Sajnos amott már seki nem olvassa, ezért úgy döntöttem, megkínzom olvasóimat, elölröl kezdem az egészet.

Vasúti berkekben 25 évesnél fiatalabb történet nem lehet közkincs, mert annak folyománya korház, börtön, vagy temető lehet....

Kedves fiam! Ha már ide hozott a sors, és te is vasutas lettél, rád fér egy kis okítás, s némi tanulság. Okulj belőle, s nevess, mert ha hasonló helyzetbe kerülsz, majd rajtad fog az utókor mulatni. Immáron 40 éve vagyok vasutas. Ez alatt az idő alatt nagyon sok történetet hallottam a régi öregektől, és sokat is láttam, illetve átéltem a következő történetekből. Amiket elmesélek általában többszörös emberi hibák, illetve butaság következményei. Moldova, mikor a vasúttal foglalkozott, még úgy fogalmazott, hogy itt már csak a hülyék, és megszállottak dolgoznak. Na mára ez semmit sem változott.

Az emberi butaság határtalan, emiatt számtalan mulatságos epizód zajlott le az állomás történelmében. Elsőként azt a kocsirendezőt említhetném meg, aki dohányos lévén rá szeretett volna gyújtani, az öngyújtójából azonban hogy-hogy nem épp akkor fogyott ki a benzin, mikor kétszáz méteres körzetben senki nem volt, hogy tüzet kérhetett volna. Egy nikotinéhes ember elég leleményes ahhoz, hogy bagója végét beizzítsa. Emberünknek is szikra pattant csöppnyi agyában. Mivel az öngyújtójában tűzkő volt bőségesen hamar rájött, hogy már csak benzin kell bele és élhet szenvedélyének. Tapasztalt kocsirendező volt, így tudta, hol talál olyan tartálykocsit, melyben akad annyi nafta, hogy piciny gyújtóját feltöltse. Csak hamar ott állt a mintegy ötszáz hektós, teli kocsi előtt, azzal a biztos tudattal, hogy hamarosan pipálni fog.

Tudni kell, hogy ezen a kocsin a leeresztő egy golyóscsap volt, melyet egy hosszú karral lehetett megnyitni. Kocsirendezőnk akkurátusan szétszedte öngyújtóját és a kiömlőnyílás tíz centis torkához tartotta, majd meghúzta a kart. Az, mintha odanőtt volna, meg sem mozdult. Emberünk kezdett mérges lenni és hevesen rángatni kezdte, de a csap hősiesen kitartott, nem adott egy cseppnyi benzint sem. Most már dühöngő fenevaddá vált a vasutas, egyik lábát a kocsi oldalának feszítve, jobbjával tiszta erőből húzni kezdte, balkezével a gyújtót még mindig a lyukhoz tartva.

Végre a csap megadta magát. A másodperc tört része alatt kinyílt. Teljesen! Emberünk hanyatt vágódott, s a benzin tíz centis sugárban ömlött rá. Több száz liternyi folyt el, mire sikerült elzárnia.

Hajáról, ruhájáról folyt az üzemanyag, iratai, cigarettája, sőt még alsógatyája is átázott, de végre az öngyújtó tele volt. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy még szorult bele annyi értelem, hogy meg sem próbált rágyújtani, csak rendesen füstölgött mérgében.

Másodikként említésre méltó az a tolatásvezető, aki egy hosszú vonatot készített elő a tolatáshoz. Végigballagott a hosszú kocsisor mellett, a kellő helyeken közéjük bújt, és a csavarkapcsokat meglazította. Így ért a vonat végére, ahol gondolta, majd felszáll az utolsó kocsi, utolsó ütközőjére, s majd felhúzatja magát a tolatási mozgással a rendező-pályaudvarra.

Erre járt éppen egy csinos vonatfelvevő lány, akivel jól elévődhetett, eközben fel-alá sétafikáltak a kocsisorok végén. Egyszer csak megindult lassan a szerelvény. Egy „pát” intett a lány felé, majd kecses mozdulattal máris az ütközőn csücsült. Mikor a vonat egyre jobban gyorsult, sőt szédítő sebességet kezdett elérni, döbbent rá, hogy nem a saját munkáján ül. Ez egy induló gyorsteher volt, melynek első menetrend szerinti megállója Komárom volt! Az úriember minden erejét összeszedve kapaszkodott, hogy le ne essen a nyolcvan kilométeres sebességnél.

