Egy kis balgaság....

Kedves Pali bátyám!

Pici kis jubileumhoz érkeztünk, hisz ez az Önhöz írott, kétszázadik levelem! Ez persze nem jelenti azt, hogy tele lennék jó hírrel, optimizmussal, hisz még mindig sokan szívunk, bár az is valószínű, hogy még nem szívunk elegen. Szóval, ha tud, hozzon magával még egy embert, és megtörténik az, ami eddig még soha. Sok jó magyar kis helyen is…. Olvasom, hogy megint borul a büdzsé, és megszorítani kéne már. Meg is teszik, de meg ám! Megteszik a nagy nemzeti hurrá nevében. Mert mi másra is lehetne hivatkozni, mint a nagy nemzeti nemzetre. Megfigyelte már kedves Pali bátyám! Kilátástalan helyzetünkben, hogyha „szarul” a hurok, akkor mindig ezt veszik elő a fiókból, illetve a kalapból. Ezzel takaróznak. A nemzeti értékekkel, nemzeti érdekekkel. Holott, nem hinném, hogy ez lenne nemzetünk érdeke, az értékekről nem is beszélve. Csődben a Malév, csőd közelben a békávé, sosem tapasztalt bezárási, megszűnési hullám a vállalkozásoknál. Gyatra egészségügy, és olyan oktatási törvény, mely párját ritkítja, illetve, ritkítaná, de az ilyennek még párja sincsen. Apadó turizmus, rossz utak, kritikán aluli közlekedés. Vergődő vállalatok, csökkenő kereslet, csökkenő belső fogyasztás. Éhbérért dolgozó minimálbéresek, éhező kölkök. Ugyanakkor az Uniós átlagnál magasabb szolgáltatási díjak, és mindennél erősebb megszorítások fémjelzik a nagy nemzeti szabadságharc első majd két évét. Ha már gyarmat nem leszünk - hisz tüntettek érte majd négyszázezren, hogy ne legyünk -, meg az IMF ide még egyszer be nem teszi a lábát, a többiről nem is beszélve. Illetve beszélve, hisz szóval lehet manipulálni, no meg manipulálva lehet szólni. No de ekkorát! Mint a népmesében. Aki nem hiszi, az járjon utána. Aki meg hiszi, az fusson előle, mert ha elkapja, annak annyi. Tessék mondani, lehetek hülye? Vagy minimum agymosott? Kérem tisztelettel, nálunk még a baszás is demokratikusan, előretervezetten lett elkúrva. A részletekbe most ne menjünk bele, mert vagy ez cseszte el, vagy az. Ez szerint az, az szerint ez. Szerintem viszont, nem ezek és nem azok kúrták el! Összességében, a kezdetektől lett elkúrva, de az aztán nagyon. Mert ha anno az első felelős magyar kormány nem kezdi el a kárpótlást, no meg a mezőgazdaság szétverését, és a működő üzemek egymás közötti szétosztását, privatizálását, talán nem itt…. Persze, most könnyű okoskának lenni. Aztán a többi, meg jó magyar szokás szerint követte őket. Osztogattak, no meg fosztogattak, mint a régi orosz viccben. Csakhogy ez nem vicc volt, mert a poénja rajtunk csattant. És csattan a mai napig. A különbség az a vicc és az élet között, hogy életünkben a hölgyek és urak egymás közt osztogattak, és bennünket fosztogattak. Hisz megfosztottak az anno beígért jóléttől, munkától, és ami a legszomorúbb, elvették gyermekeink jövőjét. Ha ezt előre tudtuk volna, valószínű, hogy nem engedjük őket Országunk Házának közelébe se. Egyiküket sem! Meddig is tartott az út? Megmondom pontosan. Míg mindent el nem kótyavetyéltek és szét nem osztottak egymás között. Amíg volt mit eladni, addig folyt a dőzsölés, hisz volt bevétel. Mert ugye azt senki sem gondolhatta, gondolhatja komolyan, hogy hárommillió adófizető eltudott, eltud tartani tízmillió lakost. Gyerekeket, nyugdíjasokat, kosztra-kvártélyra berendezkedetteket. Mostanra aztán semmink sem maradt, legfeljebb a lukas gatyónk. Remény sem! Pedig általában az hal meg utoljára. Aztán a Reményné. Hisz a nők tovább élnek. Jelenleg itt tartunk. És