Ötven éve történt, de soha sem tudtam elfeledi...

Rendhagyó karácsony

Karácsony éjszaka volt, 1952. karácsonya. Az éjféli miséről haza érve, alig tudtam elaludni. Más volt ez a  karácsony  mint az eddigi életem ünnepei. Nálunk odahaza, csendes békés családi ünnep, közös éneklés, ajándékozás, éjféli mise. Itt az újdonság varázsaként hatott rám a hangoskodás, a szomszédok barátok közös ünneplése. Itt, karácsonyeste, kántálni indultak a betlehemesek. Nálunk otthon is volt betlehemezés, de ez, az ádvent idején történt. Ilyenkor a betlehemesek házról házra jártak, hirdették a karácsony eljövetelét, Krisztus születését. Itt viszont, csak karácsonyeste indultak betlehemezni. Harsány volt az ének, már mire a templomban értek kissé borízű is. Minden háznál borral kínálták őket. Sosem felejtem, amikor az egyik legény, bekiáltott a csöndes téli estében, hogy „ hely  Szűzmária  egek gyöngye”! Ilyen volt a Nyirábrányi kántálás. Mire ezt átgondoltam, valahogy mégis elnyomott az álom. Arra ébredtem, hogy valaki rettenetesen veri az ablakot. Alig aludhattam el, nem volt kedvem felébredni. Húztam a fejemre a takarót, de a dörömbölés csak nem akart abba maradni. Fázott a lábam kegyetlenül, amikor kidugtam az ágyból. A konyhából behallatszott anyósom hangja, ahogy kérdezte, ki az? Egy borízű hang válaszolt, ez aztán már teljesen kiverte szememből az álmot. Eszembe villant hirtelen, hogy nem otthon vagyok, vagyis nem a régi szülői házban, hanem a férjem otthonában, mint egy új család tagja, immár több mint egy hónapja, és hogy éppen karácsony van. Összeszorult a szívem, ahogy felvillant előttem az otthoni karácsonyok emléke, a fenyőillatú meleg régi szobám. Gyorsa visszahúztam a lábam, bújtam a párom mellé, aki békésen horkolt, mit sem érzékelve a kinti zajokból. De a beszélgetés odakint, csak nem maradt abba. Te vagy  az  Karcsi, hallottam az anyósom kérdő hangját, majd a választ rá. Én vagyok  Róza nénén, Gyűjék  gyorsan, vajúdik az asszony! Mindjárt megyek, csak siess haza, hallottam a választ, meg a szöszmötölést, az öltözködés neszeit. Aztán nyílt az ajtó és beszólt anyósom: gyere jányom, ha már felébredtél, ne menjek egyedül. Nem valami nagy volt bennem a lelkesedés az éjszakai sétához, de mint egy engedelmes menyecskéhez illik, én is magamra kapkodtam a ruháimat, próbáltam közben felkelteni a páromat, de ő csak húzta a lóbőrt, a másik oldalára fordulva. Mit volt mit tenni, indultam a konyhába. Anyósom már fel volt öltözve, rajta a csizma, a nagykendő. Egy füles kosárba pakolt. Láttam, hogy van ott egy darab szalonna, egy fél szál kolbász, egy fél kenyér, meg a gerendára felkötött fenyőfáról leszedett pár szem szaloncukor. Hozzál jányom a sifonból egy lepedőt is, mondta,  majd behozott egy kanna tejet. Őtözz fel jól, mert elég messzi van, ahová megyünk!  