánnyal. Felém nyújtja a gépét, odapillantok, vajon mit matekolt eddig. Nem is számológép! Egy minikomputer, melynek kijelzőjén szöveg olvasható: „Kérlek, hagyj békén!”
- Ne haragudj! Én nem akartam, én csak… - itt megakadok, talán nem is hallja, amit mondok. A szemembe néz és bólint. Újra gépelni kezd, s egy percig is eltart, míg végez, majd felém fordítja: „Ne foglalkozz velem, én itt sem vagyok, hagyjon engem békén mindenki!”
- De miért? Én nem bántottalak. Segíthetek valamiben?
4.
Nem igaz! Nem képes békén hagyni! Mit írhatnék neki, hogy elfelejtsen? „Ne segíts! Ne sajnálj! Nincs szükségem segítségre!”
- Nem sajnállak! Én csak… Nekem csak megtetszett a szemed. És láttam rajtad, hogy nagyon bánt valami. Segíthetek valamiben?
Úr Isten! Milyen fafejű alak! Végigmustrálom. Nem túl jóképű, de meleg tekintetű, nagydarab férfi, barna haja rövid, szinte katonás. Szürke nadrág, szürke pulcsi, szürke kabát. Egy szürke ember. Tán észre sem venném, ha nem molesztálna. Ez akkor sem hagyna békén, ha könyörögnék neki? Nem, én aztán nem könyörgök senkinek! Megmondom, miben segítsen! Az igazat, ami a szívem vágya.
„Tényleg segíteni akarsz?”
- Igen, komolyan gondoltam, és nem szánalomból, hanem mert szép a szemed. – Még pofátlanul mosolyog, és még udvarol is! Majd lefagyasztom én a vigyort a képedről! Leírom neked, mi a szívem vágya, de akkor segíts!
„SZERETNÉK MEGHALNI! KÉRLEK, SEGÍTS MEGHALNI!”
5.
Arcomra fagy a mosoly, hirtelen gombócot érzek a torkomban. Mi van? Mit akar tőlem? Miért és mi bántja ennyire? Nem tudom, mit mondjak neki. Mit lehet erre mondani? Azért erőtlenül kinyögök valamit.
- De miért? Mi történt? Bántott valaki? Bármit kérhetsz tőlem, csak ezt ne!
„Akkor mért szólsz hozzám? Azt mondtad, segítesz, most meg lerázol!” A lány csöndesen sírni kezd. Csak azt látni, hogy megrázkódik időnként, és könnypatak csordogál arcán. Félelem jeges borzongása fut végig hátamon. Most mit tegyek? Hagyjam itt és meneküljek el? Nem lehet, még kárt tesz magában. Hogyan juthat el idáig valaki? Idegesen kotorászom zsebeimben papírzsebkendő után kutatva. Na végre!
- Tessék! Töröld meg a szemed!… Rendben, segítek, de ne sírj… Rendben? – ha megtudnám mi a baja, ha beszélhetnék valahogy vele – Kérlek, meséld el, mi bánt!… Jó?… Ne félj! – megfogom a kezét, mire hevesen elrántja. A többi utas már felénk figyel. A mellettem ülő férfi is felébred, s felmordul:
- Bántotta ez az ember, hölgyem? – meghűl bennem a vér. Már szólnék, hogy én nem, de a lány fölnéz és megrázza a fejét. Újra a gépéhez nyúl, mire öléből a könyv a földre pottyan. Végre tehetek valamit! Felkapom, és az asztalkára teszem. Ő fel sem pillantva nyomkod, s kisvártatva mutatja is.
„Most már nincs idő. Van Interneted?” Tényleg, már Pesten járunk, és mindjárt a végállomáson vagyunk.
- Igen, van. Miért?
6.
Akkor jó, ott legalább tudok beszélni veled. Majd meglátom, segítesz-e, vagy csak olyan vagy, mint a többi. Engem a szüleimen kívül, mindenki cserbenhagyott. Ez mért lenne más? Most jópofizik, többé hallani se fogok felőle. Vagy mégsem? A fene egye meg! Még mindig reménykedem.
