Lassan itt a tél. a falusi disznóölések ideje. Erről írok most, emlékeztetőül . Hetedik történet.

Őrizd a lángot

Csikorgó hideg tél volt. Olyan igazi, havas, zúzmarás tél. A tanya hófehér falaival, szürkecserepes tetejével, százados fáival ma is kísért álmaimban. Itt születtem, itt éltem gyermekkorom vidám éveit. Ide visznek vissza álmaim ma is. Ez a kis történet szintén ezekből az álmokból született.

Ma is látom magam, ahogy a hajnali szürkületben állok a kis tűzrakás mellett, és kicsi vasvillámmal rakom a szalmát a tűzre. Hat éves lehettem, most bízták rám életemben először ezt a komoly feladatot. Őrizd a lángot, mondta nagytatám, soha ki ne aludjon a tűz, mert ebből gyújtjuk meg a nagyot, ha szükség lesz rá. Nagyon vigyáztam hát az én kis tüzemre, hiszen a nagytatám szava szent volt számomra! Ő volt a család feje, úgy néztem fel rá, mint egy Istenre. Nagymamám ugyan mondta anyának úgy súgva, ha nem hallotta más, apátok a család feje, én meg a nyaka de arra fordul a fej, amerre a nyak fordítja! Okos asszony volt az én drága nagymamám! Ma is kevesebb lenne a válás, ha az asszonyok az ő módszerét alkalmaznák!

De hát térjünk vissza az én kis tüzemre, amit ezen a régi téli napon rám bíztak. Ez a nap volt ugyanis az év egyik legnevezetesebb ünnepe, a disznóölés napja. Mert a disznóölés bizony ünnepnek számított a falusi emberek számára!  Hallottunk olyan tréfás történeteket, hogy a leölt malac a pörzsölés közben kereket oldott, vagy hogy a böllér hajnalok hajnalán úgy berúgott, hogy dél lett mire kijózanodott és el tudta látni a feladatát!

Nálunk ilyesmi nem fordulhatott elő, mert elő sem vette nagytatám, később édesapám a pálinkás üveget, amíg be nem került a disznó a házba. Amikor megjöttek a segítő rokonok, már készen várta őket a finom fűszeres forralt bor. Ebből még mi gyerekek is kaptunk egy-egy kortyot.  Mi ki sem mentünk, amíg a hízó sivalkodása el nem csitult, addig jó melegen felöltözve, fülünket befogva álltunk a konyhába. Mire ki mentünk már égett a szalma a perzseléshez. Hát erre a tűzre kellet nekem vigyázni. A férfiak, szalmát szórtak a már elpusztult pocára, és az én kis tüzemből vasvillával átrakott nagytata egy kis parazsat, a disznót borító szalmára, ami rögtön lángra kapott le pörzsölve a szőrt. Elég sokáig tartott ez a művelet, mert bizony a disznó minden kis részét meg kellett tisztítani, kapargatni, mosni, újra égő szalmával megpirítani, amíg szép tiszta ropogós nem lett a bőre. Közbe néha ki aludt a pörzsölő láng, amit aztán az én kis tüzemből lobbantottak újra. Amíg mi kint a mangalica megtisztításán fáradoztunk addig bent a konyhában, elkészült a reggeli, a finom hagymával sütött vér. Amikor már a disznó felbontását el kezdték, az úgynevezett állaszalonnából is szeltek egy – egy jókora darabot, amelyet szintén megsütöttek „früstökre” ahogy nagyapám nevezte a reggelit!  Amikor már a hús az asztalon, a bél a teknőbe volt, akkor került elő a pálinkás üveg, amit most már, meg-meghúztak az úgynevezett böllérek!

A reggeli után, amelyet savanyú káposztával és puha kenyérrel fogyasztottunk, már vidámság, jókedv uralkodott az egész házban. Amíg a férfiak feldolgozták a disznót, az asszonyok a bél tisztításával voltak elfoglalva. Ez volt az egész ceremónia legnehezebb munkája! Mostuk mi a belet, sóval, mésszel, kukoricacsuhéval, vagdalt vöröshagymával de főként rengeteg vízzel még, tiszta és szagtalan nem lett. Még ezután is ecet és szódabikarbóna keverékével áztattuk.

Nagy szégyen volt, ha egy háziasszony nem mosta ki rendesen a belet.

Már estében hajlott az idő, mire befejeződött a hurka, kolbász megtöltése, sóba került a szalonna, a sonka, a füstölni való hús. Ekkorra már főtt a töltött káposzta, sült a hájas kifli a vacsorához. Mire megjöttek a disznótorra hívott szomszédok, barátok már sercegett a kemencébe sülő hurka, kolbász, pecsenye is.

