Gyermekkoi emlékek,.  Első történet

             A  kiscipó                                         

Abban az évben későn jött a tél. Úgy múlt el a karácsony de még az újév is, hogy havat csak mutatóba láttunk. Ha esett is úgy elolvadt, meg sem fehéredett a föld tőle, I942 – tőt írtunk akkor.

Mi gyerekek nem igen örültünk ennek, de Édesapám annál inkább. Ha egy kicsit megdermedt a föld teteje, már fogta is be a lovakat, mentünk trágyát hordani, és ilyenkor, ha lehetett engem is magával vitt. Fel dobott a púposra rakott szekérre egy rossz pokrócot és fel ültettet a tetejére. Én lettem a lóindító kis béres!

Nagyon szerettem ezeket a téli kocsikázásokat! Alulról melegített a trágya, felettünk meg szikrázva ragyogott a kék ég. Akkoriban a zsidó- földbe jártunk, ami éppen olyan föld volt, mint a többi, de mivel nagyapám egy Grósz nevű zsidó boltostól vette, hát csak zsidó földnek hívtuk.

Egyik alkalommal, a földünkkel szomszédos tanyából ki jött egy fiú. Lehetett úgy 16 –17 éves, Nagyon sovány volt, a ruhája meg rongyos, piszkos. No Gábor a te kabátodba száz macska sem fogna egy egeret, tréfálkozott vele Édesapám. Ő meg szegény csak vigyorgott és dideregve dugta kezét a rongyai alá. Láttam én, hogy Édesapám elkomolyodik, aztán kérdezgetni kezdte, mit ettél ebédre fiam? Sült tököt mondta a fiú.

Másnap és harmadnap ugyan így történt minden. Gábor mindig csak tököt evett. Hát kenyeret? Azt nem hozott Jóska bátyám, azt mondta, neki sem jut elég.  Egy napon aztán apa bement a faluba a Községházára. Nem tudom mit intézett, de másnap reggel átjött hozzánk a lelenc, ahogy arra felé hívták, hát mi gyerekek is úgy hívtuk magunk között. Gábor itt marad, mordult ránk Édesapám, de többet meg ne haljam, hogy lelenc!  Ő most már a mi fiiunk.  Édesanyámnak meg azt mondta, tisztázd fel Anyus, etesd meg rendesen. No annak sem kellet kétszer mondani, már tette is fel a vizet melegedni, hozta a nagyapám régi ruháit és minket, gyerekeket ki küldött. Egy ideig még hallottuk Gábor tiltakozását, Anya zsörtölődését, de amikor végre beengedett bennünket alig ismertünk rá a régi rongyos fiúra!  Aztán ahogy teltek a napok, egyre inkább természetesnek vettük a Gábor jelenlétét. Velünk együtt részt vett a házkörüli munkába, sokat játszottunk, fogócskáztunk a tanya körül, amikor leesett a hó hatalmas hócsatákat vívtunk vagy bent a meleg konyhában kukoricát morzsoltuk.

Esténként meg Édesapám elő vette a régi citerát, és a tűzhely kiszűrődő fénye mellett sorba vette a régi nótákat, már Gábor is velünk dalolt.  Gyönyörű hangja volt. Sokáig üldögéltünk így a félhomályban, hiszen jegyre adták a petróleumot, takarékoskodni kellett a világítással.  Legtöbbször Édesanyám törte meg a csendet mondván, no tegyük el magunkat hólnapra. Amíg a lefekvéshez készülődtünk, elmondta mi lesz a dolgunk a következő napon.  Egyik este azt mondta, holnap kenyérsütés lesz. Nálunk a kenyérsütés kicsit ünnepnek számított.  Édesanyám már este mindenkinek ki adta a dolgát, és mi örömmel segítettünk. Ilyenkor a nagy 3-4 kilós kenyerek mellé minden gyereknek sütött egy-egy kiscipót. Ez pedig nem olyan közönséges kis -cipó volt ám!  Ebbe a kiscipóba bele tojt a pipike!  Édesanyám a nyers kenyértésztába egy – egy jól meg mosott tojást csomagolt, cipót formált belőle, úgy tette a meleg kemencébe a nagy kenyerek elé. Amikor megsültek a cipók minden gyerek kezébe adott egyet. Ez volt a reggelink. Ha kettétörtük, kivált a friss kenyérből a keményre főtt tojás és ez olyan fenséges eledel volt, hogy hasonló finomat, azóta sem ettem! Ezen a napon is éppen úgy készültek a cipók, mint máskor. Mindannyian ott sorakoztunk a kemence- szája körül, csak Gábor állt az ajtóban és nagy szemeket meresztve figyelte a cipóosztást. Amikor édesanyám neki is adott egyet, csak forgatta, nézegette, fújogatta, nem merte megtörni. Aztán ráborult az ajtófélfára és sírt keservesen, Vézna testét rázta a zokogás. Nekem még soha nem sütött senki kiscipót, sírta, nekem még anyám sincs! Sok év telt el azóta, Gábort régen elsodorta tőlünk az élet, de ha valahol megérzem a friss kenyér illatát mindig az a tél, az a kis cipó jut  eszembe!