„www.chat.hu Itt megtalálsz este. A nevem Reni78.”- pötyögöm, s megmutatom neki. Kitörlöm a szemem sarkából az utolsó könnycseppet is. Már megint sírtam, pedig nem kellett volna. Felállok, és pakolni kezdek, nemsokára leszállok.
- Rendben, ott leszek. – pattan fel kéretlenül útitársam, készségesen leakasztja kabátom, hogy belebújjak. – Az én nevem Zoltán, a neten Zolee, két e-vel. – rábólintok, de nem érdekel. Keressen ő, ha akar valamit. Legalább ezzel is próbára teszem. Felcihelődök nagy nehezen, a könyvet és a kalkulátort a hátimba hajítom, úgy sincs idő már „csevegésre”. Ajjaj! Most meg végig kell bicegnem a széksorok közt. Micsoda égés! Látni fogja a lábam is. De nem zavartatja magát, belém karol, s lassan a kijárat felé vezet.
Döcögve gurul be a vonatunk a Keletibe. De jó, hogy ilyen erősen fogja a karom! Én amilyen béna vagyok, már elvágódtam volna, s az még nagyobb égés lenne, egyedül nem tudnék felállni. Hál’ Istennek, itt könnyebb leszállni, magas a peron is, és közel van a taxi. Zoltán. Azon kapom magam, hogy ízlelgetem magamban a nevét. Felháborító! Molesztál, belémköt és zaklat, de bevallom legalább udvarias. Csak hagyna már békén! Remélem, nem akar hazakísérni? Le kell rázni valahogy!
7.
Megállunk. Elengedem védencemet, kitárom szélesre az ajtót, s lelépek a peronra. Visszafordulok, s lesegítem, szinte leemelem a lányt. Innen ő vezet, ő tudja, merre akar menni. Eltökélem, ha törik, ha szakad, elkísérem, nehogy valami baj érje. Lassan haladunk, a vonatról leszálló tömeg ránk ügyet sem vetve, sietve előz meg bennünket. Talán én is elrohannék a lány mellett, ha nem néztem volna a szemébe? Akkor most nem lenne gondom. Már mindegy, a kocka el van vetve. A csarnoképületből egyenesen a taxikhoz tartunk. Az első kocsiból fontoskodva ugrik ki a sofőr, feltépi a hátsó ajtót, és betuszkolja a lányt. Az rögtön behúzza maga után és lenyomja a zárat.
Megfogom a kilincset, nem enged. Könyörgő tekintettel néz rám, és megrázza a fejét. Kész, vége, ennyi? A taxis beül a helyére, kérdően szegezi rám tekintetét. Én is megrázom a fejem. A lány cédulát nyújt előre, majd elhajtanak. Mehetek a dolgomra.
Érzem, ma ólomlábakon fog haladni az idő. Már most várom az estét, hogy otthon a gépem előtt üljek, és cseteljek. Ez egy modern szórakozás, és meglehetősen fertőző. Aki ebbe a betegségbe beleesik, nem eszik, nem iszik, nem alszik, nem tévézik, de még csak nem is szeretkezik. Csak ül karikás szemekkel a monitor előtt, bámul a semmibe, s azt hiszi, az egész világot láthatja és elérheti. Pedig mekkorát téved! Ha látni akarja a világot, és elérni, csak ki kéne mennie az udvarra, az utcára, a városon, falun kívülre. Ott láthatná a gyönyörű virágokat, a naplementéket, milyen csodálatos a természet, mikor minden virágos-zöldben, piros-sárgában, vagy szürke-fehérben pompázik. Nincs, aki megfogná a kezét, elhúzná a géptől, kivezetné a napfényre, remegő, elmacskásodott lábain, és megmutatná neki a madarak káprázatos légtornáját, megszagoltatná vele az ibolyát, hallgattatná a fecskék trilláit, vagy éreztetné, milyen eldobni egy hógolyót. E betegségnek két fajtája van, a játék és az Internet. Bármelyikbe is esik bele, az ember magányra lesz kárhoztatva.
