Nem minden tanulság hasznos Ehunbehunhunniában, de ezé a történeté igen.

E kis történet címének csak a felét vettem kölcsön mástól (Victor Hugo: A nevető ember), ami nem plagizálás, csak kölcsönvevés. Ezt azért vallom be most mindjárt, mert nem szeretnék a Blikkelkell bulvárlap címoldalára kerülni, ekképpen: VICTOR HUGO REGÉNYCÍMÉNEK ELLOPTA A FELÉT! Jobb vigyázni, mert újra divatba jött a feljelentgetés. Pontosabban: teljesen soha sem ment ki a jellemdivatból, de most megint nagyon bejött. No és aztán majd esetleg arra kényszerülök, hogy két ügyvéddel, hat lóval, hét ökörrel három évig bizonyítgassam ártatlanságom ez ügyben… Némely ügyészi ész…

Ám térjünk vissza a helyeselő emberhez. Ne értsétek félre, kedves Olvasóim (úgyis félreértitek, de azért én figyelmeztetlek bennetek), nyilván egy vélemény helyeslése – erkölcsi szempontból – sokféle lehet: helyes, helytelen, becsületes, becstelen és így tovább… A vélemény tartalmától függ, meg a körülményektől.

Történetünk hőse (vagy áldozata?) egy falucskában éldegélt, Ehunbehunhunniában. Nem nevezem őt Fejbólintó Jánosnak a közismert szólásnéven, hanem átkeresztelem Szókimondó Jancsinak. Ne kapjátok fel a fejetek, kedves Olvasóim! Tudom, tudom, az Értelmező Kéziszótár szerint a szókimondás mást jelent, de vezetéknévnek megfelel. Annyiban az igazságnak is, hogy ez a Jancsi legény tényleg szavakat mondott ki, nem makogott, mint a fülön fogott nyúl, még akkor sem, ha fülön fogták. Meg az is igaz, hogy ami a szívén volt, az volt a száján, de mivel a szívén csak a saját önhaszna volt, hát az volt a száján is, kimondásra készen, majd légbe röppenően.

Ez a Szókimondó Jancsi igazi ehunbehun volt, mindenre helyeselt, kivétel nélkül, amit önhasznosnak vélt. Persze, volt annyi esze, hogy kétféle vélemény esetén, ha mindegyik képviselőjével egyszerre találkozik, akkor ne helyeseljen, hanem gondolkozást mímelő arccal hallgasson. Ilyenkor elővette – magában – a közmondást: „Hallgatni arany, beszélni ezüst.” Csacska mondás, de Szókimondó Jancsi okosan alkalmazta, és ilyenkor hallgatott. Máskor meg, jól tudta, beszélni arany, hallgatni pedig még réz sem, utóbbit hallgatólagosan és tettlegesen el kell tulajdonítani onnan, ahol még van.

Zseniális helyeselő volt ez a Szókimondó Jancsi! Találkozott Cucimuci Julis nénivel a felvégre törekvő alvégen, a szebbjövős holdudvaron. A néni rákezdte:

-  Bár az a fenséges fenti Fennhatóság tenné akárhová ezt az Indiából idekóborolt, hangoskodó, szép szoknyás etnikumnépséget! Egy csirke nem a világ, de nekem már a harmadik tűnt el két hét alatt!

Szókimondó Jancsi tisztában volt azzal, hogy mi van a szívén, mármint milyen haszon, buzgón helyeselt hát, mert, ha nem így tesz, Julis néni nem kínálja meg többé túrós- és lekváros sütemény remekeivel. Tudta ugyan az igazságot, mert Nagybicskás Marci, aki nem volt etnikumos, csak etikátlan, és éppen boros állapotú, elmondta neki a kocsmában, hogy ő vitte el titokban Julis néni három tyúkját, de elsősorban tréfából, másodsorban azért, mert szereti a sült csirkét, és csak harmadsorban amiatt, hogy utálja a néne bibircsókos orrát.

