Az ember nem azáltal világosodik meg, hogy a fény alakjait képzeli maga elé, hanem azáltal, hogy tudatosítja a sötétséget. / Jung /

1. Fejezet

− Még ilyen hőség, még ilyen fullasztó, romlott szagú hőséget, ami itt van… -- dünnyögte maga elé, mintegy magamagának, kézfejével simította ki csapzott hajtincsét a homlokából.

-- Nem szállok még le! −válaszolta az ablaknál ülő, hidegen, ellenségesen.

-- Nem kérdeztem! −csattantotta össze a fogsorát a csapzott hajú. −Nem szóltam!
− Dehogy nem szólt! Azt kérdezte, leszállok-e a következő megállónál!
Megigazította az orrán az izzadságtól lecsúszó szemüvegkeretet, megnyalta telt ajkait. Kihúzta magát, fél testével szembe fordult a mellette ülő köpcös, kezdődő sörhasú férfivel.
− Magára sem néztem, észre sem vettem, nemhogy szóltam volna! −vágott vissza a férfi biggyesztett szájjal, undorodó arccal a fiatal nőnek.
− Mind így kezdik! Megkérdezi leszállok-e, azután meg marasztal! Ám én nem vagyok olyan kis nőcske, akit így fel lehet szedni!
− Ki akarja magát felszedni? Mit képzel magáról! Nekem családom van!
− Na és? −válaszolt kihívóan, kebleit megringatva a lány.
− Hagyjon engem maga békén! Ha nem száll le, hát üljön a kerek popóján, ha leszáll, akkor szálljon!
− Családja van, azt mondja, és fiatal nőket molesztál a villamoson! − magyarázta a mögötte ülőnek hátra fordulva a nő.
Az idős férfi rezzenéstelen arccal meredt maga elé. Úgy tett, mintha nem is hallaná, hogy hozzá beszélnek.
A nő visszafordult.
− Most pedig leszállok! Vonszold arrébb a beledet, te bájgúnár!
− Ez bolond! −motyogta a férfi. Felállt, elhúzódott a nő útjából. Hátat fordított neki.
− Azért ugye nincs öri-hari! −súgta a köpcös, erősen kapaszkodó férfi fülébe a lány. A férfi sejtette a hátán a nő simító kezét, de nem érezte azt, amikor kivette a nadrágja farzsebéből a tárcáját. Az idős férfi látta, de szeme sem rebbent, szólni sem szólt. Ült moccanatlan.
A zsebtolvaj a következő megállóban leszállt. Sietve lépdelt zsákmányával az aluljáró lépcsője felé. Lefelé már futott, majd megállt. Hallgatta, ahogyan elindult a villamos felette, ütemesen csattogtak a kerekei a síneken. A tolvaj higgadtan nyugtázta, hogy nem kiabál utána senki, nem követi senki.
Elsétált a közeli park első padjáig. Leült. A padon a festék szinte megolvadt a hőségtől. A levegő vibrált, rezsgett, mint az öreg TV képernyőjén a rossz antennával vett adás.
Már éppen előhúzta volna szoknyája zsebéből a férfi pénztárcáját, amikor mellé huppant a fiú.
− Mennyi kell? −szűrte a szót hiányos fogsora között a srác.
Nyakán az erek lilán vonaglottak, keszeg testén lógott az ing, vékony lábai virítottak a hatalmas méretű márkás sportcipőben, szőrösen, göcsörtösen nyúltak ki a rövidnadrág alól. Két karját mellén összefogta, hóna alatt pilinckázott az ujjaival.
Vöröses-szőke, fénytelen haja ragacsosan tapadt vézna nyakára. Arca beesett, szemei sötét barna árkai, keskeny orra, vékony bordó szája beteges, vagy beteg emberre vallott.
− Nyomjad, luvnyák, nyomjad mennyi kell, aztán tünés a faxba!
− Várj egy kicsit Csóka! Megnézzük, mennyi lé van ebben!
− Ne nézd meg! Vakon adok egy adagot érte. Jó tárca, tetszik!
− Rendben! Adj egy löketet, tiéd a buksza!
− Hogy tudsz ilyen gusztustalan lenni? −kérdezte Csóka. − Permanensen! −tette hozzá, fejét csóválva a fiú.
− Permanens ám, a hülye apád, az! − dühöngött a lány.
− Kell vagy nem kell?
− Adjad!
− Itt van az ingem zsebében, a cigi-doboz, vedd el, és húzz el a tirpák anyádba!
Senki sem látta, hogy a lány mikor varázsolta be a fiú nadrágzsebébe a tárcát, mikor kapta ki az ingzsebéből a dobozt.
Könnyedén pát intett, a megszerzett anyag lázas örömével elsasszézott.
Még az a nő sem vett észre semmit, aki ott támaszkodott az elegánsan faragott, elefántcsontfejű botján a pad mögött, másik kezében kutyája pórázával. A kiskutya, − talán foxi, talán tacskó, talán mindkettő egy testben,− felemelte hátsó lábát, levizelte a pad támfalát.
− Gyere onnan Mucikám, cúna a báci! −gügyögte az ondolált hajú nő.
Mucika rá sem hederített a gazdájára, akkurátusan megbillentette hátsó fertályát, nagydolgát is elvégezte.
A szürkére festett hajú nő, a vastag sminkje alatt sunyin elmosolyodott.

