Dzsoni

 Időnként vásárt tartottak a fölvégen, ahol a vásártér volt. Rossz gyerek lévén, ilyenkor mindaddig bóklásztam az árusító asztalok körül, míg valamilyen zsákmányt szereztem. Egyszer ugyan már elkaptak, nem is szívesen emlékszem rá, de mégis mindig próbálkoztam csenni valamit a kavargó tömeg takarásából.
A cirkuszosok is ekkorra időzítették előadásaikat, mert ilyenkor több ember ment be, abba az óriási sátorba, ahol a nézőtér, és a porond is volt. Miután loptam egy bicskát az egyik árustól, sietve a cirkuszosok felé vettem az irányt. Az árusok, ha láttak, ha nem, már nem volt ildomos visszamennem, mert a károsult akkor is átkutatta ruháimat, ha éppen nem is csentem semmit. Nem mertek hosszabban üldözőbe venni, mert rajtam kívül is voltak elegen, akik a potyát nézték.
A cirkuszos sátor előtt vendégcsalogatónak, mutatványos kutyákkal invitálták közelebb magukhoz a vásári tömeget a művészek. Két-három kutya szaladgált egy bohócnak beöltözött ember lábai között. Néha csodálatra méltó ügyességgel ugrálták át egymást, az arra járó bámészkodók nagy örömére. Az egyik ilyen ügyes kutyamamának volt három kölyke, melyek vidáman szívták magukba fajtársaik régóta begyakorolt mozdulatait. Engem is lenyűgöztek a kutyák, de leginkább a kutyakölykök ügyetlen próbálkozásai tetszettek, ahogy utánozni próbálták felnőtt társainak mutatványait. Simogattam a kicsiket, és nem tudtam betelni aranyos pofájukkal.
Már jó ideje szórakoztam velük, miközben szünetet is tartottak, váratva engem a következő csodás élményre. Legalább fél nap telt el, mikor az egyik kiskutya a hatalmas cirkuszi sátor mögé bóklászott. A mutatványoson kívül nem volt senki a cirkuszosok közül a közelben, így felajánlottam neki a segítségemet, hogy visszahozom. Ő bele egyezett és én vígan vetettem magam az elkóborolt ifjonc nyomába. Egészen az óriási sátor túloldaláig kellett üldöznöm, mire megfogtam. Ölembe véve becézgettem, simogattam, oktattam dorgálóan, hogy nem szabad elcsavarogni.
Hirtelen jött gondolat, és már futottam is vele a focipályán át egészen a Kalapos hegy legtetejére. Zihálva bújtam meg az egyik bokor aljában, ölemben a kiskutyával. Figyeltem követnek e. Valaki a távolból felém mutatott, és ketten is futva indultak irányomba. Kúszva indultam tovább, mígnem a „hegy” (valójában, egy méretes domb) takarásában ismét felállhattam, és a jól ismert terepen, végleg eltűntem üldözőim elől. Az öreg temető biztonságos védelmében találtam nyugalmat legújabb társammal. Élveztem közelségének minden pillanatát. Nem tudtam betelni bársonyos szőre simogatásával, arcommal érintettem újra meg újra, puha meleg bundáját. Gyönyörű tekintetét bámultam órákon át, miközben azon járt az eszem, vajon keresik e még.
Estefelé, mikor már úgy gondoltam alább hagyott a keresés, hazamentem, hogy valamilyen élelmet, és vizes edényt szerezzek neki.
Dzsonit, mert így neveztem el, a bungalómba benyúló egyik sír, törött betonfedelén keresztül biztonságba helyeztem a fedél alá, hogy ne tudjon elkóborolni, amíg oda vagyok.
Haza érve, anyukám egyből azzal fogadott, hogy valamilyen kutyát kerestek a cirkuszosok és, hogy én loptam el tőlük.
- Té vótó? – kérdezett, miközben szúrós tekintete vizslatta arcom kifejezéseit, nem árulkodik e valamilyen hazugságról.
Gyakorlott hazudozó lévén, könnyen meg tudtam téveszteni anyukámat, így ő, hamar visszatért a mosáshoz, amit miattam hagyott félbe.
- Oszt milyen kutyót keresnek? – Oldottam tovább a hangulatot kérdésemmel.
- Ászontók lótták, hogy ott vótó, oszt té hoztád el á csépp kutyót.
- Ott vótám, de én nem hoztám el sémmilyen kutyót. – Válaszoltam a lehető legtermészetesebben.
