Mielőtt bárki kutakodni kezdene emlékezetében, elárulom: Milu - némi karthauzi beütéssel - egy hatalmas hófehér kandúr, szürke farkdísszel. Kora miatt, már leszállóágban van, de jelenleg még erősebb a telep exkirályánál, a vörös Ottónál, akinek legfőbb tulajdonsága volt, hogy óriási pusztítást végzett a verébállományban.

Ugyebár az ösztön...Hiába volt minden jóval ellátva idős gazdija által, aki  jól fizető reklámfelvételek után Béres-cseppért és újfajta macskakaják után rohangászott, hogy kedvébe járjon kedvencének. Ujabban az öregecskedő Ottónak a kertre néző lépcsőházi ablakba helyeztek díszpárnát, azért, hogy ha nem bírja a strapát, nyomon tudja követni az eseményeket. Igaz, van mit.

A Művésztelep (tavaly volt 100 éves) melletti, 1920-ban nagyon gyors ütemben felépített két-háromszintes, előkertes házacskák a szégyenteljes trianoni döntést követően épült fel az elszakított területekről menekülők számára. A vagonokból majd a lécházakból álló Auguszta-telepről fellélegzés volt ide költözni, s újra normális körülmények között élni. Akkoriban kertész gondozta a házakat körbeölelő rózsaligetet, köztük kecses asztalkákat helyeztek el, ahol csendesen beszélgettek, vagy sakkoztak a volt hercegek, grófok a főtisztségviselőkkel és egyszerű közemberekkel. A szegénység, a nyomor elmosta a társadalmi különbségeket. Megvoltak egymással, mígnem el nem költöztek örökre.

Az '50-es években, amikor az "ezerszer áldott" nyolcadik kerületet is ellepték a fővárosban szerencsét próbálók, a kerület belső részéből nincsteleneknek utalták ki a megüresedett lakásokat. Furcsább keveredés lett, mint volt, de ezt Fejes Endre a Rozsdatemető című könyvében remekül megírta. Az addigi halk beszédet és kellemes zongoraszót felváltotta a harsányság, az intimitást pedig a mindenkiről mindent kibeszélés. Na persze az ablakokból átordítozva. Az akkor divatos olasz neorealista filmeket nyugodtan forgatták volna itt is, még kevesebbe került volna a producereknek. A házak között ugyan nem lengedeztek a száradó ágyneműk, de ennek oka az volt, hogy akivel délelőtt elbeszélgetett valaki, délutánra már ellenséggé vált, mert a harmadik besúgott az elsőre valami nagyon gonoszat. Így nem került volna vissza a megszáradt ruhanemű.

A legfőbb híráramlat a négy bejárat metszéspontjában elhelyezett pletykapad volt, ahonnan azonnal tudomást lehetett szerezni, ki, mikor, kivel, illetve mivel jött haza, ment el. Egy dologban mégis megegyeztek: a többség szerette és gondozta a sajátját vagy az odatévedt állatokat. A macskák annyira idomultak az emberekhez, hogy ha az agyonhasznált pletykapadról valaki felállt, az addig figyelőállásban lévő macskák a helyére pattantak és ők is mondták a magukét. Az emberek persze azt hitték, hogy csak is éhesek lehetnek, hát mi más problémája lehet egy állatnak - megjegyzem több is lehet, mint az embereknek. Na, de elkezdődött a rivalizálás, hogy ki, mit rakjon ki az állatoknak. Ebből óriási veszekedés kerekedett, mert nyáron a döglegyek százai lepték el a környéket, mivel a maradékot senki sem takarította el. Aki pedig megpróbálta, azt kiröhögték és lenézték. Nem csoda hát, hogy rengeteg macska gyűjt össze a környékről.

