Látja már, hogy idegenekhez jött látogatóba.

Radnai István:

AZ IDŐ ELROMLOTT

A nehézkes döccenős léptű öregember másnap egyedül megy le a vízhez. Szuszogva hajol le a csizmájáért, berúgta az ágy alá, kapcát teker, egy éjszaka alatt megöregedett. Rakoncátlan, a kalap alatt kócolódott haja felmered, fésülhetetlen. Dereka szaggat, lábait nem tudja egymás mellé rakni, igaz, az már tegnap sem ment. Ki akar menni az udvarra könnyíteni magán, de meggondolja. A budi hiányzik, ahol a deszka nem olyan fényesre hipózott, kicsit szálkás a deszka, de neki a bőrét kicserzette a hetven nyár és hatvankilenc tél.

Látja már, hogy idegenekhez jött látogatóba. Unokája reménytelen. Hogy ennyire élhetetlenre nevelte volna a lánya? Vagy a veje? Pedig az a markos legény, az a sűrű sváblegény úgy nézett ki, mint, aki a jég hátán is megél. És milyen jó szakmája van! Persze sosincs otthon, viszont a képek, amiket küldenek - hát úgy néztek ki rajtuk, mint akik ... Mint akik, itt elakadt. A horgászbotjairól semmiképp nem le nem mondana, a ladikjáról sem.

Az unokája,alszik!  A lánya, alszik! Valahonnan olyan horkolás veri fel a belső lépcsővel ellátott házat, hogy azt még nagyothallóként is meghallja. Mit is akartam? Na, mindegy, kukac legyen, hátha a snecivel harcsára vagy csukára. Egy jó tejfeles harcsapörkölt, erre a lányára nem bízhatja, megfőzi maga. Talán haza is viszi. Igaz a Balaton vagy kétórányi járó, de ő már nem ül kerékpárra, örül, hogy a csípőízülete még bírja, de egy combnyaktörés nem hiányzik.

Lassabban ér a vízhez, mint tegnap, de a nap sehogy nem akar felkelni. A homály annyira oszlik, hogy a vízre hajló fák kilépnek a párából, csizmás törzsük benne marad a tejfehérségben. Beállt a köhögtető ősz, pipára gyújtana, de el sem hozta. A lánya megmondta pipástól kidobja, kiveti a horgot, közel a parthoz, közel a nádashoz. Itt nem látja senki, ha a nagyobbik horogra tudna fogni egy méreten alulit.

A kukac ficánkol, ahogy belesuhint a levegőbe, a nehezéknél fogva messzire berepül az úszó. Enged utána egy kicsit, mintha ma lenne sodra a folyónak.

Valahol a hegyekben - nálunk csak dombok maradtak, elvették a hegyeinket! Valahol a hegyekben megeredt. A folyócska sárga vize fodrozódik az úszó körül. Mintha a stég.. Morog, megremeg, fatörzs úszik el mellette, szinte a part mellett, a part mellett? Hát a túlsó part nincs itt olyan messze, mint a ködbevesző Somogyország. Ahol a pestiek gyalogtúráznak a pocsolyameleg vízben. Azokat is csak a ladikból, a víz közepéről…

Hol is tartottam? Fogja a botot az orsó alatt, a másik kezével kiengedi a féket, enged egy kicsit, még egy kicsit - száguldani kezd, pörög az orsó! A nagy hal. Ha itt lenne az unokája, biztosan arról az undok, szerencsétlen flótásról beszélne, aki nem fogott semmit, aki napok óta nem fogott semmit, csak egy csontvázat - egy rakás szálkát, ahhoz sem volt ereje, hogy beemelje a csónakba. Pancser! Már ő is úgy érzi, nem bír élete fogásával - szerencsére a vastagabb damilt, biztos, ami biztos. Ez nem sneci, ez nem vadponty. Hú de régen fogott nyurga pontyot, ízleteset. Az nem olyan zsíros, mint a telepített tükörponty, igaz a fogast meg sem közelíti, de a fogas és a süllő - igen az bizony kettő. Gyerekkorában a parázs felett a nyárson, szalonna a bevágásokban, mert rovátkoltan kell ám a kihegyezett vesszőre húzni, foghagyma...

Hol is tartottam? Már letekerte a fél orsót! Beakasztok neki. Húzza. Nyersnek érzi a tenyerét. Izzad. A tenyere is. A testére ragad a fakó ing, a rongyos kabát, amely megáll fogas nélkül is.

Ja, a balatoni fogasnál tartottam, meg az öregharcsánál, nem öreg harcsa, hanem a harcsakirály, aki vontatta a csónakot. Szédül, de keményen tartja, elhatározza, nem enged utána a damilból - fárasztja!

Megint a harcsakirályhoz beszél, mert beszélgettek és a lapáttal kellett fejbe csapni, esküszöm, a koronáját vertem le, aranyból volt és elmerült, a Tihanyi kút felett történt.

Bizony fiatal voltam, végigcsavarogtam a Balatont. És a lányok. Igaz, azok a parton maradtak, azt az egyet is mi a bánatnak horgásztam ki, igaz-e, király?

Feszít keményen, vagy a bot és a hal, vagy? Nem, nem enged, soha nem engedett, annak a banyának is csak egyszer, amikor szépnek és fiatalnak mutatta magát. És szóra hajlónak, ott egye a fene!

Legyen neki könnyű a föld, vagy mégse?

 Király, miért csinálod ezt újra velem? Egyszer legyőztelek, elismerted a vereséget. Egyszer győztem az életben.

Csúszik a csizma, remeg a deszka alatta, jön egy széles hullám, a medernél szélesebb? Pont most, amikor a király a horgon?!

Harmadnapra, egy fatörzs feneklett meg a nagyhíd alatt. A hidat támasztó vasszerkezetig ért fel a víz, az úttesten is át-átcsapott. Az emberek nézték az áradatot. Kíváncsian bámészkodva. Ilyet ritkán. A fatörzs fekete, pácolta a víz, a hasadások sem fehéredtek ki, ahogyan kilátszottak a szennyes, habos áradatból. Egy puffadt, nagyra nőtt bábu táncolta körül a fennakadt fatörzset, a hullámok féktelen ritmusára. 

Biztosan hazament, köszönés nélkül. Magának való ember. Az unokái rákérdeztek, az asszony és a vasgyúró férje, nem sokat filozofáltak rajta. Így mondták a gyereknek, - Ne filozofálj!

Nem tudták mi az, de hallgattak. A süldőlány is, legfeljebb nem kell megint hajnalban kimenni a folyóhoz.

Különben is, az idő elromlott!