- Máj hónáp mégmondod nékik, mer régge gyünnek. – Tett pontot a beszélgetésünk végére anyukám nyögdécselve, a teknőben levő ruhák nyomkodása közben. Még álltam ott egy darabig, a ruhák szörcsögését hallgatva, mígnem zavaros gondolataimból ismét szóra nyílt szám.
- Mégyék á nyórikonyhóbá énni.
- Szálonná ván csák még zsír. – Sorolta anyukám a választékot.
Mivel este zárni szokta édesanyám a gangról nyíló helyiségeket, ezért az élelmet most kellett beszereznem, mert a kulcsokat nem tudtam volna észrevétlenül megszerezni. Levágtam egy darab szalonnát, és újságpapírba csomagolva a nadrágom zsebébe csúsztattam. Enni kezdtem, és mivel anyukám befejezte a mosást, ő is csatlakozott. Jól esett a finom szalonna vöröshagymával.
- Eriggy mozsdáni, oszt feküggy. – Vetett véget a napnak számomra édes.
Lefeküdtem, és vártam, hogy anyukám is így tegyen. Hosszú várakozás után ő is eltette magát másnapra. Mikor már úgy gondoltam, hogy alszik, csendben öltözni kezdtem. Felvettem a nadrágot, és az inget is, mikor felgyulladt anyukám szobájában a villany. Azonnal a dunna alá bújtam, és úgy tettem mintha aludnék. Anyukám kiment WC-re, vagy vizet inni a konyhába. Mikor ismét lefeküdt, hosszú várakozás következett, mert vártam, hogy elaludjon. Ismét előbújtam a dunna alól, és a szobaajtót hangtalanul nyitva osontam kifelé.
- Hová mész? – Hallottam anyukám csöppet sem álmos hangját.
- Vécére. – válaszoltam, miközben eltűntem a bejárati ajtón kívül.
Szalonnával a zsebemben, és egy, az udvaron régóta hányódó alumínium edénnyel a kezemben indultam új barátomhoz. Víg Pistáék háza előtt vitt az utam, vigyáznom kellett, nehogy meglásson és a dugellából merített víz sem lötyögjön ki. Errefelé sokkal rövidebb volt az út, ezért választottam ezt az irányt. A teljesen kihalt utcán senkivel sem találkoztam. A vakon is ismert ösvényeken közelítettem meg bungimat, bár nem volt olyan sötét, hogy ne lássak semmit. A bungimba érve, azonnal leemeltem a sír törött részét, mert gyanús volt a csend. Dzsoni bársonyos bundája érintette kezemet jelezve, nincs semmi baj.
- Ha mégölnek sé állák visszá. – Mondtam a kiskutyámnak.
Gyertyát gyújtottam, és gyönyörködtem szerzett barátom farkcsóváló hízelgésében.
Elővettem a szalonnát, és bicskámmal apró darabokat vágva etettem. Nem rágódott sokat rajta, úgy ahogy volt nyelte a szalonna darabokat. Elétoltam a vizes edényt és a sósszalonnára, szinte az egészet kiitta. Oldalt fekve elhelyezkedtem, és Dzsonit magamhoz húzva álmodoztam jövőnkről, miközben kiskutyám elaludt, aprócska testével szorosan hozzám bújva. Vigyázva, nehogy felébresszem, én is álomba estem, gondolataim, vágyaim, és eme kis élőlény társaságában.
Hajnalban, Dzsoni hangos csaholására ébredtem. A partifecskéket ugatta, akik reggeli köreiket végtelenítették az agyigácsó felett. Hangoskodásuk és cikázó akrobatikus mozgásuk a levegőben, keltette fel kiskutyám éberségét. Igazi hősként őrködött, bár a fel-felröppenő szöcskék még néha kicsit megijesztették. Ilyenkor gyorsan felém futott védelmet keresve a közelemben. Boldogságom mérhetetlen volt, mert minden perc örömet okozott nekem, amit ennek az ártatlan teremtménynek társaságában töltöttem. Hoztam neki vizet a Dugelláról. Ha otthagytam valamiért, mindig a sírkő alá rejtettem, nehogy elkóboroljon. Délután hazamentem, mert amióta anyukám nem ivott, valamiért minden nap látni akart, és a borzasztó az volt a dologban, hogy azt is tudni akarta merre jártam. Útközben kitaláltam egy történetet, amit majd el fogok mondani neki, ha kérdezi.