Ennek kiküszöbölésére találták ki a „fertőzöttek” a csetelést. Ez egy nagy virtuális terem, ahova néhány százan, vagy néhány ezren bezsúfolódnak. Ez az úgymond „épület” még három-négytucatnyi szobára van osztva, melyek fel vannak címkézve különböző témákkal, amikről ott lehet beszélgetni. Ki-ki a neki megfelelő helyre mehet, - akár többe is – és ott kedvére mondhatja, illetve írhatja a magáét, az ottlévők pedig olvassák. Addig nincs is baj, míg két-három csevegő van benn, de mikor már százan is vannak, és mindenki csak dumál, az maga a káosz. Össze-vissza szövegek futnak a képernyőn, amit egy laikus nem is értene meg elsőre. Másodikra sem. Csak egy fertőzött számára értelmes. Van még egy lehetőség, a gyengébbek és a titokzatoskodók kedvéért, ez a privát szoba, mely kizárólag két ember négyszemközti találkozójára szolgál. Bízom benne, én is így fogok vele társalogni.
- Reni78, Reni78 – mondogatom magamban. – El ne felejtsem!
8.
Ma este nehezen indul a cset, igaz hétköznap van, ilyenkor kevesen vannak, és nem is maradnak sokáig, holnap dolgozni vagy tanulni kell a többségnek.
Vajon eljön? Ki tudja. Én ugyan nem várom, meg van nélküle is a magam baja. De mégis… megbízhatom benne? Eljön?
Nem igaz! Már megint ezen a fajankón jár az eszem! Nyolc óra, és még sehol sincs! Vajon emlékszik még a nevemre? Majd csak nem olyan buta, hogy ne tudjon ennyit megjegyezni, bár úgy rémlik, néha elég ostobán nézett rám. Félek! Attól, hogy nem jön el… Attól hogy eljön! Juj! Itt van!
- Hiányoztál, örülök, hogy látlak! Nyugodtabb vagy… jobban vagy már?
- Nem.
- Mit tehetnék, hogy boldogabb légy?
- Semmit.
- Biztos?
- Igen.
- Legalább vidíts fel, jó? Szereted a verseket? Vagy a novellát?
- Nem.
- Téged talán versbe szedlek. Annyira megrázott a sorsod, hogy úgy érzem, írnom kell rólad.
- Nem! Nem kell! – mi a fene ez, valami író vagy költő? Az kéne még, hogy valaki a nyomoromról írjon valamit.
- Én kiírom magamból, ami fáj, ami nyomaszt.
- Nem kell!
- Miért?
- Semmi sem kell, azért.
- Ha nem akarod, akkor nem, de kérlek, mondd miért?
- Tegnap is jókat szórakoztak velem.
- Ki?
- Egy srác. Utálom! – a kis bunkó! Először jópofizott, mikor elmondtam neki, hogy beteg vagyok, színesen taglalta mennyire undorodik a nyomorékoktól. Már a cstelést is abbahagytam volna, ha nem vártam volna a mai találkozást. Már megint sírnom kell!
- Én nem szórakoztatok, én fel akarom rázni az embereket, milyen világban, milyen mocsokban élnek.
- Sírok.
- Ne! Mert én is.
- A barátomat meg nem érem el. Most hívtam fel, de ki van kapcsolva.
- Velem akarsz beszélni?
- Ne haragudj, hogy ilyenekkel traktállak! - Elegem van! Meg akarok halni! Most, azonnal!
- Én nem haragszom, én színt akarok vinni az életedbe.
- Mindjárt kinyitom az ablakot.
- Az kéne még! Megfázol!
- Kiugrok.
- Add meg a számod, felhívlak!
- Nem! - Nem akadályozhatsz meg, nehogy utamba állj! Nem engedem! Azt csinálok a saját életemmel, amit akarok!
- Megadjam az enyém?
- Nem kell!
- Mondj bármit, és én segítek, csak ne halj meg!
- Nekem szükségem van rád! Szükségem azért, mert akkor tudom, hogy jó, amit teszek. Reni!… Kérlek….válaszolj!…Ne tedd ezt !