Szerencséjére a vonatot forgalmi okok miatt Kelenföldön megállították, így ott le tudott ugrani. Több mint egy órát villamosozott, mire visszaért Ferencvárosba. Eközben megbüntette az ellenőr és visszaérve a főnöke is, mert órákig nem találta senki, s a munka nem lett elvégezve, de túlélte a kis kalandját, és ez a fontos!

Sok tanulságot rejt a harmadik történetem is, nem mindig veszélytelen az, ha lefekszel, és nem csinálsz semmit sem.

Józsinak, a biztonsági őrnek, ez az éjszaka is úgy indult, mint a többi. Beérkezett, átöltözött, és jelentkezett a váltóparancsnoknál munkára.

- Ma érdekes munkád lesz! Délelőtt a gurítódombon kisiklott egy mozdony, azt kell őrizned, nehogy valaki ellopjon róla valamit, meg senki ne menjen a közelébe!

Meleg nyári este volt, ilyenkor szinte élmény a szabad ég alatt lenni. Józska, amúgy is fáradt volt, egész nap kőművesek mellett dolgozott, ezért örült a laza munkának. Igaz, odáig vagy másfél kilométert kellett gyalogolnia, de azt gondolta megéri, mert úgy tervezte, lefekszik a hideg gép mellé, és végre kialussza magát.

Húszpercnyi gyaloglás után meghökkentő kép tárult eléje. A gőzmozdony nem csak kisiklott, hanem a négyméteres töltés oldalában le is feküdt, a kerekei szinte égnek álltak.

- Na ezt jól megcsinálták – morogta a bajsza alatt, és kétszer is körbejárta a baleset helyszínét. Sehogy sem fért a fejébe, hogyan történhetett.

Lassan teljesen besötétedett, és közel, s távol semmi és senki nem volt, aki a pihenésben megzavarhatta volna. Igaz, a pályaudvaron dolgoztak, de erre a helyreállítási munkák miatt éjjel senki sem jött.

Nehezen telt az idő, alig várta a pillanatot, mikor végre lefekhet, mikor már nem lát senki oda. Aztán csak eljött ez a pillanat is. Esőkabátját a földre terítette a mozdony faránál, itt fúrt a baleset közben pár négyzetméternyi vízszintes szakaszt. Oda letelepedett és hátát a monstrumnak vetette, majd percek múlva mély álomba zuhant.

A gőzös is aludt és benne a tűz is. Szebb időkről álmodott, mikor még az országot járta mindenfelé vonatokat vonszolva. Mára egy rendező-pályaudvar kivénhedt gurítógépjeként lassan megérett a kiselejtezésre. Egyszer csak úgy érezte, már nagyon elfeküdte az oldalát, nagyon kényelmetlen helye volt, nem is szokott ehhez a pihenési módhoz, úgy döntött átfordul a másik oldalára. Hatalmasat nyögött, majd meg is tette, hangos puffanással, porfelhővel érkezett a töltés aljára, immár kerekekkel lefelé.

Józsi arra tért magához, hogy valaki felnyögött, majd fogja és elveszi mögüle a háttámláját. Rögtön hanyatt is esett, de azonnal talpra ugrott, mivel a robaj halálra rémítette. Mikor lámpájával körbevilágított, hamar rádöbbent, ha máshova feküdt volna, a több tíz tonnás szörny agyonnyomja, s ettől még jobban kétségbeesett. Ordibálva rohant a forgalmi irodába, hogy nézzék meg mi történt.

Még évekig húzták vele a kollégái, hogy biztosan ő lökte le a gépet, mert unalmában nem tudott mit kezdeni magával.

Józsi ezek után, soha nem mert elaludni, csak ágyban biztonságot nyújtó párnák között.

Amikor pedig ment a munka, dolgoztak az emberek, hibáztak is. A vasútnál a hiba szinte megbocsájthatatlan, hatalmas katasztrófák születtek ezekből a történelem során. De hogy épp ilyen következménye legyen egy hibának, arra senki sem gondolt.

A hatvanas években még sűrűn voltak szovjet katonai szállítmányok, melyeken egy személykocsiban maguk a kísérő katonák ültek. Egy ilyen szállítmányt kellet egy alkalommal kitolatni a vonatból.