ugye, azt még a hülye is tudja, én legalábbis tudom, hogy üres boltból nem lehet jótékonykodni, de még árulni sem. Azt mondják a jól értesültek, lassan majd csökkenteni kell a családi pótlékot, és az egyéb juttatásokat. Erre én azt mondom, ne csökkentsék, vegyék el. Nekem ugyan nem kell! De! A különféle alamizsnák helyett teremtsenek olyan körülményeket, hogy az ember megtudjon élni a munkájából. Először is, adjanak munkát! Mindenkinek! Aki akar, hadd dolgozzon! Aki meg nem akar, de munkaképes, az magára vessen! Segély nuku, ne arra fordítsák az adófizetők pénzét.  Aztán ha már dolgozunk, akkor adjanak olyan bért, ami kiváltja az ingyen konyhát. Családi pótlékot és társait. Nem koldulni akarok, hanem az elvégzett munkámért szeretném megkapni a normális bért. Persze, ahhoz munkahely is kéne, no meg olyan bérezés. Tudom, lesz munkahely. Hisz a fő-fő-főnök beígérte. Egymillió! Jó, azt is tudom, most szűnt meg pár tízezer, de mi az az egymillióhoz képest? Az meglesz, nyugi. Most már csak egymillió pár tízezer hiányzik. És még fogy, illetve az ígéret ezzel a fogyással arányosan nő. Közben persze a Nagytestvér is cseszekszik velünk. Kihúztuk a gyufát, ők meg elkérik a gyufa árát. Potom sok százmilliárdot. Nekünk még erre is fussa. Majd nem kohéziózunk! És akkor mi van? Több is veszett Mohácsinénál, főleg, mikor hazaért a férje, nem igaz? Cseszekszenek velünk, mert nem akarunk úgy ugrálni, ahogy ők fütyülnek. Nem is kéne úgy ugrálnunk, csak ugye…. Ott van ez a fránya belépésünk. Amikor aláírtuk, hogy oda, közéjük tartozunk. És Ő is aláírta, aki most kekeckedik velük. Én meg ellene szavaztam, mert akkor még kikérték a véleményem. Legalábbis a belépéssel kapcsolatban, feltétlenül. No szóval. Én ellene voltam, mégis beléptünk, mert te, ő, tik, rászavaztatok, hogy benne legyünk. És ha már így történt, akkor én is benne vagyok. És ha már benne vagyok - bár nem akartam -, akkor ugyanúgy vonatkoznak rám is az Uniós törvények, mint arra, aki rászavazott. Hisz itt élek, ez a sorsom. Akkor nehogy má’, aki többedmagával belevitt minket, az kihúzza magát, és olyat tegyen, ami megnehezíti a helyzetünket. Mert nem ő lehetetlenedik el, hanem a sok csóró kisember, aki minden szemét, tudatlan, dilettáns döntésnek megissza a levét. Ha nem mondtam volna, nem kísérleti nyulak vagyunk, hanem emberek. Tessenek bennünket úgy kezelni, és nem kísérletezni velünk. Kísérletezni, vajon hogy tudunk megélni mondjuk negyvenhétezer forint nettóból. Elárulom sehogy. Mert ez a pénz kajára sem, nemhogy rezsire. Hisz ha nem vennék észre a tisztelt hölgyeim és uraim, drága barátaim, az emberek rezsiköltsége elviszi a bérek lassan hetven százalékát. És megbocsássanak már, a negyvenhétezer forint az nem bér, hanem egy olyan összeg, ami az éhenhaláshoz sok, a megélhetéshez viszont kurva kevés. Egy szó, mint száz, úgy gondolom, megint az orrunknál fogva vezetnek bennünket, mint már annyi esztendeje. És azt hiszem, hogy tök mindegy milyen színben focizunk, sorra rúgjuk az öngólokat. Akkora öngólokat, hogy csak úgy recseg a háló. Persze közben zúg a Hajrá Magyarok, hajrá Magyarország! A kérdés csupán annyi, lelkesít e, buzdít e, ez még bennünket, vagy már csak halljuk, de egyre messzebbről, egyre hitetlenebbül.

Kézcsókom Margit néninek!

A Zsoci szerencsés helyzetbe került. Ő lett az év húszezredik munkanélkülije. Erről kapott egy szép oklevelet, majd rövid ünnepség keretében – a vállalati büfében ettek zsemlét kiflivel – rúgták ki, majd harminc év munkaviszony után.