A végzet 4.
Jelige: Wudang 2011.04.19. 13:00
Mark: Én már mindent megtettem, most már csak várnom kell.
Will: És mi van, ha hiába vársz?
Mark: Ez is egy lehetőség.
Will: Ez magas nekem… De akkor várjunk. Én Destinyre, te a válaszra.
Csendben ülnek. Will zavarodottan bámul maga elé. Mark nyugodtan ül, és nézi a vizet.
Will: Akkor végül te is feladtad…
Mark: Csak a keresést adtam fel, mert rájöttem, hogy van egy pont, ahol meg kell állni.
Will: Honnan tudja az ember, mikor kell megállni? Mi van, ha téved?
Mark: Érzi. Ezt az érzést nem lehet leírni, meg kell tapasztalni. Persze még akkor is előfordulhat, hogy téved az ember.
Will: Ezért mondtad az előbb, hogy lehet, hogy tényleg hiába vársz?
Mark: Igen, ezért.
Will: Akkor valóban nem árt hasznosan eltölteni az időt, amíg várunk. Végül is egész életünkben csak várunk valamire.
Mark: Ebből is láthatjuk, hogy a célig megtett út sokkal fontosabb, mint maga a cél. Pláne, ha elértük már, mert akkor elkezdünk rettegni, hogy el fogjuk veszíteni. És ha nem is vesztjük el, akkor is az emlékeink a megszerzéséig tartó történésekből állnak. Ezért fontos, hogy hogyan töltjük el a hétköznapjainkat.
Will: Na, végre valami, amit értek is. Mondjuk ez nem jelenti azt, hogy meg is tudom csinálni.
Mark: Semmi gond. Most itt van a lehetőség, hogy kipróbáld.
Will: Akkor miről beszélgessünk?
Mark: Szóval, beszélgetéssel szeretnéd eltölteni az időt. És ráadásul konkrét témáról akarsz diskurzust folytatni.
Will: Baj?
Mark: Nem baj, csak nem a legjobb választás.
Will: Miért nem?
Mark: A beszélgetésnek akkor van értelme, ha természetes módón alakul ki. Amikor konkrét témát keresel, akkor mesterségessé teszed már a legelején.
Will: Csak azt hittem, így könnyebb lesz tartalmas beszélgetésbe kezdeni.
Mark: Az értékes beszélgetések maguktól jönnek. Van, hogy akkor, amikor a legkevésbé számítunk rá.
Will: De valahogyan csak el kell kezdeni a társalgást.
Mark: Egy szóval, egy mondattal.
Will: Most ugratsz, ugye?
Mark: Nem. A beszélgetéseket az egyik fél kezdeményezi egy szóval vagy mondattal. Utána a másik fél reagál rá. A reakciók száma végtelen. Bármerre elindulhat a beszélgetés. Azt már ne is említsük, hogy egy párbeszéden belül hányfelé indulhat el a dialógus. És akkor a külső tényezőket még nem is említettük. Érted már?
Will: Ebbe még soha nem gondoltam bele. De azt hiszem, jobb is volt nekem így.
Mark: Jól van, akkor érted.
Mindketten hallgatnak, csendben nézik a vizet.
Mark: Arra is magadtól jöttél rá, hogy létezik a tartalmas hallgatás is, aminek még nagyobb az ereje, ha többen hallgatnak egyszerre. Sokan képtelenek mások társaságában csendben maradni, mert kínosnak érzik a hallgatást, vagy csak egyszerűen szeretnének minél több dolgot elmondani a másiknak.
Will: Én szeretem a csendet. Csak ilyenkor túl sok minden kavarog a fejemben, és ez a belső zaj egy idő után elnyomja a külső csendet.
Mark: De ha már tudod értékelni a külső csendet, akkor hamarosan a belső csendet is megtalálod.
Will: El tudok jutni a belső csendhez az evezéssel. Mondjuk ez nem igazságos, mert te bármikor pipázhatsz, de az evezés problémásabb.
Mark: [mosolyogva] Viszont a pipázás egészségtelen.
Will: [mosolyogva] Igaz. Majd veszek egy evezőpadot.
Mark: Látom, nem kell téged félteni.