-- Édeszem, édeszem, idekezzél! − pöszítette. Csóka kinyitotta a lopott tárcát. Előbb csak kettényílt. Két oldalt kártyák sora.

−Jó! Nagyon jó! −dörmögte maga elé a keszeg férfi.
Két ujjal,− vékony ujjai, kecsesek, mozgékonyak, mint a zongoristáknak − kicsippentett egyet a kis lapok közül.
− Jóó! −ismételte újra. − Nagyon jó! Dr. Z. Kovács Lajos, olvasható aláírás, remek!
Megkereste a lakcímkártyát.
− Nem messze lakik. − sóhajtott fel Csóka.
− Visszaadja a talált pénztárcát?
Úgy forgatta vizenyős szemeit a kutyás vénasszony, mintha valami rendkívüli dolgot látna.
− Közöd, vénszatyor?
A férfi végig nézett az öregasszony makulátlan ruháin. Szeme megállapodott a koros asszony krokodil bőr cipőjén. Elnyomta gúnyos vigyorát.
−Bocsásson meg asszonyom, kissé modortalan voltam! Valóban szándékomban áll visszajuttatni a jogos tulajdonosához a talált tárgyat. Itt találtam ezen a padon, amikor érkeztem.

−Éppen akkor jöttünk Mucikával, amikor a kedves húga elrohant. Ugye a kishúga volt itt az imént? −kíváncsiskodott a nő.

−Igen, igen a hugi volt itt az imént, ó a kis hebehurgya, ő rohangált itt. −válaszolta a férfi negédesen.
−Gondoltam. Erősen hasonlítanak egymásra. Nem volt nehéz rájönni!
−Talán ő inkább anyám gömbölyűségét örökölte, én meg apám szikárságát! − vigyorgott befelé, magában Csóka.
− Mennem kell nagysád, vár a munka!
− Mit dolgozik fiatalember?
− Vízszerelő vagyok. −válaszolta sandán lesve, jól tippelt-e, az öregasszonynak csepeg a csapja otthon.

