Szeretnék itt bemutatni egy méltánytalanúl mellőzött parasztírót. Ha szívesen veszitek, egy régi történettel kezdem, amelyen keresztül megismerhetitek. Édesapámmal és József Attilával egy évben született. Ismerték is egymást.

Nyári vihar

Ez a nyár, is olyan volt, mint a többi, mégis kicsit más. Igaz, a fű most is üde zöldben pompázott a réteken, az árokparton nyíltak a bíborszínű pipacsok, a nyurga lila szarkalábak, a sárgaközepű fehér margaréták, a rózsaszínű földimogyoró virága is úgy szórta az illatát, mint régen. Az érparton aranyként tündökölt a gólyahír és még a bogáncs is királynőként viselte tüskés koronáját. A vízparti nádas büszkén ringatta barna bugáját. A kélő ég alatt épp úgy cikáztak a fecskék, mint máskor. Csak a föld, a mi ősi földünk, nem volt már a miénk! A tanyák kezdtek elnéptelenedni. Már közösen műveltük a földet, a dús termésből alig jutott valami. 1963 Júliusát írtuk. Öten voltunk, úgynevezett gyalogmunkások. Asztalos P. Kálmán, a parasztíró, aki megjárta Rákosi börtönét, Szántó Laci, akit ma sem tudom miért, mindenki Kopónak becézett. Török Jani, a gyerekkori cimbora, Kovács Marcellné, Katónéni, meg jómagam, a fiatal paraszt menyecske. Azért vállaltam ezt a munkát, mert már akkor két pici lányom mellett nem mertem vállalni a kimért terület művelését. Itt, ha valami probléma volt a gyerekekkel, otthon maradhattam, és olyankor persze, nem kerestem semmit. Amúgy is igen kevés volt a jövedelmünk. Egy munkaegységért 14 Ft-ot fizettek. Ha megkerestük a napi három egységet, már jó napnak számított. Juttatott a téesz egy kis takarmány- gabonát, előlegbe néha kaptunk birkahúst, pár kg. apró krumplit. Persze ennek az árát lefogták, úgy hogy zárszámadáskor alig kaptunk valamit.
Ezen a szép nyári napon, szénát gyűjteni mentünk. Az erek partján lekaszált, megszáradt füvet raktuk boglyába. Nagyon kell iparkodni, mondta Péter bácsi délfelé, Világos felől szürkül az ég alja! Hát iparkodtunk is, szakadt rólunk a víz a fullasztó hőségben, szúrta meztelen lábunkat a zsombékos föld, a feltámadó szél szemünkbe fújta a széna csípős porát. Még felén sem tartottunk a munkának, mikor nagy zúgással, égzengéssel, villámlással ránk tört a vihar.
Futva menekültünk a közeli Szántó tanyára. Bőrig ázva húzódtunk be az eresz alá, a szegre akasztott régi kabátokkal szárítgattuk magunkat, majd az üresen álló istállóban kerestünk menedéket, ahol a porosodó szalmába bújva vártuk a vihar végét. Sokáig szótlanul néztük a tomboló vihart, a szűnni nem akaró esőt, majd lassan megeredt közöttünk a szó. Milyen kopár lett ez a szép tanya, kezdte a szót Laci, régen mennyi jószágot nevelt itt fel Marcell bácsi meg a családja! Emlékeztek-e a mi tanyánkra, folytatta az emlékezést Jani. Persze, emlékeztünk, ha a nagyugarba dolgoztunk, oda jártunk itatni, mondtam. Meg van még? Meg van, de régen üresen áll. Nagyot hallgattunk, szomorúan gondoltunk a régi időkre. Csak jól énekelték az elvtársak, hogy a „föld fog sarkából kidőlni”, mondta Péter bácsi, hát ki is húzták a lábunk alól, nekünk nem maradt más csak a munka. De ezen a sarkából kimozdított földön is meg kell vetni a lábunkat, mert az idő nem áll meg, egyszer mindennek vége lesz. Amikor börtönbe csuktak, azt hittem mindennek vége, mégis túléltem!
Meséljen Pétrbácsi, hogy is volt az az internálás, kérdeztem. Hát nem úgy ahogy az úságban leírták az biztos, mondta Laci, aki nyilván többet tudott mint én. Péter bácsi végig nézett rajtunk, mintha azt nézné, meg bízhat e bennünk, aztán az eső zúgásától alig hallható hangon mesélni kezdett: Akkor történt, tudjátok, amikor Rákosit Mezőhegyesre vitte a különvonat, vagyis előtte két nappal. Beállított hozzánk este az akkori hivatalsegéd a községházától, hogy a tanácselnök elvtárs azt üzeni, mivel én olyan íróféle vagyok, írjak köszöntő verset Rákosi elvtársnak. Azt hittem szétrobbanok, de csendesen csak annyit mondtam, meglesz. Hát meg is lett. Még aznap éjjel megírtam a verset. A címe az lett, hogy „ A hamis megváltóhoz”. Laci fiam te már olvastad ugye? Egy kis csend után folytatta. Másnap felvittem a tanácselnöknek, meg sem vártam hogy elolvassa, letettem az asztalra és haza mentem. Másnap ott volt értem a fekete autó. A többit tudjátok ! Csak azt sajnálom, hogy a bíróságon nem szerepelt a vers vádként, mert akkor legalább mindenki hallotta volna a véleményemet Rákosiról.
De úgy ítéltek el, hogy az igazi okot nem is említették. Voltam én ott minden, áruló, bujtogató, a nép ellensége, fegyveres felkelő, pedig még bicska sem volt a zsebembe, csak egy elkoptatott tintaceruza. Teljes vagyonelkobzást és 12 évi börtönt kaptam. Szerencsére meghalt Sztálin és amessztiát kaptál, fejezte be a történetet Katónéni. Kicsit nevetgéltünk a szerencsés befejezésen, aztán ahogy csendesedett az eső, indultunk hazafelé. De lehajtott fejjel, mentünk a cuppogós sárban és úgy sirattuk az elázott szénát, mintha még mindig a miénk volna. Másnap reggel Péter bácsi egy kis füzetet adott a kezembe, én jól eldugtam, csak este mertem elővenni, amikor hazaértem. Benne volt a fen említett vers is. Máig féltve őrzött emlékeim között tartom számon. A verset most a kis történetem mellé csatolom, tanúságul azoknak, akik nem ismerik az igazat.

1992 nyarán.
Németiné Kodrán Erzsébet

Csanádpalota