Hát én fel is szedtem magamra, ami meleg ruhát csak találtam, de az én vékonyka kis félcipőm nem igen volt alkalmas a téli sétára, hát felhúztam a férjem csizmáját, ami vagy négy –öt számmal nagyobb volt  mint az én lábam, de a kapca, amit anyósom a lábamra csavart, jónak bizonyult. Mikor kiléptünk a szabadba, már nem éreztem olyan félelmetesnek az előttünk álló utat. Kárpótolt a káprázatosan szép téli éjszaka látványa. A tanya, egy domboldalon állt, mögötte erdő, amíg szem ellátott, mindent betakart a frissen esett csillogó hó.A fákról ezüstként záporozott ránk a zúzmara, a felhők közül ki – ki villantak a csillagok. Nem félsz jányom, kérdezte anyósom? Mitől félnék, amikor egy kisbaba születésére megyünk feleltem, ráadásul, minket is vezetnek a csillagok! Egy ideig csendben ballagtunk, talpunk alatt ropogott a dermedő hó. Aztán anyósom mesélni kezdett. Mire megtettük a jó három kilométeres utat, már szinte mindent megtudtam az új családom életéről. Szegény anyósom, akit eddig is szerettem, most lopta be magát igazán a szívemben. Elmondta, hogy 13 gyereket, hozott a világra, ebből csak 6 élő maradt. Az első kisfiát, aki még az én párom előtt született, éppen karácsony estéjén veszítette el. Akkor is ilyen csillagos volt az éjszaka, mondta a szemét törölgetve, amikor térdig  érő  hóban vittem az orvoshoz, de mire be értem vele a faluba, már nem élt.  Akkor ott a csillagos ég alatt megfogadtam jányom, hogy ahány gyereket ad az Isten, én mind a világra hozom. Meg is tartottam a fogadalmat, de aztán mégsem tudtam őket felnevelni, mert 32-ben jött a torokgyík. Két hét alatt hat kicsi gyermeket temettük el. Mire idáig ért a beszélgetés, már én is sírtam. Aztán egyszerre csak felvillant előttünk a hótól roskadozó fák között egy földbe vájt kunyhó. Már akkor tudtam, hogy egy cigány családhoz megyünk, ahol van már sok apró gyermek a háznál. Gyenge világosság szűrődött ki a pici ablakon, de füstölt a  kémény, ami a kis ház melegét bizonyította. Nagy volt a zsivaj odabent, de amikor beléptünk az ajtón, hirtelen csend lett. Aztán anyósom, az ágyon fekvő fiatal asszonykához fordult, aki a legnagyobb megdöbbenésünkre, olyan két- három hónapos  kisbabát szoptatott!  Te Julis, hát azt monda az urad, hogy most vajúdsz, kiáltott mérgesen anyósom, és cifrázni kezdte a káromkodást, ahogy Ő szokta. „Hogy, az Isten egy árvát, ne adjon, te semmirekellő, te mihaszna, te gézengúz” és  még ehhez  hasonló mondatokkal ostorozta a  sarokban  meghunyászkodva lapuló  ifjú apát. Mikor aztán szegény anyósom kiadta a mérgét, és már nevettünk mindannyian, akkor  mert megszólalni.. „Hát  ast hittem, azé fáj a hasa, de biztosan  attú  vót, hogy sok babot evett!”  Erre aztán már mindannyian  kacagtunk! A kemencepadkáról meg, csak úgy potyogtak le a gyerekek. Körülfogtak bennünket, egyre csak a nagy kosarat rángatták a kezemből, sivítottak anyósom  körül, mit hozott  Róza néném?  Én meg kezdtem számolni, hányan lehetnek? Közben lassan a kosár is ki ürült, a  lárma is elült, csak a  cukros papír zizegése és a  békésen szuszogó csecsemő szopásának zaja hallatszott, majd  megszólalt a sarokból a  szoptató asszonyka: Látjátok csak el gyütt a Jézuska az ajándékkal, és ahogy anyósomra nézett, ragyogott a  szeme  mint  egy fekete drágakő! 

Hazafelé menet, igen csendben voltunk, aztán egyszer csak megszólalt anyósom: Láttad jányom, hányan voltak? .Láttam, mondtam 13-.an!  És törölgettük az arcunkra fagyó könnyeket. Hát ilyen volt az a rendhagyó karácsony, 52 karácsonya!

                                                                  2002. december.