Tara Scott

                                       Áttelepülés

Amikor a téli szervizelés során felújított, rendbe hozott első sportrepülőgép felszáll, nekem, mint első fecske hozza el a tavasz hírét. Így történt ez az idén is, az elmúlt hétvégén. Kihasználva a langyos napsütést, férjemmel a kertben tettünk-vettünk, amikor felpörgött egy motor, s az erdő felé fordulva már láthatóvá is vált a felemelkedőben éppen felénk tartó fehér kis sportgép. Egy kört tett a környékünk felett, majd a Tisza felé vette az irányt, s eltűnt az erdő mögött. Kicsit megfáradva leültem egy kerti székbe, s a távolabbi motorzúgást hallgatva megrohantak gyerekkori emlékek.

Apám, miután lecsökkentették a hadseregben a repülő órák számát, leszerelt az állományból, s a Repülőgépes Növényvédő Állomás pilótája lett. Akkoriban alakult a vállalat, s Magyarországon is megteremtette a repülőgépes növényvédelmet. A pilóták, brigádokba voltak osztva. Ez úgy nézett ki, hogy két pilóta, és két szerelő tett ki egy brigádot. Két repülőgép, és két gépkocsi tartozott hozzá. Ahogy a mai időkben, úgy akkoriban is a reptér, azaz a munkaterület közelében lévő településen bérelt üres házat, vagy szobákat a vállalat, a pilóták és szerelőik részére. Az egész hetet ott töltötték, és csak hétvégén tértek haza. Nyáron azonban, ha a helyzet úgy kívánta, hétvégén is dolgozniuk kellett. Ilyenkor, ha volt szálláslehetőség, anyám összepakolta a szükséges ruhaneműinket, s egy-két hétre szabadságot kivéve, s a nyári szünetet kihasználva apámhoz költöztük. Csodálatosabb nyaralást el sem tudok képzelni. Jártunk egész apró faluban, és laktunk Mátrafüreden egy idős hölgy testvérpár villájában. Azóta sem ettem olyan vadon termő apró, mézédes szamócát, mint a Pipis-hegyen. Amikor egy munka véget ért, a brigád áttelepült a következő területre. Ez lehetett a befejezett munkától, akár száz kilométerre is. A két pilóta a gépével költözött, a szerelők a GAZ típusú dzsipekkel. Kiválóak voltak a terepen. Egy alkalommal, az ottlétünk alatt kellett tovább költözniük. Én addig nyaggattam apámat, hogy végül megengedte, hogy vele menjek. A másik gép, és a két szerelő anyámmal előbb indult, apámnak még el kellett rendezni az ottlétükkel kapcsolatos papírdolgokat. Ragyogó idő volt, felhőtlen kék éggel, melegen sütött a nap, kiváló repülőidő. Kis segítséggel bekecmeregtem a gépbe, s apám bekapcsolta rajtam a hevedert. Hasonlított a mostani biztonsági övekhez, csak sokkal vastagabb, erősebb anyagból készült, és meglehetősen bonyolult zárral lehetett ki-bekapcsolni. A motor nagy pöffenésekkel beindult, füstöt okádott, majd nagy zajjal, de egyenletesen dolgozni kezdett. Miután apám is bekötötte magát, elindultunk. Egyre gyorsabban gurultunk, s a mellettünk húzódó erdősor egyre gyorsabban haladt visszafelé. Majd felemelkedtünk, s egy ideig szembe néztünk a végtelen kékséggel. Majd vízszintesen repülve lenéztem, az alattunk elterülő tájra. Apró tehenek legeltek jobbra kissé messzebb, s traktor haladt mögötte pótkocsival a megelevenedett terepasztalon. Ahogy távolabbra tekintettem, egy apró vonatot láttam. Fekete gőzmozdony húzta, s szakaszosan tört fel kéményéből a sötétszürke füstoszlop. Távolabb egy erőmű ontotta az ég felé tömör, fehér füstjét. Egy gólya egész közel került hozzánk, azt hitte, versenyre kelhet velünk. Fent úgy érzi az ember, mintha a világ tetején ülne. Érzések, melyeket elég nehéz „földi” szavakkal kifejezni. Apám az órájára nézett, és azt mondta, lassan megérkezünk. Előttünk erdő húzódott, s a feltámadt szélben fekete füst szállt fel valahonnan a fák mögül. Valamit égetnek, mondta apám, és előre nyújtotta a nyakát, mintha akkor előbb láthatná. Elértük a fákat, szaladtak alattunk, láttam földutat, melyen egy autó haladt valahová. A füstöt jobbról kerültük, s apám kissé bedöntötte a gépet, hogy lenézzen. Aztán csak arra emlékszem, hogy hirtelen nekidőlt az ajtónak, amennyire a heveder engedte, és mondott valamit. Talán Istenem? Valami ilyesmit, és fordulóba vitte a gépet. Nem az erdő felé kanyarodott, hanem jobbra, így lenézve én is láttam a tüzet. A másik gép égett. Ami még épségben látható volt belőle, a citromsárga farok rész. A feketére égett roncs részeként a zöld fűben, valószerűtlen volt. Míg ereszkedtünk lefelé, egy földúton autókat láttam haladni a katasztrófa helyszíne felé. Amikor leértünk, megállította a gépet, és kiszállt. Én nem tudtam utána menni, mert nem tudtam a heveder zárját kikapcsolni. Egy ideig vártam, majd visszajött, és bejelentkezett a rádión. Vannak dolgok, amikre csak foltokban emlékszem. Nem tudom, mennyi idő telt el, megérkezett a két autó a szerelőkkel, és anyámmal. Képekben jelenik meg előttem, ahogy anyám sírt. Apám átölelte, és tisztán láttam, ahogy megremegett a szja. Aztán megbeszélték, hogy mivel intézkednie kell, és mi csak útban lennénk, hazajövünk. Így a csomagjainkat összeszedve a szerelője bevitt minket a legközelebbi település állomására, és vonattal estére már itthon is voltunk.

Mikor ennyi év után ezt a történetet felelevenítettem, megszólalt a mobil telefonom. A lányom kérdezte meg, hány órára jöjjenek ebédelni? S mivel még a régi történet hatása alatt voltam, arra gondoltam, mennyit könnyít életünkön az a sok új dolog, amit akkoriban nélkülöznünk kellett. Például, a mobiltelefon.