Kitűnt közülük egy ereje teljében lévő, nagyon ápolt kandúr, akin rajta maradt a Milu név. Szerették, mert arisztokratikus tulajdonságokkal bírt, no meg egyszerűen szép volt. Honnan jött? Nem lehet tudni. Vasárnap a szokásos rántott hús sütése közben éktelen nyávogás hallatszott az utcára néző, ráccsal ellátott ablak alól. - Mi van cica, szeretnél bejönni? Még el sem hangzott az utolsó szó, már bent is volt, mert ahol a macska feje befér... Ivott-evett-aludt, majd a kijárati ajtó(!) elé ülve "közölte" neki dolga van, mennie kell. De hová? Kiderült, hogy a biológiai órája percre pontosan jelezte, hogy a szomszéd ilyentájt rakja ki a macskaételt, s nagyon fontos, milyen sorrendben étkeznek. Cirmi a tigriscsíkos kandúr már a helyén ült, Frici az elszabott bundájú szobamacska brahiból kéredzkedett ki, egy jó kis verekedés reményében, ami unalmas életében színfolt volt. Ottó a repkény mögül figyelte az eseményeket, míg Jumurdzsák a hajléktalan félszemű kandúr igyekezett olyan poziciót találni, ahol nyugodtan ehetne a karmaival elcsent húsokból. Ekkor kegyeskedett kikéredzkedni Milu király, aki fölcsapott farokkal prüszkölt, hogy puszta megjelenésével kizökkentse a többieket, tutira vett helyzetükből. Ő evett először és természetesen az ő párja lett a környék egyetlen nősténye, aki színe miatt a Hófehérke nevet kapta. Csakhogy az állandó területkijelölgetés miatt eszméletlen bűz kezdett terjengeni a sok kandúr miatt.

Egy új lakó bizton állította, mert valahol olvasta, hogy ha fahéjolajat pöttyint a macskák kedvenc helyére, akkor elkerülik azt a helyet. Azóta sárga tökűek valamennyien és a szokásos helyükön üldögélnek. Milu király erősen ragaszkodott poziciójához. Teljes fegyvertárát bevetve (hatalmas karmok, erős fogak) hosszú ideig tudta érvényesíteni akaratát, ám az idő múlandó. A háborús viszontagságok kikezdték. Először a fél szeme lett oda, majd a füléből hiányzott egy darabka, aztán az egyik szemfogát veszítette el. Ez úgy történt, hogy a háttérbe szorult Ottót akarta bosszantani azzal, hogy ő nem verébre, hanem az elszaporodott szarkákra vadászott. Ebbe tört bele a foga.

Egy téli napon éktelen hangoskodás verte fel a telepet. Az ott lakók mind az ablakokhoz tódultak. Milu egyik lábát lógatva mutatta, hogy lerobbant és nem tud felugrani az ablakba, pedig nagyon szeretne. A lakók hangosan tanakodtak, hogy most vajon mi lesz. A legszélsőségesebb vélemények is elhangzottak az eseménnyel kapcsolatban. Valakinek eszében jutott, hogy a neten ingyen lehet tanácsot kérni szakembertől. A tanács persze az volt, hogy a macskát mielőbb lássa állatorvos. Na, erre mindenki eltűnt, mert már pénzről volt szó, pontosabban kiadásról.

Milu mindeközben a hátára fekve ordított. Az elviselhetetlen zajnak úgy lett vége, hogy Milu bekerült egy fűtött lakásba. A befogadónak eszébe jutott, hogy a hó elleni só lehet a bűnös. Langyos vizzel le- és átmosta a fájós tappancsot. Milu a maga módján megköszönte: alaposan megkarmolta jótevőjét, majd elaludt. Reggel megint lármát csapott mert nem tudott kimenni a lakásból. Szokás szerint fújt, prüszkölt, mert nem elég gyorsan nyilt az ajtó. A kertben egyre több Milura hasonlító kandúr várakozott, aki már hiába fújkált, az ifjoncok kiröhögték. Milut azóta a telep másik végén, a 90 év feletti öregúr fogadta be.

Elköltözött a király méltósággal, mint annak idején a hercegek és grófok meg az előnév nélküliek - örökre, vagy átmenetileg.