A vacsora vidám beszélgetéssel, poharazgatással telt. A vendégek dicsérték a finom ételeket, közben bizony vaskos tréfákra is sor került, a böllér kolbászáról, vagy a házigazda nagy disznó fejérről, a menyecskék töltött káposztájáról, a csapra vert hordóról meg kitudja még mennyi más mindenről!

Közben, ahogy emelkedett a jókedv, édesapám kezében megszólalt az öreg citera. Sokszor hajnalig tartott a mulatság. Elő kerültek a régi hangulatos nóták, vidám ropogós csárdások. Ma is fülembe cseng nagytatám érces hangja, ahogy dalolja: Suba, suba göndörszőrű suba,

Kit nem adnék hat ökörért oda, mert az ökör csak járomba való, De a suba szépasszony -takaró” Bizony ilyenek voltak azok a régi disznótorok, ma sem feledem őket, de egy kis történet különösen emlékezetes maradt számomra.

Úgy történt minden, ahogy itt leírtam, csak ez a másik, anyai nagyapám tanyáján történt, és  ahogy mondom,  még ma is emlegetünk, ha néha összejövünk még élő családtagok.

Édesanyám apja, községi bíró volt hat évig. Persze ez a tisztség társadalmi kötelezettségeket is vont maga után. Például vendégül illett látni a falunkba jött előkelőségeket.

Így történt, hogy nagyapám, disznótorra várta a megyei Szolgabírót. Meghívta hát a község előkelőségeit is. A jegyzőt, a papot, tanítót. Előző napon, történt a disznóölés, kint a határ menti tanyán, amely olyan 5-6 km-re volt a falutól. Este volt mire készen lett minden a nagy vendéglátáshoz.

Nagy fazékban a töltött káposzta, sütőteknőbe a hurka, kolbász, a sütni való hús, a megsütött töpörtős pogácsa, meg még, ami kellett a vacsorához. Mari Jóska bácsi a törvénybíró, és Asztalos Jakab bácsi a tanyaszomszéd voltak a böllérek. Mire az asszonyok felpakolták a szánkóra a sok ennivalót, a három jóbarát már igen -igen felöntött a garatra. Édesanyám még mondta is apának nem kéne így elengedni őket, de apa azt mondta, majd a hideg téli idő kitisztítja a fejüket. A nagy birkabőr subát még rá terítették a jól betakargatott csomagokra és elindult a szánkó a falu felé, ahol nagymama már várta őket. De a téli levegő mellé valahogy egy boros üveg is előkerült az ülés alól, így hát nótaszóval érkeztek meg a falusi házukhoz. Csak amikor kezdték lerakni a szánkóról az elemózsiát, vették észre, hogy a nagy fazék a töltött káposztával nincs sehol! A három öreg csak vakargatta a fejét, néztek egymásra, nem tudták mi is történt, hová lett a káposzta. Ráadásul még a suba sem volt sehol! Biztosan fel sem lett rakva a szánkóra vélte Jakab bácsi, menjünk vissza érte. Így is lett, megfordultak a szánkóval, vissza a tanya felé.  Félúton járhattak, amikor meglátták a kutyafalkát, ahogy a nagy hóban vidáman lakmároznak. Nem csak a káposzta veszett oda, de még a subának is csak darabjai maradtak, és az üres fazék.  Nem is mert nagyapám, a nagymama szeme elé kerülni csak másnap reggel, de akkor már vitte a nagy fazék káposztát. A veszedelem megelőzése érdekében ugyanis kibontogattuk a füstölésre szánt kolbászt és abból készítettünk káposztát az urak vacsorájához. Mit tudja a szolgabíró, vigasztalta édesanyám nagyapát, miből készül a töltött káposzta? Hát nem is vette észre senki a turpisságot, csak nagymama pirongatta a lányait, hogy sok a köménymag a töltelékbe! Így esett meg az a nevezetes, úri disznótor, ahol még a főbíró is megnyalta a száját a kolbászból készült töltött káposzta után! „ Fene  tudja, mitől vagyok ilyen szeles,” mondta másnap Mari  Jóska bácsi nagyapámnak és huncut szemmel kacsintott rá. Még évek múlva is közszájon forgott a mondás: Szeles mint a törvénybíró!

Ezek a régi gyermekkori emlékek idézik fel bennem azt a reggelt, amikor rám bíztak valami fontosat. Azt, hogy őrizni kell a lángot, legyen az, kis szalmaláng, vagy a szeretet lángja melyet gyermekkorunkban a szívűkbe gyújtottak szüleink, nagyszüleink.

Legyen áldott az emlékük!