Tara Scott

                                   Vizit

Nyáron lesz negyedik éve, hogy térdprotézis műtéten estem át. Előtte két nappal be kellett feküdnöm a kórház ortopédia osztályára. A szükséges holmik között ott lapult a rádiós walkmanem, a fülhallgatóval együtt. A barátaim tudják rólam, hogy szinte kezdettől fogva akkor még a Slágerrádióban elhangzó, reggeli „Bumeráng” műsorának nagy rajongója vagyok. Kell az a reggeli őrület, hogy jól induljon a napom. Nem maradhattam le róla csak azért, mert kórházba kellett mennem. A nővérek felkészítettek az operáció velejáróira, mire számíthatok az elkövetkező napokon. Közben rájöttek, hogy alapvetően vidám természetem van, így jó hangulatban telt a beszélgetésünk. Ha volt szusszanásnyi idejük, visszajártak hozzám. Viccelődtünk, nevetgéltünk. Megtudtam például, hogy az operációt követően negyvennyolc órán át csak hanyatt szabad feküdnöm. Legyintettem magamban, fél délelőtt elmegy a Bumeránggal, utána jöhetnek a jó zenék. Csak adjanak elég fájdalomcsillapítót!

Reggel öt óra negyvenöt perckor kezdődik a műsor, a telefont beállítottam ébresztőre, nehogy egy percet is késsek. Az operációt követő reggel már ébren voltam, mikor megszólalt az ébresztő. Gyorsan bekapcsoltam a rádiót, betettem a kispárnám alá, a két fülhallgatót behelyeztem a füleimbe, kényelmesen elhelyezkedtem, gondoltam „hadd szóljon!” Fergeteges volt a műsor, mint mindig, s hogy nehogy hangosan elnevessem magam, a bal tenyeremet rányomtam a számra, miközben időnként a jobb kezemmel letöröltem a nevetéstől kibuggyanó könnyeimet. Fantasztikus volt a hangulat, s én teljesen megfeledkeztem magamról. Egyszer csak épp egy kiadós nevetés közepette gyengéd érintést éreztem a karomon. Felnéztem, egy fehér köpenyes férfi félig fölém hajolva beszélt hozzám, mozgott a szája, de ugye nem hallottam, mert a fülemben épp egy újabb poén robbant. Kivettem a jobb fülemből a kis hangszórót, s gondolom kérdőn néztem rá, mert megismételte.

- Fájdalmai vannak asszonyom? Valami ilyesmit kérdezett.

Mert mit is látott? Fekszem az ágyon, a bal kezem a számon, a jobbal törlöm a szemem, közben remeg alattam az ágy. Vagyis valószínűleg, sírok.

Én még a poéntól hangosan nevetve válaszoltam:

- Nincsenek fájdalmaim, csak ezek nem normálisak – mondtam, s igyekezetem visszatartani a nevetést.

Hogy beszélni tudjak, el kellett vennem a szám elől a kezem, s abban a pillanatban megláttam a vizitelő stábot az ágyam végénél. Szerettem volna eltűnni, valahol máshol lenni, de mivel ez lehetetlen, próbáltam összeszedni magam. Gyorsan kivettem a másik hangszórót, közben    gyorsan elnézést kértem, és elmagyaráztam a vidámságom miben létét.

Igen ám, de ahogy elhangzott a számból a Bumeráng szó, az ágyam végénél karéjban állók között is feltört egy-két nevetés, mire a főorvos rosszallóan mérte végig őket. Orvosok, nővérek, mint megszeppent gyerekek pislogtak, mire nekem megint csak nevetni lett volna kedvem, de az már tényleg túlzás lett volna, hát igyekeztem komolyan nézni ki a fejemből. A főorvos megnyugodva, hogy nem sírok, az ágyam végéhez lépett, és alaposan megnézte a lázlapomat. Közben a nővérek, és az orvosok engem néztek, voltak, akik valami naplóféle mögé rejtették arcukat, és a szemükön látszott, hogy nevetnek. A főorvos hátrafordult a főnővérhez kérdezni valamit, én közben gyorsan visszadugtam a bal fülembe a pici kis hangszórót. Erre újabb naplók emelkedtek magasabbra az arcok előtt. Hú, gondoltam, ezt vissza fogom kapni.

Másnap reggel, hogy ne járjak úgy, mint az első nap, csak a bal fülemen hallgattam a Bumerángot. Megállt a vizit az ágyam végénél, a stábot vezető számomra ismeretlen főorvos állt elöl, s miközben érdeklődött a hogylétem felől, mit látok? Nem csak a nővérek, de egy-egy orvos is úgy csinál, mintha táncolna a zenére, mutogatnak a fülemre, s nekem ugye komolyan válaszolgatnom kellett a kérdésekre. Senkinek nem kívánom. Miközben mosolyogva válaszolgattam, rázott a nevetés, mintha vacogtam volna, s igyekezetem, hogy ne vegye észre.

Kétágyas szobában feküdtem, jobb oldalon feküdt a szobatársam, köztünk egy nagy asztal volt a fal mellett, így viszonylag messze voltunk, egy mástól. Ő volt az ajtó felől, így a vizit nála kezdett. Következő reggel szintén a bal fülemben a hangszóró, de a zsinórt a másikkal, elvezettem mellettem. Befordult a stáb az ajtón, a főorvos közelebb ment a másik beteghez, a többiek engem néztek, mire én mutatóujjammal alányúltam a zsinórnak, és megemeltem, de csak annyira, hogy épphogy látsszon tőlem, és rájuk kacsintottam. Előkerültek a naplók, s pajzsként takarták el a nevető arcokat. Mikor tőlem indultak már kifelé, az ajtóból még visszanéztek, s én nevetve mutattam az ujjammal, hogy 2:1 a javamra.