Tara Scott

Front

Ébredezni kezdtem. Az álom, és az ébrenlét határán billegve, ahol az ember mindent elhisz, a szemem félig nyitva, de még homályos a kép. SOS látom egy piros, fényes képben.

- Mi van? Mi az, hogy SOS? Hol vagyok? – töredeznek, a gondolataim.

Aztán kitisztul a kép. A rádiós ébresztőóra szögletes számai között meglátom az ötös, és a nulla között a villogó két pontot. Megértem. Öt óra, öt perc. „Mmm…”- nyögöm, nyöszörgöm elnyújtva, nyafogva, mérgesen. Még másfél órát aludhatnék… De mögöttem döngve becsapódik, álomország nagykapuja. Ekkor érzem meg, hogy valami iszonyú súllyal nehezedik rám. „Leszakadt az álmennyezet? Vagy, mi…” – gondolom, de ekkor a „súly”, dorombolni kezdett.

- Hopika! Szállj le rólam légy szíves, szeretnék megfordulni – mondom, s mozdulok, mire ő elkezd rajtam nyújtózkodni, s nyugodtan ásít. A kezemmel, lassan tolni kezdem, mire lustán, lassan végre felkel, és kezd lemászni. Még mindig nem tudom, miért ébredtem fel. Végre megfordulok, hanyatt fekszem. Hopi mellém bújik, s tovább dorombol. Neki csak az a lényeg, hogy hozzám érjen.  Aztán hirtelen, egy marok ragadja meg, a szegycsontom. A fájdalomtól, nagylevegőt veszek, talán védekező reflex. De nem ereszt. Makacsul fogja. Egy nyílvessző fúródik, valahova a szívem fölé. Aztán még pár nyíl belém fúródik, s kevés a levegő. Majd váratlanul lazulni kezd. Enged a marok, s a nyílvesszők is eltűnnek. „Tehát, erre ébredtem. Valószínűleg így ment ez már egy ideje.” Hanyatt fekve maradok, ilyenkor ez, a legjobb. „Olyan jó lenne, aludni” – gondolom, s oldalra fordulok. Hopi, abban a pillanatban felmászik az oldalamra, s elnyúlik rajtam. Kis idő múlva, újra jön a szorítás, és azonos időközönként, a nyílvesszők is, talán valamivel kisebbek. Most gyorsabban fordulok meg, a macska mintha segíteni akarna, leugrik, most nem időzik ő sem, holmi nyújtózással. Hirtelen, hatalmas sóhaj szakad ki belőlem. Kevés az oxigén a szervezetemben, annak a jele. Igyekszem nyugodtan feküdni, nem mozdulni. Autó megy el a ház előtt, lámpája bevilágítja a plafont. Elfordítom a fejem, s az órára nézek. Fél hat. „Dolgozni ment, én meg pont egy órát alhatnék még. De nem megy.” Aztán azon is meglepődök, hogy ilyen gyorsan megy az idő. Nem akar jobb lenni. Bujkáló, hányingerszerű érzés párosul az eddigiekhez. „Jaj, ne! Most akar beugrani?” Ez az érzés, a tachikardiás rohamot szokta megelőzni. Feszülten várok. Tudom, hogy ez sem jó, de ki tudná nyugodtan várni az elkövetkező perceket? Újra gyengül a szorítás, és elmaradnak lassan a nyilak is. De az érzés megmarad, ami azt jelenti, hogy még nem múlt el a veszély. Alvásról már szó sem lehet, konstatálom, s várok. Egy-egy pár másodperces extra futam színesíti, a helyzetet. Erre mondták, hogy ez közvetlen életveszély a ritmuszavarommal, mely velem együtt látta meg, a napvilágot. Kihúzom fél hétig, végül dolgozik, mint egy gőzgép, de megmarad a ritmusában. Lassan a hányingerrel párosuló „rossz érzés” is elmúlik. Lejövök, az emeletről. Kiengedem a kutyákat, kicserélem a macskák alomjait, a kazánházban. Mire végzek, lejön a férjem is. Látva rajtam, hogy nem vagyok túl jól, letol, amiért nem ébresztettem fel. Azt válaszolom neki, hogy pár nap múlva újra vidéken tölti a hetet, én egyedül maradok, és akkor is el kell végeznem ezeket a dolgokat, amikor így vagyok. Éppen azért kellene ilyenkor rá hagynom, mondja ő, és tudom, hogy igaza van. „Addig jár a korsó…” Tudom. De ez is benne van a pakliban, a lehetősége velem született, ahogy már említettem. Halálosan fáradt vagyok. A konyhába megyek, egy pohárba vizet engedek a kávénak. Leülök, beteszem a mellettem lévő mikróba. Közben a férjem is vizet forral, de ő a gázon, mert teát főz magának. Felállok, előveszem a kávét, visszaülök. Az édesítő fölöttem van a polcon. Újra felállok, kanalat hozok, leülök. Aztán kimegyek az előszobába, a kombi hűtőhöz, a tejért. Ahogy megfordulok, hogy visszamenjek, meglátom magam a tükörben. A bal szemem alatt, barnás alkony húzódik. Messziről úgy nézhet ki, mint egy kocsmai verekedés után. Leülök, a férjem nem bírja tovább. Javasolja, hogy maradjak a helyemen, s ő elkészíti a reggelimet. Közben kortyolgatom, a kávét. Kérdezi, mit ennék? „Enni?” – gondolkodok. A kávé sem esik annyira jól, nem vagyok éhes, a hátam közepére sem kívánok semmit, de a cukor miatt, ennem kell. Ő várakozón néz rám. Egy kevés szalámit kérek, kevés kenyérrel. Elfogy a kávém, s érzem, hogy az idő, valahogy mintha lelassult volna körülöttem. Bambulok, letompultak az érzékeim. Kint is vagyok, bent is vagyok. Elmosódottak, a határaim. Leteszi elém a tányért, rajta az étellel, megköszönöm, de minden automatikusan történik. Valaki van bennem, mert nem én nézek ki a fejemből. Kiszorultam. Beveszem a gyógyszereimet, hátha jobb lesz. Megeszem lassan a reggelim, de mintha kívülről látnám magam. Lebegek lét, és nemlét között. Jó is lenne, kicsit elszabadulni, és csak akkor visszatérni, amikor jobb lesz. De a testem meghajol a gravitáció előtt, s nem enged. Párom elveszi előlem a tányért, és poharat, elpakolja. Máskor soha nem engedem, ez az én dolgom, de most én nem vagyok itt. Elrendezi a mosogatni valót, s közben visszafordul.

