Mit ér egy hadirokkant?

Nagymamám az 1956 utáni kemény időkben is ugyanúgy kezdte a vasárnapokat, mint a forradalom előtt. Először az utcát tette patyolat tisztává, hogy a templomba igyekvők ünneplő cipője tiszta maradhasson, és így léphessenek be Isten házába. Ezt a hagyományt édesanyám is követte, hiába nézték sokan rossz szemmel az istentiszteletre járást. A templom ugyanúgy a hagyományőrzéshez tartozott, mint az aratóünnep, a locsolkodás, vagy a nemzeti múltunkat felidéző hadijáték. Így a hagyományőrzés több évszázados szokásrenden alapult. Mindez kezd egyre jobban piaci termékké válni.

Manapság a vasárnapjaim inkább a pihenésé, a feltöltődésé, a csendes elmélkedésé. A lábaim már érzik fiatalkorom egy-egy zsiványságát, evangélikus templom nagyon távol van – közel negyven kilométer – így a rádióból hallgatom Isten igéjét. A reggeli - délelőtti töltődés után a kiskapu mellett ülve figyelem az úton közlekedő XXI. századot.

Az egyik magyar civil szervezet nagy csinnadrattával országos találkozót hirdetett, helyszínnek a bösztörpusztai fokozottan védett természetvédelmi területet választották. Érdekes volt a döntés, mivel ez a kis földdarab az ország talán legnagyobb túzokos területe. Egy madár eszmei értéke egy millió forint. De kell a mutatvány. Rövid ideig közelről figyelhettem az eseményeket.

Érkezett a tömeg az ország minden részéből. Autó jobbról, autó balról, gyalogos, lovas, ökrös szekér, és miden, ami kell egy szemfényvesztő mutatványhoz. Parasztvakítás – felsőfokon. A rómaiak találták ki a „kenyeret és cirkuszt”, de a mai napig ugyanolyan jó fegyver, mint a vele járó „oszd meg és uralkodj”. A kettő egymásból következik.

Nézem a poros utat, a több milliót érő terepjárókat, a gyalogosan és busszal közlekedő embereket. Hallom az út túlfelén lévő majorban a hangszóróból a magyarság összefogására szólító ismert buzdító szavakat. A szavak és a puszta. A szónok dörgő hangon, szinte parancsolóan kiált. De a puszta nem válaszol, mint a tihanyi visszhang. Mert a szikes puszta már sok ígéretet hallott és megmentőt látott, a hazát mentők szolgáival együtt. Az utóbbi években megváltozott minden. „Két urat nem szolgálhatsz – itt Mammon lett az úr”. A puszta már nem hisz, de vár.

Az autók csak mennek, okádják a rákkeltő gőzt, de valójában nem is látom őket. Nem ott járnak a gondolataim. Előítéletem van ezzel a fiatal terepjárós népséggel kapcsolatban. Ők is egy urat szolgálnak, és idegenek. Idegen tőlük minden, csak Mammon nem. Inkább a hátizsákos gyalogosokat figyelem. Vajon mióta és meddig viszik a zsákjukat, mint csiga a házát? Látni rajtuk, hogy nem a felső tízezer tagjai. A sok csalódás és átverés, a sok megalázás ellenére nem a földet nézik. Emelt fővel, nehéz súllyal a hátukon viszik fizikai és lelki terhüket. Egy vesztes nép igazi harcosai, akik bár visszavonulóban vannak, de soraik rendezettek, mert így marad meg méltóságuk.

Az út szélén nehéz léptekkel jön egy magányos hadirokkant. Idős ember mindkét kezében bottal. Mellette haladnak egy-két fővel a milliókat érő kocsik, de senki nem áll meg, hogy felvegye. A kocsiból nem látják a gyalogost, magas a kocsi! Az idős ember csiga módjára halad előre, hátán a kis zsákkal. Elemózsia lehet benne, apró csomag körvonalai rajzolódnak ki a háti éléskamrán. Ingó lépteiben és a nehéz lélegzetvételében benne lehet Recsk és a Hortobágy, Rákosi és Kádár börtöne, és mindaz, amit hely hiányában nem lehet felsorolni.

Nézem az embert. Vajon mióta gyalogol? Vajon miért nem veszik fel? Hiszen egy súlyosan beteg öreg harcos, aki lehet, hogy utoljára látja ezt a tájékot. Igaz mellkasát nem díszítik kitüntetések, csak a koronás címer van a sapkáján. Csak egy eltartott, nyolcvan felé járva, már csak töltelékanyag sok ember szemében, másokéban egy szavazó négyévente.

Nézem az idős embert. Melyik bolygóról jött vajon? Magyarországon van még őszintén hinni és cselekedni akaró, közel nyolcvan éves hazánkfia? Vagy az igazakat itt kell keresni? Példakép lehetne, de mégis csak sajnálat, többször vicc tárgya.

Az első bejáratnál két autó áll, a sofőrök ablakon keresztül kedélyesen beszélgetnek az ott szolgálatot teljesítőkkel. Idős hazánkfia udvariasan bekéredzkedik. Az őr ugyancsak udvarias. "A másik kapu a gyalogos bejáró, tessék addig elsétálni" - mondja neki és  mutatja az irányt. Újabb egy kilométer a két nehezen járó lábnak és a botoknak. Nem vitázik, nem próbálkozik. Tudomásul veszi. Pihen egy kicsit, megy úgy húsz métert, és véletlen balra néz. A szénakazlak között meglátja a találkozóra épített kápolna tetejét, és a rajta levő kettős keresztet. Katolikus lehet, mert keresztet vet, és magában elmond egy csendes imát. Néhányan nézik a számukra különös embert és továbbmennek, még van olyan is, aki később hátranéz. Arcukon enyhe mosoly jelenik meg.

Az élet nehézségeibe megrokkant magyar ember tovább indul. Két bottal, kis zsákkal, és a lelkében felgyülemlett keserűséggel. „Kelj fel Petőfi Sándor…” – szeme sarkában látni azt a bizonyos magyaros dacos pillantást. Magyar sors, magyar megoldással. Ez a történet csak egy a sokból, ami a nagy átverés találkozóján történt. Több hasonló, és még durvább eset is volt. Sajnos itt is a pénz uralkodott. Nemzeti összefogás, jó pénzért – akár szlogennek is beillene.

A sok kisember által hordott nehéz keresztek és csendes imák, a mindent eldöntő sátorbéli, vezetői döntéseknél nem voltak láthatók és hallhatóak.

Magyarok Országos Gyűlése

Bösztörpuszta, 2009. 08. 19.