Tél volt. Kiszakadt a felhők dunnája. Szállingóztak a hópihék a világra. Hulltak kunyhókra, hulltak kastélyokra, bevonták fehér takarójukkal még a királyi palota tetejét is. A királyné ott ült ébenfakeretes ablakában, és öltögetés közben ki- kinézett a hóesésbe. Ja nem, ez egy másik történet... Újratervezés... Ahogy a konyhában tüsténkedem, ki- kitekintek az ébenfakeretes ablakon a hóesésbe, a szerelmem és a gyermekeit várva. 
- Bárcsak az én gyermekeim volnátok! - gondolom magamban, nagyot sóhajtva, miközben kihúzom a tepsit a sütőből. 
Vanília, citrom, sülő szilva illata száll, és boldog várakozás tölti be a konyhát. Ahogy rutinosan megfordítom a tésztával teli tepsit, és visszacsukom a sütő ajtaját, felmerül bennem a tegnapi jelenet...

***

- Milyen találkozód volt a falunkban? - kérdezte újra a kíváncsi asszony rám bámulva a buszmegállóban. 
- Randim volt - vallottam be végül. 
- Idevalósi a fiú? 
- Nem, csak itt találkoztunk. Ez volt az első. 
- És milyen, legényember? 
- Igen, az. 
- Csak független emberrel szabad ismerkedni. Soha ne kezdj olyannal, akinek gyerekei is vannak! Rámegy a kapcsolat - mondja, és erre összeszorul a szívem. 
Talán rám van írva, hogy kit szeretek? Közben megcsörrent a mobil a zsebemben, ahogy előveszem látom, hogy az új fiúm keres, még nincs húsz perce, hogy elment.
- Szia! - szólok bele.
- Szia Kedves! Hogy vagy?
- Mondd neki, hogy szereted! - szól oda jó hangosan az asszony, hogy a férfi is hallja, én meg csak nevetve tiltakozok, hogy szó sem lehet ilyesmiről...
A buszon egymás mellé ültünk az asszonnyal. Továbbra is érdeklődve nézett rám.
- Rendes a legény? Mert tudod, ami az ágyban van, az csak egy dolog - mondja, bennem meg elakad a szó a nyíltságától.
- Igen, nagyon rendes. Figyelmes, törődő, aranyos, minden, amiről egy nő csak álmodhat, csakhogy... én egy egyedülálló, háromgyerekes férfit szeretek igazából - árulom el az idegen nőnek, mire sajnálkozva tekint rám. - A lánya tavaly télen azt mondta a barátnőjének, hogy az anyja vagyok. 
- És miért nem vagy vele?
- Mert nem hív magával. 
- Hát mondd meg neki, hogy szeretnél vele menni és a gyerekeivel. És kérdezd meg, hogy elképzelhetőnek látja-e valamikor a jövőben ezt? Ha nem, akkor meg hagyd ott! Így csak ki fogsz készülni...

*** 

- Apának olyan színű a szeme, mint a libafos - jegyzi meg Anna, tinikorának megfelelő szemtelenséggel, az első öt percben, amint megérkeznek a házamba. 
- Hát... - próbálom a vigyorgásomat visszafojtva elvenni a sértés élét, miközben vizsgálódva Andor szemébe nézek - múltkor valóban szürke pettyekkel volt tarkítva az amúgy zöld szeme, nem barnával, mint most. Úgy jobban tetszett, de ez még mindig jobb, mint a sárga. 
- Sárga? - lepődik meg Andor. 
- Igen, amikor Encsi hisztizett a buszmegállóban, és mind nagyon fáradtak voltatok - közben lopva a kilencéves kislányra nézek, és ő viszonozza mosolygós tekintetemet. - Talán akkor sárgul be a szemed, amikor nagyon fáradt vagy. Olyan lesz, mint egy oroszláné.
- Tényleg? - lepődik meg rajta egy pillanatra. 
Még senkit sem ismertem azelőtt, akinek ilyen sűrűn változott volna a szemszíne. A zöldszemű férfi, aki néha aranysárgára vált. Van benne valami, ami rabul ejt, valami boszorkányos... 
- Anna mostanában olyan szemtelen, a legrosszabb korban van - panaszkodik Andor, mikor kettesben maradunk. 
- Engem nem zavar, korban közelebb vagyok hozzá, mint hozzád - célzok pimaszul a köztünk lévő húsz év korkülönbségre. 
- Arra gondolsz, hogy öreg vagyok? - vonja fel elképedve fekete szemöldökét.
- Pontosan arra! - nevetek rá és átkarolom a nyakát, hogy megcsókoljam.
A következő pillanatban belép Encsike a konyhaajtón, mi szétrebbenünk, Andor zavartan igazgatja a haját. 

- Menjetek fel az emeletre, ott van a gyerekszoba, és pakoljatok le - mondom a gyerekeknek, és indulnak is. Encsi jön vissza szinte azonnal:
- Apa! Pont olyan a padlásszoba, mint amilyet mi is akartunk! Tiszta fa az egész! - lelkendezik. - Én is ilyet szeretnék.
Bárcsak itt laknátok velem - gondolom örömteli szívvel, hogy ilyen jól érzik nálam magukat.
- Cipőben mentek fel, nem baj? - kérdezi Andor.
- Tényleg, hol hagyjuk a cipőket? - kérdezi a fia is, aki már magasabb az apjánál. 
- Hagyjátok csak fent, az ajtó előtt. A meleg lábszag ugyanis felfelé száll - viccelődök velük, mire Annát elkapja a nevetés.

Encsinek tavaly óta ígértem, hogy teszek félre kukoricacsuhét, hogy bábokat készíthessen. Egy szatyrot nyomok a kezébe, és magammal hívom, hogy a száraz helyen óvott kukoricaszárról együtt leszedjük a csuhékat. 
- Amikor tavaly decemberben kerestem neked ilyet, már penészes volt, azért nem küldtem postán, ahogy ígértem. Mondta apa? - kérdezem, miközben tépem a szárról a leveleket.
- Igen.
- Nem felejtettelek el - mondom neki, ezzel biztosítva, hogy fontos nekem, és meghatódottan látom boldog mosolyát és ragyogó, kék szemét. 
- Egyszer mi is vetettünk pattogatott kukoricát, de nem lett belőle semmi - meséli a kislány.
A konyhába visszaérve egy tál langyos vizet hozok, amibe Encsike beáztatja a szebb kukoricaleveleket. Addig cérnát, gesztenyéket és ollót készítek ki a kézművességhez, mindent, ami egy valamirevaló anyajelölt varázsládikájában megtalálható kell legyen. 
- Mi lesz belőle? - érdeklődöm.
- Karácsonyi ajándék - válaszolja, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog a világon.
A természet kincseiből készített egyszerű, saját ajándékoknak van a legnagyobb értéke. Együtt látunk neki a játékos feladatnak, Betlehem készül a szent családdal. 

Kínzó lassúsággal jött el az este, a fejemben ott motoszkál a kérdés, amit fel kell tennem Andornak, de húzom az időt. Félek a visszautasítástól.
- Tudod mit szeretnék karácsonyra igazából? - fogok bele. 
- Mit?
- Téged és a gyerekeidet.
- És azonkívül? - néz rám gyengéden.
- Azonkívül az év minden egyes napjára szeretnélek titeket - vágom rá zakatoló szívvel.
- Azt hiszem megoldható...

Tél volt. Kiszakadt a felhők dunnája. Beteljesült az álmom...

http://www.youtube.com/watch?v=J9voh1eglXE&feature=related