Valóban a fejlődés a haladás útja?!

Póznák

                                              Reggeli ébredés novemberben.

      Tegnap, - október utolsó napján-, mint nyughatatlan őrült, úton volt a szél. Süvítettek, fütyültek a telefonvezetékek, csikorogtak, nyöszörögtek a szurkozott oszlopok, amelyek lépésenként ballagnak föl a hegyekbe, s kerge táncot jártak fölöttem. Összesen kilencven darab fenyő lelte halálát. Az „okos ember” szinte mindenhová betelepíti ezeket a póznákat, hogy vigye a hírt –Ő utána. Tudni akar mindent, hogy mi történik a tőzsdén, és a bankokban:- semmiről sem akar lemaradni. –Lehet, hogy nem is szél miatt visítoznak, hanem a hír a vezetékekbe belegyömöszölve? - Felrobbantották, lelőtték, kigyulladt, összeomlott. Ezek a gyászos üzenetek mennek az ember után az erdők csodákkal megrakott világába.-

       Gyöngyöstarján, amelyet most magam mögött hagytam, innen visszatekintve a dombról, mint egy húsvéti kötözöttsonka a völgy mélyén bepácolva. Különböző vastagságú dróthuzalok tömkelege, már nem is látom a kutyaugatástól hangos portákat, rövidke utcákat. Hihetetlen mennyiségű elektromos vezeték himbálózik az emberek feje fölött.

       Hátat fordítok a falunak, s a vállamra véve a reggeli napot, elindulok világot látni. Időnként előre taszogat a sűrű szél, lökdös, haladjak már gyorsabban, ne cammogjak, mint az öreg medve s belebújik a zsebembe, hogy én cipeljem. Mindig ezt csinálja, ha találkozunk! Pár lépésenként meg-megállok s látom a „mester” befejezte az őszi tájkép festését. Egyetlen színharmóniába áll össze a láthatár. A nyári hónapok színei, fényei a múlté, eltűnt az utolsó emléke is.

       A lassan szétterülő napfény a „víz”, amely feloldja a sárga, a vörös, rozsdabarna s az okkersárga színeket. Megállva a hegyek csúcsain, óvatosan kiönti ezt az egyveleget és hagyja alácsorogni a völgybe. Hétről-hétre láttam, miként halad lefelé a festék, a természet zöld vásznán. Tegnap, végre elkészült a monumentális műalkotás. A természetfelelős álomszépet alkotott. A fajzati hegykoszorút új, estélyi ruhába fölöltöztette.

    Itt állok a kereszt oldalán, e csodálatos tájkép előtt, képtelen vagyok tovább haladni az utamon, és rögzítem magamba az emlékképet. Az őszi csendélet fölé rideg, hideg kéklő eget tett. A Tót-hegyes és a Világos-hegy elmaradhatatlan glóriái a habos felhők. A festményt arany fényű széles keret határolja körül. Lelki szemeimmel fölszeleteltem e tájat, hogy mindent alaposan megfigyeljek és ezt a hatalmas méretű vásznat a fejembe sértetlenül a legbiztosabb helyre eltegyem.

A MOST egyszeri és megismételhetetlen!

      A holnap majd teljesen más lesz. A mai éjszakával a varázslat eltűnik és a reggel új- vásznat készít elő, ugyanilyen alapos gondossággal mint a mai, hogy azt is feloldja majd egy később érkező esti sötétség.

      Ez így történik nap, mint nap. Tegnap volt az ősz utolsó napja, végső búcsúzása!

 S november reggelén beköszöntött a fehér tél, lassan szállingóztak a hópihék s a tölgyfalevélben hosszú útjuk véget ér.

       Az „okos ember” pedig telepíti a telefonpóznákat, villanypóznákat, hogy:- egy méter magas betonoszlopokhoz csavarozza a hajdanvolt fenyőfákat. Hetvennyolc halálra ítélt fenyőfa, karjaiktól megfosztva –(amelyek nem is oly régen madárfészket őriztek.) Baglyok kaptak lomha szárnyaikra és lejtettek át távolabbi fenyőágakra. Időnként felzúgott a fenyves erdő, hogy a hírt továbbadja.

Most itt állnak csupaszon, meglopottan, HOLTAN. Időnként a póznák tetejét a harkály tévedésből megkopogtatja.

      S az ember telepít minden eszement dolgot, röpke életében. S amíg telepít, nem veszi észre, hogy kihagyta az életét az életéből.

Figyelmetlenségből s véletlenül „munkája” közepette beleesik egy gödörbe.

Akik pedig kint maradtak, póznát állítanak föléje.

