| Drámák : Tyúkanyó a kakukkfészekben 2. |
Tyúkanyó a kakukkfészekben 2.
Jelige: Valéria 2011.01.14. 14:03
Hoppá, az imént képzavarba kerültem a városháza és a vörös kakas összekapcsolásánál, mert azt ugye nagy nemzeti költőnk, Ady is megírta, a vármegye házára a páva száll fel. A vörös kakas a forradalom jelképe, ezek szerint az a bizonyos kakas, forradalmat idézett elő a szívemben. Bajban vagyok én ezekkel a baromfikkal!
Ady pávája ’aszongya hogy’: „Felszállott a páva Vármegye Házára, Sok szegény legénynek szabadulására.” Látnok volt Ady, vátesz, hiszen előre megmondta, a szegény legények szabadok lesznek, ha a pávák felemelkednek. Ott sínylődtek eladdig azok a szegény, szerencsétlen legényekkel együtt a saját portájukon, nézegettek ki a tornác rácsai között, ”mikó’lesz má’jaó világ?”
<Kortyolgat a teából, a csészét leteszi az asztalra, lábait felteszi a fotelkarfájára, keresztben elfekszik a fotelon.>
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer, hogy az Isten felvitte a pávák dolgát, egészen a tetőig! Amikor páva felszállott a házra, tanácsházzá lett az nyomban! Ott azt a tanácsot adták a vörös-karmú, fényes tollú páváknak, kóricáljanak csak rakonca nélkül, riszáljanak, kacarásszanak a pór legényből lett méltóságok előtt. Volt ám abban a házban pávakakas, pulykagúnár, gácsér, kiskakas, nagy-kakas, túzok és vöcsök, volt ott kérlek szépen, mindenféle madár. Minden jómadárnak meglett ott a párja! Bartók miért nem írt erről zenét, mit gondolsz? Hiszen varázslatosabb ház volt ez a tanácsház, mint a Kékszakállú herceg vára. Jah, hogy Bartók időben lelépett? Még a tanácsok előtt? Okos ember, időben lép, a butatyúk meg egyhelyben topog, mint a tojósgalamb. Héják, keselyűk is időben léptek, most azt mondják, mert kellett, mert muszáj volt, mert kényszeríttették őket. Vén tyúk vagyok én már, nekem ugyan ne vijjogják ezt, emlékszem én még, arra, hogy mi volt muszáj. Ki ott belépett, nem hagyott fel a reménnyel, jaj dehogy, hiszen nem pokoli volt az kérem, hanem inkább feltámadott ő-méltóságukban a paradicsomi remény, ma is elkapnak egy libát, vagy kihorgásznak egy kis női csukát, majdcsak lesz mára is valami izgalom! „Na, ezek is csak dugni tudtak!” — Mondod mérgesen magadnak, hát igen, mit mondjak, „ezt jól eldugták”, mármint a mi békés, boldog időskorunkat. Az enyémet biztosan. A tiédet is? De keressük, keressük csak együtt, hátha megtaláljuk, valahol, valamikor…
<Utcai zajok hallatszanak be, autófékezés, gázadás, dudálás. Az asszony feláll ültéből, oda megy a szekrényhez, neki dűl.>
Emlékszel még a Tanácsházán dolgozók, nemes egyszerűségére? Emlékszel még, nagyszerűségükre? Mindent tudtak, mindent elintéztek! Csak néhány kérvényedbe került. Meg néhány évbe. Ne legyünk má’ ilyen hálátlanok, hiszen elintéződtek az ügyeink rendesen, vagy a tiéd máig sem? Az én ügyemet jól elintézték.
Na de hagyjuk, idézzünk inkább szellemet! Vetted észre milyen divat a szellemidézés? Táncoló asztalokon üzenik a túlvilágról boldogultak lelkei: „Van remény!”
Nem idézem Adyt, mégis folyton jelen van az életemben. „Góg és Magóg”, meg a „Margita élni akar” arról nem beszélve, hogy folyton hallom, valaki kalimpálva nyúzza a „Fekete zongorá”-t… tudod, sertepeltélés közben hallgatom. Hamarabb telik az idő zongoraszó mellett. Te mit hallgatsz? Te porszívózni szoktál? Havonta, hetente, naponta, vagy naponta hányszor?