A tolatásvezető, és a szolgálattevő meg is beszélték, hogy felhúzzák a vonatot a gurítódomb felé, egy kocsirendező vele megy és leakasztja. Lenn állítanak neki váltót szabad vágány felé, és a lejtőn legurulva a kocsik a helyükre kerülnek. A tolatásvezető el is igazította a baktereket és a kocsirendezőt a teendőkről. Pár perc múlva szólt a szolgálattevő, hogy mégsem oda kellene ereszteni a kocsikat, mivel az egy bejáró vonatnak van tárolva.

A tolatásvezető újra értesített mindenkit, kivéve a kocsirendezőt, aki az akasztással lett megbízva. Ő már fent ült a leakasztandó kocsi lépcsőjén és cigarettázott, miközben a gép felhúzott a meredek lejtőn. A domboldalban megálláskor az emberünk lelökte csavarkapcsot és intett a mozdonyvezető felé, hogy lökheti.

Meleg nyári nap lévén a ruszki katonák a lehúzott ablakokban könyökölve bámészkodtak. Ezalatt a magyar vasutasság rádöbbent, hogy végzetes hiba történt, s egy emberként integettek az oroszoknak, hogy feküdjenek a földre, mert ütközés lesz. Mivel komoly nyelvi hiányosságok mutatkoztak a két fél között, az oroszok azt hívén, hogy a magyarok lelkendezve köszöntik őket, boldogan, nevetve integettek vissza.

Az ütközés pillanatában az összes fej eltűnt az ablakból, a kocsikban mindenki a földre zuhant. Abban az időben ez nem volt nevetséges, a katonák vérző fejekkel és töltött géppisztolyokkal ugráltak ki a kocsiból. Az összes vasutast összeterelték, falhoz állították, szabotázsról, merényletről beszéltek. Nagyon nehezen, több órás magyarázkodás után tudták a vasúti vezetők lebeszélni őket a kivégzésekről.

Ne mondd fiam, hogy csak a tragédiák mulatságos sorát emlegetem, elmesélem neked, mitől virágzott fel az irányítótornyunk egyszer.

Jó tíz évvel ezelőtt, még gyönyörű muskátlik virítottak körben hosszú faládákban a torony ablakában. Sehol sem láttam még ilyen dús és hatalmas virágú muskátlit, mint itt. Ebben az időben itt dolgozott egy szolgálattevő, nevezzük Lászlónak, aki a munka közben is bőségesen locsolta sörrel a torkát, mivel azt állandóan száraznak érezte. Az igazat megvallva masszív alkoholista volt, annak ellenére a munkáját mindig hibátlanul végezte, helyét szinte soha el nem hagyva, viszont a veséje is egészséges volt és a sok sört gyorsan feldolgozta. László mégsem hagyta el soha, csak a műszak végeztével a munkahelyét.

Egyszer aztán lebukott. A főnökei megszondáztatták és a alkoholszintje  miatt elbocsájtották az állásából. A muskátlik satnyulni kezdtek, s a takarítónőnk bármennyire is gondosan ápolta őket, mégis egy hónap múlva végleg kipusztultak. Azóta sincs virágunk a toronyban, hisz nincs már aki táplálja őket.

Tudod fiam, a vasutas bátor ember, sőt, néha vakmerő, de főleg kíváncsi. Ezek a tulajdonságok ötvözve, furcsa szituációba sodorhatják az embert.

Valamikor a hatvanas évek derekán történt, hogy az egyik vonattal érkezett egy hullaszállító gub-kocsi. Mindössze két koporsó volt benne, a halottakkal. Abban az időben még egy kísérő is volt mellettük előírás szerint. Ő egy idősödő vonatfékező volt, aki örült a kényelmes, pihentető munkának.

Tikkasztó júliusi éjszaka volt, a kocsi ajtaját koppanásig kitolta, hogy áradjon be egy kis hűvös levegő, aztán bevackolt a két koporsó közé és aludni tért.