Will elégedetten, büszkén mosolyog. Mark szintén. Így ülnek egymás mellett egy farönkön, és nézik a folyót.
Mark: Figyeld, ahogy folyik a víz. Sokat lehet tanulni belőle.
Will: [kétkedve] Tanulni abból, ahogy folyik a víz? Mit?
Mark: Csak nézd figyelmesen, sokáig.
Will engedelmesen figyeli a folyót. Rövid idő után ránéz Markra, és figyeli, ahogy Mark figyeli a folyót. Mark nem néz rá Willre. Will újra a folyót nézi, és nagyon próbál rájönni, mit is kéne látnia, pláne tanulnia. Pár perc múlva Will nem bírja tovább.
Will: Nem látok semmit. Mit kéne ebből tanulnom?
Mark: Azt mondtam: S-O-K-Á-I-G. [lassan, tagolva mondja a szót]
Will vág egy pofát, és tovább figyeli a folyót. Kerek egy órán át figyeli a vizet.
Will: [lassan, tagolva mondja a szót] S-E-M-M-I-T sem látok.
Mark: [nyugodtan] Az is valami.
Will: A semmi az nem valami.
Mark: Hát akkor mi a semmi?
Will: A semmi az semmi, és kész.
Mark: Ez így túl egyszerű lenne, nemde?
Will: De a semmi az nem létezik.
Mark: Akkor hogyan tudsz róla beszélni? Mire gondolsz, amikor kimondod, hogy semmi?
Will: [fáradtan] Semmire.
Mark: Valaminek a hiányára gondolsz.
Will: [fáradtan] Ja, persze, arra. Nem léphetnénk ezen túl végre?
Mark: Nem, ez fontos. Azt mondtad, hogy miközben figyelted a folyót nem láttál semmit.
Will: Nem szó szerint értettem.
Mark: Akkor csak láttál valamit.
Will: A folyót láttam, de semmi különlegeset.
Mark: Miért akartál valami különlegeset látni?
Will: Mert azt mondtad, hogy tanulhatok belőle.
Mark: És azt gondolod, hogy egyszerű dolgokból nem lehet tanulni?
Will: Kiforgatod a szavaimat. Mondd el inkább, hogy mit kellett volna észrevennem?
Mark: A folyót, Will. A folyót.
Will: De mit tanuljak belőle?
Mark: Will, te csak nézel, nem látsz. Próbáld meg nyitott szívvel és elmével nézni a vizet, mintha még soha sem láttál volna folyót.
Will: Rendben.
Will hosszasan figyeli a folyót, egyre jobban elmerül a látványban.
Mark: Na, végre!
Will: [lelkesen] Ez hihetetlen, eddig ezt észre se vettem. Ez csodálatos. Ahogy áramlik megállás nélkül, akadályt nem ismerve, lassan, méltóságteljesen. És azok a kisebb örvények, egy nagy egység és mégis önálló életet élő részei vannak. Én, én … [elakad a szava]
Mark: Olyan, mint az élet. Mindenki áramlik a folyóval és része a nagy egységnek, de mégis külön élete is van, kitűnik a tömegből. Az út során pedig újra és újra akadályokkal szembesülünk, melyeket le kell küzdenünk, és van, hogy ez gyorsan sikerül, de az is előfordulhat, hogy hosszú időre megrekedünk valahol, míg létrehozzuk a kivezető utat. Van, hogy csak meg kell kerülnünk az akadályt, de van úgy, hogy túl nagy és át kell verekednünk magunkat rajta.
Will: Ennyi éven keresztül, nem láttam ezeket a csodás dolgokat.
Mark: Ne a múlt érdekeljen, hanem az, hogy mostantól látsz is nemcsak nézel. Próbáld ki majd más dolgokkal is, amik mellett eddig elsétáltál. Figyeld meg a fákat, a felhőket, az esőt. Tetszeni fog, amit majd látsz.
Will: Abban biztos vagyok.
Will éhes tekintettel nézi a fákat, a felhőket, és maga körül minden apró jelenséget. Mark mosolyogva nézi, hogyan lakatja jól Will a kiéhezett lelkét.
Mark: Hallgattad már a szelet?