<A háttérben a zongorán a hamis skálázás hangjai, erősödnek-halkulnak egy fél percig. A nő leül a fotelba.>
Ady szelleme személyes ellenségem, elcsaklizta tőlem az első férjem, őt jobban szerette, őrá többet költött, mint a saját gyerekeire, mármint Ady szellemiségére költ. Nem verset, pénz. Nem pénzt, egy vagyont. Hátrahagyott rekvizitumait gyűjti még most is, na jah, meg a pávákat is. A csalfa színű, fényes tollú pávákat. Sorozata volt belőlük neki is, mármint a pávákból, Fibonacci is megirigyelhetné — de nem emiatt váltunk el, hanem… ki tudhatja, mi miatt. Az egy másik történet, nem a mostani bajom, régi fájdalom, kopott emlékek, félig-felejtett bánat.
<A nő feláll, odamegy az ajtóhoz, porszívót vesz elő az ajtó mögül, bekapcsolja, keveset porszívózza a szőnyeget, kisvártatva pedig kikapcsolja mégis, visszateszi az ajtó mögé, leül.>
Na jó, elmondom Neked, miért váltunk el az első sorszámúval. Balesetből kifolyólag. Igen, sokszor érte baleset, félrelépett gyakran. Mivel babonás vagyok, a tizenharmadiknál benne hagytam a mély veremben, amibe beleesett, ott a tanácsházában. Ott nem papírmaséból készült a szerelem gyümölcse, mint a tv-sorozatban. Mégis könnyeztem, itt az élet-monitorának túloldalán, de gügyörészni egy ideig nem volt kedvem.
Az élet mégsem egy brazil szappanopera! Nem gondolod? Nincs akkora fantáziája egy szappanhegyű tollasnak, mint a valódi élet színdarabírójának, de nincs ám! Nem hiszed? Bebizonyítom: Mi kell egy szappanoperához? Család. Zűrös család. Eddig OK-s vagyunk, nemde? Zűrös család a való életben több van, mint amennyi filmet forgattak a filmforgatás történetének kezdetei óta. Mitől zűrös a család? A szappanoperában a hazugságra és egymás manipulációjára épül a zűr. Molière óta, a félreértésen alapuló helyzetkomikum a zűrös sorozatcsaládok sója. A valóéletben? Szerinted mitől zűrös egy család?
Van egy valódi családban hazugság, manipulálás, félreértésen alapuló helyzetkomikum?
Mit gondolsz erről? Lehet hazudni, a társadat felhasználni, a saját érdek-érvényesítésed során? Lehet félreértésből fakadó komikum?
<Kiviszi a porszívót, visszajön, elrak néhány dolgot, papírokat, apró tárgyakat az asztalról a szekrényfiókba. Megáll a szekrény mellett.>
Képzeld el, úgy éltem le az életem, valószínűleg a kétharmadát máig, abban a téveszmében leledztem, hogy valódi családban nincsenek hazugságok, nincsenek manipulációk, nincs olyan félreértés, amit ne lehetne őszintén megbeszélni. (Huuú, de sokáig akarok élni, a szívbajommal, meg a szív zűrömmel, már megint irreális vagyok, jaj, ez a butatyúk bennem… de legalább optimista!)
<Rákönyököl a TV-re, ott kérdezi:>
Ismered az optimista, pesszimista tesztet? Mondd számodra félig üres, vagy félig tele a pohár?
<A nő kimegy a szobából, kintről tárgyak zörgése hallik, keres valamit.>
2. Vadliba nyúlketrecben
<A nő porolóval a kezében lép be, pókhálózza a sarkokat a nappali szobarészben, szekrények mögött, alatt, felett.>
Mondd, ti tapétáztok, vagy festetek a lakásban? Netán házban laksz? Érdekes lehet egy valódi házban élni! Tudod, a panelben lakni lehet. Laknak alattad, laknak feletted, melletted és szemben veled, minden irányban „laknak”, ez szemmel nem látható, csak füllel hallható. A házban élők, azt mondják a panelben lakókra, panel-patkányok, panel-prolik, panel-lakók.