Az állomáson egy fiatal lazító épp ezen a napon kezdte a negyedik szolgálatát. Tolatásvezetője azzal az utasítással küldte erre a vonatra, hogy lazítsa meg és a végéről a hullaszállítót akassza le. A fiatalember még életében nem látott se halottat, se halottszállítót, így a kíváncsiságtól hajtva gyorsan nekilátott a munkának. A vagonok között nagyon sötét volt, neki meg túlfűtött fantáziája, így egyre csökkenő bátorsággal közeledett a vonat végéhez. Odaérve az utolsó kocsit leakasztotta, majd körülsompolyogta, mígnem felfedezte a sarkig kihúzott tolóajtót. Ez egy nem várt fordulat volt. A kocsi sötét torka félelmetesen ásított felé, mégis mintha valami titokzatos erő vonzotta volna befelé. Tétovázva közeledett, aztán döntött. Egy ugrással felpattant a kocsira. Szeme nehezen szokott hozzá a még sötétebbhez, csak homályosan látta a két koporsót.

Az öreg a csavarkapocs csattanására ébredt. Szemét kinyitotta, de így sem sokat látott, ezért vissza is hunyta azt, gondolván még nincs reggel, alszik még egyet addig. De csak eddig jutott, ugyanis motoszkálást hallott a kocsi körül, majd egy láb dobbanását a vagonban.

Na ha már itt van, - gondolta  –  megtudom, mikor megyünk innen tovább, - azzal felült a két koporsó közt és rekedt hangon szólt.

- Bátyám! Meg tudná mondani, hány óra van?

A kocsirendező felordított és elrohant, meg sem állt a forgalmi irodáig, ahol kézzel lábbal magyarázta, hogy feltámadt a halott a kocsiban. Kollégái aznap este nagyon vidámak voltak, hisz tudták, hogy a feltámadt halott csak a kísérő lehetett.

Édes fiam! Sok vasutas szemében a vasút a legelső, még a családdal szemben is. Élt a halasi vonalon egy kalauz, aki ilyen ember volt. Mindig első volt a szolgálat, a szabályok és a menetrend, s csak ezután az asszony és a gyerekek. Az egész munkaidejében járkált a vonat elejétől a végéig, s az utasokkal is minden szabályt szigorúan betartatott. Szinte mindegyik vonaton megbüntetett valakit, s nem tett kivételt a kollégáival és főnökeivel sem. Természetesen sem az utasok, sem a munkatársai nem szerették, hiszen akit jól ismert, s hajnalban munkába menet aludt, azt is mindig felébresztette, hogy jegyét, bérletét, vagy igazolványát elkérje.

Történt egyszer, hogy amikor éppen szolgálatban volt, a feleségének éppen utaznia kellett Pestre. Abban az időben, igaz fillérekért, de személyzeti jegyet kellett venni a vasutasoknak.

Nos az asszony, mivel otthon elkészülődte az időt, épp hogy menesztésre ért oda, jegyet már nem volt ideje venni, de mivel tudta, hogy az ura a kalauz, nem sokat izgult emiatt. A férj, mivel rengeteg utas volt, csak a harmadik állomásnál ért oda, s kérte a jegyet. A nő mondta, hogy hogy járt, de ez nem hatotta meg a vasúti rend szigorú őrét, máris tölteni kezdte a büntetőcédulát és a pótjegyet, mert a szabály, az szabály. Nem lehet kivételt tenni, sőt épp a saját családján kell példát statuálnia, bizonyítani, hogy ő mily rendíthetetlen. Az asszony először könyörgőre vette a dolgot, ne tegyen ily csúfot vele ennyi ember előtt, és magát se nevettesse ki, hisz már vagy tizenöt nevető szempár figyelte az eseményeket. Nem hatott sem könyörgés, sem sírás, a kalauz kérte a pénzt. A felesége ettől aztán dühös lett, megmakacsolta magát, s eldöntötte akármi lesz is, ő ugyan nem fizet, fizessen az embere, ha már ilyen balga volt, hogy a papírt kitöltötte. Patthelyzet alakult ki, a többi utas várta a fejleményeket. Ekkor érkezett a vonat be egy állomásra, ahol a kalauz végül a szolgálattevő segítségével, az utasok nagy derültségére lependerítette a renitens asszonyt.

Emberünk este, mint aki jól végezte dolgát, a jó meleg vacsorára gondolva ballagott hazafelé, s mélységesen elcsodálkozott, mikor otthon az ajtó elé kidobálva találta az összes holmiját, sőt fel is háborodott, mikor a kulcsa sehogy sem akart a zárba passzolni.

Ezért fiam vésd jól az eszedbe: a szabály az szabály, a család az család. Te döntöd el melyik a fontosabb, de bármilyen rangsort is állítasz a levét te iszod meg!