- Nem kell főzni, bőven maradt ebéd tegnapról, ki lett mosva minden, pihenj le!

Vitatkozni sincs erőm, ledőlök a nappaliban, s bekapcsolom a tv-t. Fázom, mint ilyenkor mindig, hiába ég jó tűz a kandallóban. Magamra húzok, egy plédet. Valami dokumentumfilm megy az adón, amire kapcsoltam. A II. Világháború a témája. A partraszállás részleteit mutatják, képekben. Rohamsisakos, borostás sáros fiatal fiúk mosolyognak szélesen a filmfelvevőbe. Integetnek, némelyeknek cigaretta lóg a szájában, van amelyik „V” betűt formál mutató, és középső ujjából. Elnézem őket. Ebben a pillanatban, mikor a kép készült, csak a felvevő volt a fontos. Esetleg, eljut a felvétel, a mozifilmek előtti híradókban az otthoniakhoz, gondolhatták. Kicsi időre, kiestek a háborúból, míg a filmfelvevő zúgott. Aztán újra felugattak a fegyverek.  S az előbb mosolygó arcok, talán a következő percben, sárba temetkezve egyedül, elhagyatva hagyták itt az életet. Golyótól, vagy repesztől sérülve. Elgondolkodom, miközben híreket mond a bemondónő, s a meteorológus a végén frontról beszél. Vajon ki, hol dönti el, hogy kinek jut pár fiatal év, mely egy háborús front közepette ér véget, és kinek hosszú, boldog, családdal minden egyébbel? Front. Ez is, az is, amelyikről az időjárás szakértője az imént beszélt. A magyar nyelv játéka. Egy, azonban közös, mindkettőben. A remény, hogy a mai napot is túléljük. Mikorra vége a filmnek, csodálkozva tapasztalom, hogy lassan újra érzem a határaimat, és lassan az agyam is újra engem szolgál. Előveszem a laptopot, bekapcsolom, a „W”-re kattintok. Megnyitom, s felírom a címet: Front.