-- Melyiknek nem csepeg? − röhögött gondolatban.
−Óh, az nagyszerű foglakozás! Arra mindig szükség van!
−Igen, sok a munka, sok csapot szerelünk, kisebb munkákat is elvállalunk. Segítőkészségből! −tette hozzá, ha esetleg nem kapcsolt volna a vénasszony, hát vegye a lapot!
− Ritka már a segítőkész ember a mai világban! − sápítozta égre emelt szemekkel a nő.
−Mennyibe kerül egy csaptelep csere, kompletten, anyaggal, munkadíjjal? −érdeklődött.
−Most akciósan, fél áron dolgozunk! De mennem is kell, mert sokan várnak rám!
−Eljönne hozzám is? Míg az akció tart? −mohón csillant a vizes-kék szem.
− Nem tehetem asszonyom, nagyon be vagyok táblázva! Kézcsók nagysád!
Indult el hosszú, vékony göcsörtös lábain Csóka. Pár határozott lépés után lassított, várakozón.
−Jó borravalót adok, ha mégis lenne számomra ideje! −szólt utána az öregasszony.
Csóka megtorpant. Erősen gondolkodott. A tárca tulajdonosa fél órán belül letiltathatja a tranzakciókat a bankjában. Sietnie kell, ha le akarja húzni. Valahol pedig a csapatnak lakni kellene. Az ő bandájának. A vénszatyor meg a Mucikája, itt élhetnek a környéken. Szép nagypolgári lakások vannak erre. Kattogott az agya. Szemei összeszűkültek, mérlegelt, fontolgatott.
−Este munka után felkeressük a munkatársaimmal, ha megfelel asszonyom!
−Itt a névjegyem! Vacsora után várom! Deje Mucikám, menjünk! − nyafogta az asszony.
Mucika váratlanul rávicsorította a fogait Csókára. Csóka lábában összeugrott az izom, a visszatartott rúgástól.
− Ott leszünk asszonyom, kézcsók!
Kajánul vigyorgott a szeppenten szűkölő kutyára.
− Puszika Mucika! Este talizunk, viszek neked vacsikát! − szólt még Csóka a távolodó asszonyság vissza-visszanéző kutyája után.
− Ha van a kutyák között Vinci, kezdhet festeni! −mormolta maga elé.
− Fincsi! De Fincsi!
Saját morbid, tréfásnak hit gondolatán hangosan felröhögött. Kivillantotta fogatlan ínyét, lereszelt fogai csonkjai sárgálltak vérvörös ínyhúsában. Dúdolgatva tovább sétált. Ujjai észrevétlen mozogtak minden felmerülő hangnál, kezével kalimpált, ahogyan végigfutatta az ujjait képzelte klaviatúráján.
− Mefisztó tánca jazz feldolgozásban, hi-há tra-tra-tra-tram, hi-há-tra-tram!
Túl száraz ez a Liszt! − gondolta. Felnyerített, könnye kicsordult a nevetéstől.
−Száraz a liszt! −ismételgette tetszelegve. − Száraz ez a liszt!
Átírom oboára… −lépett néhányat tétován.
−Meg tubára. A tuba majd adja a ritmust, az oboa a dallamot. Tú-tú-tú-túú-tu-tú-tu-tú-tu-túúútú…és alatta csobog a hu-hú-hu-húú a tuba öblös hangú ritmusa. A színpadon majd sárga textilt lobogtat a szél, a fekete háttér előtt megjelenik lila párában a pucér ördög, a lángok között táncba kezd, röhögve, vonítva, röhögve, vonítva…−motyogó ajkainak, táncoló lábainak már nem tudott parancsolni Csóka, a zenész.
−Aaa-úú-ha-ha-ha-aaa-úú…− vonyította halkan, lendületesen ugrálva, nagyokat perdülve saját tengelye körül.
−Magadnál vagy luzerkám? Mit ugrabugrálsz itt, mint egy kecskebéka! A villamossínek között akarsz kipurcanni?
A fiatalember megragadta a karját a magánkívül táncoló férfinak.
−Állítsd le magad! Hoppá!
Arrébb lépett, mert Csóka táncos lábával a veséjét célozta.
−Önerőből vagy ilyen lökött, vagy bekapsz érte valamit?
A közeledő villamos szélvédőén felsziporkázott egy fénynyaláb, gyorsan felvillant eltűnt, felvillant, kihunyt váltakozva, ahogyan a jármű siklott a házak között az úton.
Csóka néhány másodpercig meredten nézte a közeledő szerelvényt. Izmai megfeszültek, gerince ívbe rándult. Oldalt esett a rámpán. Végtagjai úgy rángatóztak, mint egykor Luigi békájának.
Az ismeretlen jóakaró trappolva elszaladt.
Kevés híján súrolta a fekvő ember hátát a villamos kereke. Csörömpölve, csengetve haladt el a görcsösen rángó test mellett. Az ablakánál ülő utasok az üveghez támasztott homlokukkal, úgy néztek ki, mint egy tengeralattjáró utasai, amint éppen a tengeri műszörnyeket bámulják, a készség biztonságából.
A járdasziget távolabbi végéből sietve futott a koldusasszony. Válláról lehullott koszlott kendőjét sem vette fel a járda mocskából, tutyijából kilépett, mezítláb futott Csóka felé.
−A rohadt életbe! Mit csinyálsz itten a fődön? Nyakamra hozod a rendőrséget, nyomorult kábszeres! Ébredjél mán! − rázogatta a közben elcsendesült, elernyedt testet.
−Tessék, még a nyelvit is elharapta! Nesze, maga alá eresztett!
Szoknyája aljával megtörölte az ember véres-habos száját. Fülét a tehetetlen ember arca elé tartotta.
−Jól szuszogol! Nincsen itten nagy baj! Pont, mint az emberem, részegen!
Gyakorlott mozdulatokkal átkutatta a zsebeit.
−No, e' má' néked úgyis nem kő! −vette magához a koldusasszony Z. Kovács doktor tárcáját.
Arrébb gördítette a vézna testet a járdasziget közepéig.
−Itten pihenjél! − szólt rá feddőleg Csókára.
Ment vissza a lesállásába, útközben komótosan felszedegette az idefelé elhány dolgait.