- Hun vótó? – Szegezte nekem egyből a kérdést anyukám.
- Á Tópión.
- Minek?
- Hálószni. De nem fogtám éggyet sé, mer válámijé bújnák á hálák. – Folyt belőlem a begyakorolt válasz.
- Gyere csák. – Invitált a belső szobába anyukám, ahol aludni szoktam.
Fel volt hajtva a dunna, és egy óriási zsírfolt éktelenkedett rajta. De még a lepedőn is. Egy a tarkómra mért tenyeres után, folytatta a kérdezősködést.
- Mi jez? – Ekkor ránéztem nadrágomra, és ott is ott volt egy hatalmas zsírfolt.
- Á szálonná ámit á zsebembe téttem. Kifolyt.
- Milyen szálonná? Minek tétted á zsebédbe.
- Hót á háláknák, mer mostánóbá nem lótom őket, oszt mondom erre hóthá gyünnek.
- Oszt ruhóstú döglesz á zógybá? – Kérdezte anyukám, jó néhány fejemre mért tenyeres közben.
Próbáltam erőltetni a sírást, de nem nagyon ment. Anyukám akármilyen erővel ütött, a fájdalom soha nem érte el azt a szintet, hogy sírni kezdjek. Most is csak az ő kedvéért erőltettem volna, mert a verés által inkább ő szenvedett, mintsem én. Sűrű szitkozódások közepette emlegette, hogy milyen nehéz a dunnából kivenni a foltot, mert nem elég az összes tollat kiszedni belőle, de még az elzsírosodott tollakat is ki kell dobni. Pityeregve húzta le a lepedőt, és tehetetlenül állt egy ideig az ágy előtt, a megoldáson gondolkodva.
Kimentem a konyhába, és tisztálkodni kezdtem, mert már elég koszos voltam. Anyukám krumplistésztát melegített, és enni kezdtünk. Mintha mi sem történt volna, megemlítette, hogy megint itt voltak a kutyások, de ő elzavarta őket.
- Bisztos, hogy nem té vótó?
- Mó montám, hogy nem. – Válaszoltam a világ legtermészetesebb módján.
- Á zéggyikhö hozzóvógtám á törött köcsögöt. Ázt kiábótá, hogy éggy nágyon drógá kutyót loptó el. Mi léhet éggy kutyóbá drógá, e nem tudom képzeni? – Választ nem várva merült gondolataiba, és a finom krumplistészta ízének élvezetébe anyukám.
- Ászontók főjeléntenek. Hót jeléncsenek. Ásziszik mégilyedék?  Montám nékik ádok én kiskutyót, ámennyi kő. Á Bláhúzéknák is most ellétt. Nyócát is.
Örültem, hogy anyukám ennyire hisz nekem, de életemben most először azon is elgondolkodtam, szabad e ennyit hazudnom neki. Most először gondolkodtam el azon is, mennyit dolgozik. Az óriási kert, amely házunk előtt hasalt, gyönyörűen meg volt művelve. Valamilyen szövetkezetnek volt bedolgozója, akiknek hímzéseket készített előre rajzolt szövetekre. Rendszeresen járt napszámba a szőlőkbe, miközben sajátunkat is művelte. Ha szezonja volt, járt kukoricát törni, krumplit ásni, komlót szedni, a hagymaüzembe hagymát pucolni. Akkor még nem is fogtam fel, hogy ez mennyi nehéz munka.
Nem volt mit tenni, titokban kellett tartanom a kiskutyám létezését. Legalábbis egy ideig.
Helyet kellett keresnem neki, mert a sírba zárva nem maradhatott sokáig.
Gondolataim, szinte állandóan a kutya körül jártak. Minden percben az járt eszemben, hogyan tudnám jobbá tenni az életét. Egy alkalommal, amikor anyukám nem volt a közelben, csentem neki a krumplistésztából, melyet elrejtettem a vécé mögött, egy rossz lábassal letakarva. Mikor már biztos volt, hogy nem vette észre anyukám az étel eltűnését, indultam legjobb barátomhoz.
- Mégyék Pittyóékho. – Vetettem oda félvállról anyukámnak.
- Oszt mikó gyüssz?
- Nemsokó. – válaszoltam édesanyámnak.
Kirohantam a kapun, és a házat megkerülve, átvágtam magam a deszkakerítésen, az ételt magamhoz venni. Egy pillanat múlva, már ismét a poros utat róttam.

Folytatása Következik