A póznák bosszúja:

Egy szép nyári délután a traktoros hazafelé tartott a kis falujába. Azon gondolkodott, hogy milyen jó, hogy a mai napra előjegyzett munkát sikeresen elvégezte. A hernyók, és kártékony lények a halálukat lelték a vegyszeres gyomirtás során. Holnap a szomszéd szőlejét teszi rendbe, már előleget is kapott. A Nap lemenőbe van a Havas-hegy mögé, harangszó kíséri színpompás útját. A férfi gyengén masszírozza a szívét, majd lassan irányt vált a traktor, és a tizenhármas jelzésű póznát kitörve nagy robajjal borul be az árokba. A középkorú férfi testét maga alá gyűri a nehéz jármű. A széles gumikerekek pörögnek a levegőbe tehetetlenül…

Minden nyáron, júliusban autóversenyt rendeznek a fajzati útszakaszon. Gyöngyöspata felől, a vasvázasnál Gytarján irányába fordulnak a versenyautók. Egy vegyes telepítésű erdő mentén száguldanak, egymás nyomát követve a versenyzők.  A kereszt előtt, kettős kanyart követően, nyíl egyenesen suhannak a faluba.

A kettős kanyarban benn reked egy fekete versenyautó. Rabul ejti a negyvenhármas pózna. Összeölelkeznek. Recsegve-ropogva törik az ablaküveg, és a karosszéria. A kocsi felismerhetetlen, egy fiú lelke száll a tölgyfaerdő lombjai fölé…

Egy frissen állított kereszt, virág koszorúkkal elhalmozva. Szemközt a huszonegyes jelölésű pózna. Döbbenten állok, és keresem a választ. Miért halt meg ez a szerencsétlen? A veszélyes kettős kanyart már maga mögött hagyta. Az erdő mélyéről kiugró vad, nem lehetett a „bűnös!”

A földút jobb oldali szélét szakadékok szegélyezik. Védő korlátok nem védik az ismeretlen gépjárművezetőket, ha éjszaka járnak erre. Nagy sebesség mellett, könnyedén le lehet „repülni” a keskeny úttestről. Itt nincs közvilágítás, csak a Hold és a csillagok. Mámoros hangulatban az életével játszik, aki erre jár. Könnyen lehet, hogy „disco” járat lehetett a „kertek alatt.”

A két falu között ez a legrövidebb (rendőrmentes) szakasz hazafelé. De nem mindenkinek…

Fekete és szürke felhők gomolyognak, majd a hegyoldalnak neki rontanak, odébb akarják tolni. Vihar közeleg, fények cikáznak a messzeségből. Morajlik a széltelen égbolt, hordókat döngetnek az Istenek. Jön az elszámolás bűvös órája. A hegyek  között besüvölt az északi szél, görgeti az ördögszekeret. Szinte szeletelni lehet a levegő sűrűségét. Ráhasalok, és kézzel-lábbal kapálózok, küzdök az esztelenül, tomboló viharral. Mögöttem marad a falu utolsó portája, az eget simogató akácfákkal. A völgy oltalmából, nyílt területre léptem, és szembevág a hűvös esővel bélelt szél. A zsebembe bújik, majd a bőrömet hasogatja. Az égre emelem tekintetem. Akkor látom, hogy miként suhognak ég és föld között a fekete dróthuzalok. Nyöszögnek, csikorognak a vaspántok, végre kiszabadítják magukat. Száz méter hosszant suhognak a vezetékek, telve villamos árammal. Jaj, csak el ne szakadjon, és derékon ne csapjon a szikrákat szóró kábel! Az öt kilométeres szakaszon, több helyen is elszabadul az életveszélyes vezeték. Szerencse dolga volt, hogy nem követelt emberáldozatot…

Amerre a szem ellát, minden fekete, és koromszagot áraszt. Valaki ismét fölgyújtotta a Mulató-dombot. Rendkívül veszélyes szórakozás, hiszen erre a területre, már július elejére beköszönt az aszály. Egy tenyérnyi zöld foltot nem találni. Gyorsan ugra-bugrálnak a lángocskák, fű csomóról, csomóra. A vadrózsabokorra olvad a műanyag szemét, amit a viharos kedvű szél a közeli szemétlerakóról fölkap. A koromtenger alján láthatóvá válnak a mezei egerek kitaposott útjai. Rengeteg barázda keresztezi egymást. A marószag csípi a szemem, és az orromat facsarja. Döbbenten haladok a ezen a holt pusztaságon a hegyek felé. A szurkos oszlopok egymást követően fekszenek a kormos földön. A betonoszlop csavarját elengedték az elszenesedett fenyőfák. Fekete kígyóként kúszik a dróthuzal az árokban, töltve árammal!  Fajzatra kiérve, tizenegy csonka póznát számláltam meg. Az emberi felelőtlenség határtalan! Azon gondolkodom, hogy: Milyen barbár tud lenni az ember!? Föl sem mérte az eldobott, égőgyufaszál következményeit!

 A „rendszeres” gyújtogató személye ismeretlen…