9.
Most mért teszi ezt velem? Kiakaszt ez a nő! Nő? Ugyan már! Egy hisztis gyerek, akit jól el kéne fenekelni.
- Reni!… Vagy? – most mit tegyek? Hívjam a rendőrséget? Kit hívjak? Mit tehetek ilyenkor? És ha csak hülyül velem? Nem igaz! Már öt perc is eltelt, és még mindig nem válaszol. - Reni! – Most miattam teszi…vagy nekem színészkedik?
- Kérlek, válaszolj!
- Reni már nincs itt. – Van ott más is?
- Hol vagy? Kérlek, szólj hozzám!
- Meg akart halni.
- Ki? – most kivel beszélek? - Mi baj? Te ki vagy?
- A barátnője.
- Mentsd meg kérlek! Ne tegye ezt! Én már kibuktam, segíts… szeresd.
- Megpróbálom, de mennem kell!
- Mondd neki, hogy keressen meg!
- Máskor.
- Mert szükségem van rá, és neked is. Igaz?
- Rendben.
- Szia, és köszönöm hogy nem engedted! – Átvert! Biztos vagyok benne, hogy átvert, és nekem folytatnom kell kisded játékát, mert mi van, ha megteszi?
- Miért?
- Mert szeretem. – Most ezt mért mondtam? Nem is igaz. No jó, kedvelem, tetszik is, de még csak az kéne, hogy egy nyűgöt vegyek a nyakamba.
- Adom a Renit.
- Add!
- Szia!
- Szia!
- Mért vagy velem ilyen csúnya?
- Mert én nem akarok élni. Érted?
- Egyszer én se akartam. – Egyszer? Sokszor! Minden embernek vannak önpusztító gondolatai, de a többség soha nem jut el a megvalósításig. – De most élek és boldog vagyok, mert már szeretem az embereket, önmagam és téged is!
- Útálom az életem… Útálom, útálom, útálom!
- Engem ne szeressen senki!
- Mert? Nehezebb kiugrani? Akkor is szeretünk!
- Igen.
- És fájjon a lelked, ha elhagysz minket, mert nekünk is fáj.
- Nem baj.
- A szüleid? Nekik nem fáj?
- Majd elmúlik.
- Nem, nem múlik.
- De
- Lesz másik buta lány, aki majd a szemem előtt ugrik, és kést márt a szívembe. Szeretnek sokan, a pár rosszemberrel meg ne törődj.
- Oké. De tegnap is szórakoztak velem.
- Én soha nem tenném.
- Nem tudok már hinni.
- Mit tegyek, hogy higgy nekem?
- Én csak saját magamba tudok hinni.
- A barátnőd ott van még?
- Elment.
- Ott hagyott egyedül? – Most van barátnője vagy nincs? Ha van, és otthagyta, akkor felelőtlen. Egy öngyilkost nem szokás magára hagyni, hacsak nem századszor játszotta el ugyanazt. Ha nincs, akkor meg direkt az én kedvemért játszik. Akkor viszont tehetséges, a frászt hozza rám.
- Igen.
- Ugye nem mész el?
- Szerinted miért állok szóba veled?
- Mert szükséged van rám! – Ez természetes, ez felér egy segélykiáltással.
- Igen.
- Köszönöm… szeretlek.
- Elmegyek.
- Visszajössz? Segíteni szeretnék, de nem vágok és nem dobok, csak szeretek. Az elég?
- Nem kell!
- Bár megölelhetnélek, olyan aranyos vagy.
- Miért?
- Mert kézzel-lábbal küzdesz.
- Hát igen, de ne sajnálj.
- Nem sajnállak. Ha az élet érdekében küzdenél, akkor jobb lenne a sorsod. Ha sajnálnálak csak, akkor már nem érdekelnél.
- Kösz, de én egyedül boldogulok.
- Nem, én se boldogulok egyedül. Senki sem boldogul egyedül. Aki megpróbálja, becsődöl az élete. Nekem például szükségem van arra, hogy érezzem, szükség van rám. Add meg a telefonszámod! Szükséged van rám!