A felsővégen azonban nem ugyanaz a holdudvar udvaroltatott magának. Acélosancélos Ferenc tanár úr éppen vörös szegfűit locsolgatta a kertjében, amikor Szókimondó Jancsi arrafelé vetődött. Elmagyarázta Jancsinak, hogy fel lehetne emelni azt a régóta mélyen levő etnikumot, de nem lehet mégsem, mert Julis néni, meg pletykafészke a felemelés ellen munkálkodik, hergel, horgolás helyett. Az etnikumosak alapjában véve mind talpig becsületes emberek, lám, Üresfazekas Dani is de kivágta a rezet múltkor az iskolában!

Szókimondó Jancsi arra gondolt: nagy szó a „mind”, legfeljebb, ha a becsületességet a Föld geometriai középpontjától az emberek talpáig mérjük csak, valamint az a Dani nem csupán az iskolában vágta ki a rezet, feleletével, hanem… Ám helyeselte a tanár úr véleményét erősen, mert haszonszíve ilyeneket súgott neki:

-  Légy óvatos ehunbehun, most nem az interneten betyárkodsz karikás ostoros korbácsoddal, álnéven! Ferenc tanár úrhoz jársz esti iskolába, ha nem akarod, hogy az esti iskola teljesen besötétedjen neked, vigyázz! Jobb egy jóindulatból kapott gyenge matematika hármaska, mint egy önérzetesen orrát lógató elégtelenke!

Azt hiszitek ezek után, kedves Olvasóim, hogy Szókimondó Jancsi legény kétszínű volt? Ó, ti csacskamacskák! A kétszínűség ma már nem elegendő Ehunbehunhunniában egy ilyen haszonkeret legénynek, mert nem csak fehér és fekete vélemény van, hanem sokféle színű, sokféle árnyalatú. Jancsi minden színre helyeselt, szíve haszna mindig a száján volt, a körülményekhez igazodóan. Sokkal hatékonyabban tette ezt, mint az a naiv kis hüllő, a kaméleon, a színváltoztatást.

Gondoljátok, kedves Olvasóim: most már tudjátok mit kell tennetek, hogy legyen nagykanállal mit ennetek, meg…? Követnetek Szókimondó Jancsi példamutatását?

Hát… majdnem így van. Egy dolgot még megemlítek, csekélység ugyan, de a teljesség kedvéért. Ehunbehunhunniában is vannak igazságot szerető különcök. Nem sok van belőlük, de akad néhány. Fehér hollóként. Vannak. Vagy inkább csak voltak? Tudja a manó, de egy bizonyos: én ilyen különc vagyok.

Az igazságszerető különcökkel nem kell törődnötök, mert azoknak se hatalma, se gazdagsága, se földje, sőt… Csak igazságuk van, az meg nem jó semmire, de még ráadásul veszélyes is.

Lehet, hogy Ehunbehunhunniában (kicsike ország, hű de kicsi, ha értitek, hogy mire gondolok!) talán már csak én vagyok ilyen különc. Ám azért még itt vagyok, és leírtam Nektek ezt a tanulságos tanítómesét. „Akinek nem inge, ne vegye magára” - tartja a mondás, de én liberálisabb vagyok a mondásnál. Liberális vagyok, igazi. Felőlem annak sem kell magára vennie, akinek inge. Ha akarja, hát vegye, ha nem, hát nem.

Csupán azt szeretném kérni: azok, akiknek inge, ÉS (!) magukra veszik, ne írjanak nekem vissza semmit. Ettől függetlenül: írásaim ők is olvashatják, ha akarják. Ha nem akarják, hát ne tegyék. Olvassák el helyette a bájos népmesét: „Kutya szeretne lenni”. Remek. (Annak is van tanulsága, csak nem célszerű megfogadni: „az ember legyen ember, a kutya legyen…”.)

Nem kedvelem ugyanis, ha valaki nekem azt írja írásom mondanivalójára: tetszett, és ugyanezt írja ugyanakkor egy másik szerzőnek az enyémmel szöges ellentétben levő véleményére is.

Látjátok, kedves Olvasóim? Liberális vagyok, de ilyen kényes ízlésű. Nem is csókolgatja érte a kezecskéim Ehunbehunhunnia!

(2011).