Will: Persze. Pláne viharban.
Mark: És a szellőt?
Will: A szellőt?
Mark: Igen, azt a kis fuvallatot, ami elsuhan melletted egy pillanat alatt, de egy egész világot hoz magával.
Will: [szomorúan] Nem, azt még nem.
Mark: Ne keseredj el! Nem mulasztottál még el semmit. Csak fontos, hogy nyitott maradj miközben megfigyeled a körülötted történő dolgokat. A szelet is csak a viharban vetted észre eddig, ugye?
Will: Igen.
Mark: Akkor biztos jól meg is figyelted a tomboló szelet, de vajon észrevetted-e amikor halkan megérkezett, és amikor a vihar végén csendben elült a szél.
Will: [elkeseredve] Csak a süvítést hallottam.
Mark: Minden érzékszerveddel kell megfigyelned a dolgokat. Érezned kell a szelet a bőrödön, és érezned kell közben az illatát is. A legegyszerűbb látni a pusztítást, amit végez, és hallani a süvítést, de ez nem a teljes kép.
Will: Azt hiszem, nem fogok soha többé unatkozni, ha várnom kell. Annyi dolgot nem figyeltem még meg rendesen.
Mark: Nekem ez a kedvenc időtöltésem.
Will: Nem csodálom.
Hirtelen esni kezd az eső. Will először megszokásból berohan a legközelebbi fa alá. Mark mozdulatlanul ül tovább. Will visszamegy, és leül Mark mellé. Mosolyog saját magán.
Will: [nevetve] Ahelyett, hogy megfigyelném elfutok előle.
Mark: Akkor most itt a lehetőség, hogy megismerd az esőt.
Csendben ülnek az esőben. Nem tart sokáig, mivel csak egy nyári zápor. Miután elállt, Will mosolyogva ül, és nem szól egy szót sem.
Mark: Nos?
Will: Ez hihetetlen. Még soha sem éreztem az esőcseppeket külön-külön a bőrömön. És mivel általában bemenekültem valami épületbe előle, az illatát sem éreztem még igazából. A hangja is egészen más testközelből. És ahogyan a cseppeket egyenként figyeltem… ilyet sem csináltam még. Mindig csak „egyben” láttam az esőt. Ez még különösebb élmény volt a folyónál is.
Mark: [elégedetten] Ezt a leckét is megtanultad. Lassan nem is lesz már rám szükséged, sőt lehet, hogy Destinyre sem.
Will: [rémülten] De nagyon is szükségem van rád, és Destinyvel is beszélnem kell. Ugye nem akarsz magamra hagyni?
Mark: Nem, még nem. Ne aggódj! Amúgy én is kíváncsi vagyok Destinyre, és ha már itt vagyok, és ő idejön, akkor megvárom.
Will: [megnyugodva] Akkor jó! Már kezdtem megijedni.
Mark: Kezdtél?
Will: Jól van na.
Mark: [nevetve] Lazíts, Will!
Will: Na igen. Akár be is költözhetnék egy csónakba…
Mark: Csak szépen lassan. Most először gyakorolgasd a megfigyelést, aztán majd megtaláljuk, mi segít még rajtad az evezésen kívül.
Will: [sóhajt egy nagyot] Rendben.
Mark: Már sejtem is, de ez most még nem fontos, nincs itt az ideje.
Will nem is kezdi faggatni, bár nagyon érdekelné, mire gondolt Mark. Mark meg már biztos benne, hogy Willnek a mély légzés is fog majd segíteni, hiszen már tudat alatt alkalmazta is az imént. Will sétálgat a parton, az erdőben, és mindent megfigyel, még Markot is, ahogy őt figyeli.
Will: [nyugodt hangon] Jól sejtem, hogy a következő lépés az, hogy önmagamat kell ugyanígy megfigyelnem?
Mark: [kicsit meglepve] Igen, pontosan.
Will szó nélkül leül, és a földet bámulja. Mark meghökkenve nézi, odamegy, és körbejárja Willt, aki meg se mozdul. Mark leül Will mellé, és figyeli Will arcát. Will erre sem reagál semmit. Így ülnek egy ideig, de Mark nem bírja tovább.
|