- Nem.
- Nem?
- De.
- Biztos?
- Igen, szükségem van rád, de nem adom meg.
- Ha egyszer megbízol bennem, akkor szeretnék találkozni veled, és megölelni.
- Nem, mert másnak is megadtam, és rossz vége lett. Visszaéltek vele, bántottak, becsaptak.
- Értem, ne add. De ne halj meg, kérlek! Rendben?
- Nekem mindegy. Nekem már minden mindegy. Most megyek, késő van, lefekszem. Még sírok egy picit elalvás előtt. Szia.
- Szia, de ne váljunk el így! Találkozhatom veled?
- Nem… még nem… egyszer, talán… majd, ha egyszer megbízom benned.
- És honnan tudjam, hogy holnap nem borulsz ki valamin, és újra meg akarsz majd halni? Nem tudok melletted lenni, nem tudlak megvédeni a világ összes gondjától… se magadtól.
- Nem kell megvédj. Nem leszek rossz… Apu.
- Hogy? Ki az az Apu?
- Te. Te bánsz velem úgy, mint egy gondoskodó apa. – Én? Én nem akarok gyereket! Főleg nem ekkorát és ilyen hisztiset. De nem tiltakozhatok, még a végén csalódik bennem is.
- Idefigyelj kislányom! Ha így gondolod, ám legyen, de akkor hallgass is apád szavára! Ha megígéred, hogy jó leszel, és nem követsz el semmiféle ostobaságot, én hétvégén elviszlek egy csodálatos helyre. Nos? Mit szólsz az ajánlatomra?
- Milyen helyre?
- Szereted az igazán szép zenét?
- Igen. Miért?
- Van egy barátom, aki az Erkel színházban dolgozik, ő szokott nekem szerezni a legszebb előadásokra jegyet. Mostanra is kaptam tőle kettőt. Dvoraknak az Újvilág szimfóniáját adják elő. Nem ismerek ennél szebbet, és megmutatnám neked.
- Nem fog menni.
- Miért?
- Először is, az előbb azt mondtam, hogy nem szeretnék még találkozni veled, másodszor, csak egy nyűg lennék a hátadon, csak szégyenkezned kéne miattam mások előtt, harmadszor pedig valószínű azért kaptál két jegyet, mert van más, akivel menni szoktál. Most is őt vidd! - Látom, érvekkel kell meggyőzzem.
- Rosszul gondolod! Egyáltalán nem lennél teher, és nem is szégyellnélek, nem félek, és nem undorodom tőled. Nekem volt egy féltestvérem, akivel együtt nőttem fel, szintén mozgássérült volt. Szinte állandóan együtt voltunk, sokat játszottunk, és sokat gondoskodtam róla, így nem idegen számomra ez a világ. Végül pedig, én mindig két jegyet kapok, de mindig egyedül megyek el színházba, mert az utóbbi időben senki sincs, akit elvigyek. Legalább azért gyere el, hogy kárba ne vesszen a jegy, és nem utolsó az élmény se.
- Hm.
- Ennyi? Ennyi a válaszod? Kérlek! Gondold meg!
- Nem tudom. Talán. Ha ott leszek, akkor megyek. De ne várj túlzottan. Te mindenféleképp elmész, én még alszom rá kettőt. Most máris megyek, nagyon fáradt vagyok, és reggel dolgozni megyek.
- Jó éjszakát Reni! Péntek este hatra várlak a színház előtt. Rendben?
- Nem tudom. Jó éjszakát Zoli-apu!
Kétségek közt őrlődöm még sokáig az ágyamban, nehezen alszom el. Még sokáig forgolódom, nem tudom hogy mi a helyes, jól döntöttem-e, és amit fogok tenni, jóra vezet-e. Ha nem jön össze, akkor miattam lesz majd öngyilkos? És ha összejön? Van esélyünk egy kis boldogságra? Reni láthatólag elgyötört és depressziós, nem éppen ilyen barátnőre vágyom, de a szemét, azt a bársonyos tekintetét nem tudom elfelejteni.
Folyt. köv.
|