...vigyázz, hogy hova lépsz, mert az álmaimon taposol...

Ez a történet az álmokról szól. A meg nem valósult álmokról, mert az nem is volna álom, ami megvalósul. Valóságnak hívnák, ami sokszor nem is annyira szép, és nem festik fénylőre színes fantáziák.
A történet hőse egy fiú, akár a mesebeli legény, szegénységben született, és szegénységben él, ami tudvalevőleg nem szégyen, de számára nagyon is az volt.
Már az iskoláséveiben szembesült ezzel. Anyja zavarával, másoktól a furcsa tapintattal, amely legalább annyira égetett, mint a gúny. De sokszor elmenekült. Az álmai közé. Az álom gyakran megsimogatta kócos üstökét, és a fülébe súgta:-Van még sok idő, és egy napon majd nagy ember leszel fiam. Pénz és vagyon, az emberek megbecsülése fog övezni. Anyád büszke lesz rád. Nem lesz többé gondja sohasem. Dolgoznia sem kell.-ígérte az álom, és az egekbe repítette.
A fiú sosem gondolt arra, hogy az álmok néha hazudhatnak. Olyanok, akár a csalfa hitves, szép szavakkal, öleléssel, de talmi szóval bódítanak. Sosem hitte, hogy az álmok nem jók, sőt, a legrosszabbak, ami emberrel valaha is történhet. Kiemelik az álmodozót a természetes környezetéből, égig emelik, hogy aztán talajt, gyökeret veszítve, szabaddá és védtelenné váljon a nagy zuhanásra.
De fiatal volt még, telve szép reményekkel, és az égig emelte az álom, szabadon szállt, és volt még sok idő.

Úgy érezte szépen énekel. Mások is mondták már. Minden igazi sikerélménye az énekléshez fűződött. Ha behunyta a szemét, érezte, beleszövi az egész lelkét a dalba, minden érzését és fájdalmát, ami valaha is fontos volt neki az életben. Ha énekelt, olyan érzése volt, mintha kinyílna a lelke és aranyport szórna szét az emberek között, amit a szárnyára kap a szél, és szerteszét hinti a varázslatot. Adni akart az embereknek az érzéseiből. És kapni akart. Figyelmet, és szeretetet.
Az övé volt ez a ritka adomány, amelyet az anyja sokszor megcsodált, és elgyötört arcára mosolyt lopott az iskolai ünnepségen. Látta megfáradt tekintetében azt a fényt, amelyet mindig is látni akart. Érezte, és mennyire jól, hogy csak ő lehet anyja számára az egyedüli boldogság.
Énekelt. Először csak a tükörnek, egyre jobban mosolygó tükörképének, aki nevetve visszakacsintott rá. Aztán a barátjának. És egy másik barátjának. Vitték az álmok messzire, egyre feljebb és feljebb.


Amikor egy zenei vetélkedőre a jelentkezési lapot kitöltötte, rossz érzése támadt. Megérezte, hogy az álom elvesztésével valami jóvátehetetlenül és végérvényesen megváltozik az életében. Nem ismerte még azt az iszonyatos, fekete űrt, ami majd a helyébe lép, de megkísértette a gondolat, hogy nem való ez neki sehogyan sem.
A sikerre, bár a lehetősége már karnyújtásnyira volt tőle, már nem is gondolt. Az álom elvesztésétől félt, amely, mint egy biztonságos kuckó, megvédelmezte az élet viharaiban attól, hogy belegondoljon, mit is tartogat számára a jövő. És ez egyenlő volt a kudarccal.
Vitték magukkal az események. Már benne volt a forgatagban és egyre jobban úgy érezte, hogy nem bírja végigcsinálni. A megfelelni akarás borzolta az idegeit, gyengének érezte magát, kihunyt benne az a különös fény, amelytől izzott a dal, ha énekelt.
A fellépés napjára még a hangja is elment.
Vakították a lámpák, amikor a színpadra lépett. Látta a zsűri arcát, és az arcok mimikáját.
Énekelni kezdett. Legalább két hanggal magasabban kezdte el a dalt, tudta, nem fog sikerülni majd a végét kiénekelni, de fellépését közvetítette a televízió, és nem akart megfutamodni. Nem akart megszégyenülni. Abba kellett volna akkor hagynia már a legelején. Menteni ami még menthető.
A zsűri arcán nem biztatta a megkövültség. A fintorok. Egyikük az arcába nevetett. Ezen felbuzdulva a közönség röhögni kezdett. Ekkor már kínszenvedés volt a produkció, nem mindennapi megaláztatás. A fiúnak egyfolytában az járt a fejében, hogy feszülten figyeli most a tv-t az anyja, bizonyára sír is, és nézi most minden ismerőse, a sarki boltos éppúgy, mint a falu minden lakója, ahol él. Aki meg nem, holnapra az is hallja hírét.
Megváltás volt neki, amikor leintették. Vége volt a nyilvános megszégyenülésnek. A zsűri még mindig, könnyeit törölgetve röhögött. Kendőzetlenül nyilvánította az egyikük borzalmasnak az előadását. És még ez a szó volt a legszebb. Megkérdezték, énekelt-e már a barátainak. Valószínűleg a süket és nagyothallók intézetében lépett fel. Végighallgatott még néhány durva poént, amit a közönség hangos tapssal honorált.

Másnap reggel már az álmai nélkül ébredt. Szürke és komor hétköznapokra. Remények nélkül volt vele a rideg valóság. Tudta jól, nem fogja már vinni semmire az életben. Álmai helyén sötét űr támadt. A tegnapi napra gondolt. Az élő közvetítésre. A színpadra, ahol ott hagyta az álmait.
Hányan láthatták a faluból?
Lassan az űr helyét, ami az álmok nyomán támadt, egy új, eddig ismeretlen érzés töltötte be. A mindent felőrlő, és elviselhetetlen szégyen.