Az egész akkor kezdődött, mikor az 1880-as évek végén apai dédnagyanyám, - elunva az özvegységet - férjhez ment egy katonatiszthez. Az úriember cselekedeteiről semmit sem tudok, valahogy nem tartja számon a családi krónika. Minden esetre, neki köszönhető, hogy Budapestre költöztette feleségét és annak eladó sorban lévő lányát. Mint városi tisztviselő - a Ludovikán volt oktató tiszt - az akkoriban alakuló Tisztviselőtelepen kapott lehetőséget arra, hogy házat építsen. Így kerültek a Szabóky utcába, amely ma Bíró Lajos nevét viseli.

Élték a szokványos közép polgári életüket, míg egy társasági összejövetelen, megismerkedett nagyanyám, és a Murányi utcai hentes- és mészáros mester nagyapám.
Rövidesen összeházasodtak, és 1902-ben megszületett elsőszülött fiuk: Apám.

Nagyapám, egy vidéki gazda családból származott, valahányadik gyerek volt. Soha nem tudtam számon tartani, hányan voltak testvérek, hatalmas, szerteágazó a rokonságunk. Azt hiszem, alig van a faluban olyan család, aki valahogy ne közénk tartozna.

Apám itt nőtt fel a Tisztviselőtelepen.
Szülei és testvérei leköltöztek vidékre, az özvegyen maradt dédanyának besegíteni a gazdaság irányításába. Persze, ez csak elméletben volt lehetséges, mert a dédmama - agg kora ellenére - összes gyermeke életét irányította, napszámosok seregét kommandírozta, miközben derekára kötött selyem kötényén, hatalmas karikán lógott, a terményeket,hordókat, sonkákat, egyéb kincseket rejtő ajtók kulcsa. Cilla mama - így hívták -, közel volt a kilencvenhez, de szikár, szálfa egyenes termete, hajnaltól késő estig mindig ott volt, ahol valami történt a gazdaságban.

Apámra visszatérve: a családi tanács úgy határozott, hogy szakítva a hagyományokkal, az elsőszülött fiú, nem az apja mesterségét fogja tovább vinni, hanem taníttatni kívánják, mert igen okos a gyerek. Papnak nem való, mert nagyon eleven, katonának sem, mert, ugyan tisztelet tudó, de nehezen tűri a regulát, így történt, hogy Apámat gimnáziumba íratták.
A Tisztviselőtelepi Gimnázium olyan neves tanárokkal rendelkezett, mint Babits Mihály. Apámnak az a megtiszteltetés jutott, hogy a neves személyiség nem csak a magyar és latin tanára volt, hanem osztályfőnöke, és egyben a szomszédja is. Ez lett aztán annak az ellenszenvnek a oka, amit, talán még én is örököltem.
Apám a latinnal többnyire csak birkózott, de kellően elsajátítani nem tudta, és, mintha ez még nem lett volna elég, a tanár úr gyakran rábízta a hazaviendő dolgait, üzeneteit, mi szerint, ma nem vacsorázik otthon. Apám, a cselédnél tovább sosem jutott, ezért igen megalázónak érezte a küldönc szerepét.

Idő közben elhunyt a katonatiszt férj is, így a másodszor is özvegyen maradt dédmama varrásból tartotta fönn a nívót. Na, nem ám, valami tucat-varró nő volt, hanem komoly ruha szalont üzemeltetett, varról ányokat alkalmazott. A szalon találkozó helye lett a telepi asszonyoknak. Apám gyerekként, ott serte-pertélt a hölgyek között, és hallotta a rengeteg locsogást, szóbeszédet, pletykát. Föltűnt, hogy a tanár úr nejét rendesen kibeszélik az asszonyok, miszerint, olyan "furcsa" teremtés, alig látni az utcán, nem áll le beszélgetni senkivel, nem vásárol, és nem vesz részt a telepi közéletben. Sőt, még azt is beszélik, hogy Ő is ír, amolyan "kékharisnya".

Nahát, ez szöget ütött Apám fejébe, gondolta, ennek utána jár.

Egyszer aztán, kedvezett neki a szerencse.
Paksamétával megrakodva, a tanár úr üzenetét hozva, kopogott a konyha ajtón. A cseléd nyakig lisztesen, nem tudta átvenni a csomagot, így hát beirányította a fiatalurat a dolgozó szobába, mert, hogy a nagyságos asszony éppen ott van, neki adja át.
Az asszony az asztalnál ülve írt. Intett a gyereknek,hogy valahová tegye le a cuccot. Apám, gondosan ügyelve, az asztal szélére pakolt, ami, persze teljesen véletlenül leesett. Négykézláb mászkálva kezdte összeszedegetni a szétszóródott papírokat,és közben bosszúsan állapította meg, hogy ha egy hosszú ruhás nő ül, akkor még a cipője orra se látszik, nem, hogy a harisnyája, hát akkor, honnan a fenéből tudja meg az ember, hogy  kék-e az a harisnya??

Irodalom kedvelő Apám, aki élete nagy részét olvasással töltötte, teljesen szubjektív módon, kihúzta a magyar irodalomból a neves szomszéd és tanár, valamint kedves felesége nevét.
A történetet sem Tőle hallottam, más mesélte el.
Egyetlen dolog emlékeztette a dicstelen gimnáziumi évekre: az iratok között három megsárgult lap, melyek Apám gimnáziumi bizonyítványai, a nagy költő aláírásával. Ma is őrzöm.

A kisérlet, hogy Apámból tudós embert faragjanak, csúfos véget ért. Elszegődött inasnak a Mester utcába. Néhány kiló bizonyítvány, mester levél igazolja, hogy a vasas szakma minen ágát kitanulta, mindenféle gép szakértője, és már a húszas években az ipari hűtő rendszerek specialistájának számított. A műjégpálya hosszú ideig nem is működhetett nélküle. Idős, nyugdíjas korában is, számtalanszor jött érte a vállalati Volga, hogy kisegítse a mérnök elvtársakat a szakértelmével.

A háború elsodorta a tisztviselőtelepi házat, szüleim az utca másik oldalán éltek, de gyerekként én is idejártam rollerezni, később andalogni, a csöndes, kertes házak közti utcákon.

Most is itt lakom a túloldalon, telepi házak fölött süt a szobámba a Nap. Ide jártam iskolába, a gyerekeim is. Még a munka helyem is itt volt a Telep szélén.

Valahogy, mégis, kívülállónak érzem magam. Sóvárogva nézem az egyre szépülő házakat, kerteket, és írígylem azokat, akiknek megadatott, hogy itt éljenek.

Több, mint száz év emlékei kötnek ide, de én ott lakom, az utca másik oldalán.