Mondtam már, hogy én harminc éve, ideiglenesen,— mint egykor az országot megszálló oroszok— a másodikon lakom. Minden évben van két hét, amikor el akarok költözni, rám jön, mint a vadlibára a költözhetnék. A vadlibák „v”-t formázva elrepülnek. Jön a tél, és én maradok a tyúkketrecemben — ideiglenesen.
Na, én itt festetek, időről-időre. Van, amikor festek, de nem a falat. A tapétát már rég levakartattam a falakról. A tapéta-pánik miatt. Ismered a pánikbetegséget? Leírásokból, vagy mások elbeszéléséből? Netán magad tapasztalatából? Én nagyon szeretek pánikolni! Na, nem annyira nagyon-nagyon, de a pánik jön, ha kő’, hanem és a magáévá tesz. Eluralkodik rajtam, mint Katón a táncolhatnék.
Legelőször akkor jött rám ez a „pánik”, vagy minek nevezzem, amikor egy őszi napon a munkából hazaérve, beléptem a nappaliba. Megálltam az üres, búrtoroktól mentes szobában, pislogtam sűrűn, mint a miskolci béka. Nem tudtam, hol vagyok! „Nahát, már megint koffeinnel ittam a kávét!”, gondoltam. „Eltévedtem, mint Kóska úr a minap!”
<Leül a kanapéra, végig nyújtja a lábait, kezében a porolóval magyaráz.>
Képzeld el, egyik este csengetnek. Nem a postás, ez csak egyet, és baromi hosszút csengetett, ez a Kóska úr. A postás fanyar humorú ember nálunk, a Pali, ő akkurátusan kétszer csenget. Megkérdeztem tőle, miközben számolta a rokkantnyugdíj-járulékomat, sietve, mert kevés ideig számol, „ Mondja Pali, látta maga a „Postás kétszer csenget” című filmet?”
<Felül, két lábát a földre teszi, előre hajolva mondja.>
Pali, a postás szép, nagy, marhaember. Termetesre mondják ezt mifelénk, semmi sértő nincsen benne, sőt dicséret. Nem hallottad még? Nem, na mindegy, a Pali, ő derék ember. Így érted? Magas, erős testalkatú, jóképű, szép szürke haja van neki, és egyáltalán nem ázott kutyaszagú a kabátja. Illatos egy ember, na! After shave-je van neki, ez a … tudod melyik, a reklámos, ami úgy vonzza a nőket, mint a lépes-méz a darazsakat, vagy a medvéket, — franc tud ezeken a reklámokon kiigazodni,— de szaga van a postásnak, ennek a Palinak, jó szagú postás.
Mikor megkérdeztem látta-é amaz filmet, abbahagyta a számolást, pödrött egyet a nem létező bajuszán, merőn a szemeimbe nézett, és lassan tagoltan azt mondta: ”Lát-tam-ám!” Egy laposat pislantott a nyitott lakásajtó felé. Elveresedtem, úgy nézte a blúzom elejit, mintha ilyet akarna venni a felségének, avagy pont ezt vinné haza, ami rajtam van. Már majdnem gomboltam is kifelé magamon,— nem sajnálok én senkitől semmit,— amikor azt mondta Pali, a jószagú postás:
„Oda-bent- ad-jam-o-da- a- nyug-dí-ját? Ked-ves?” „ Óh, nem, jó lesz itt is, csak adja!” Hebegtem. Én a butatyúk, buta libává változva, még hozzá tettem” Nincs valami nagy rend a konyhaasztalon!” „Lát-ta-a-fil-met-ma-ga-is?” Kérdezte kajánul, a jó szagú postás, a derék, a szép, nagy marhaember.
„Én ugyan soha, soha nem láttam, azt a borzasztó, erkölcstelen, nézhetetlen, unalmas filmet!” Rikácsoltam, válaszként. A kutyám felvonyított, hátráltamban a lábára tapodtam szegénynek. Kikaptam a pénzt a Pali kezéből, igyekeztem befelé a lakásba a hosszú közlekedő-folyosón. „Írjon! Írjon!” Kiabált utánam. „Írjon magának a radai-roseb!” Vetettem a szót neki a vállam felett siettemben. „Aláírjon!” Tudott megint postásul beszélni a kétszer-csengető. „Jah, jól van, alá, azt írok. Adja ide a ceruzáját! A tollát, vagy amilye van!” Tetéztem a zavarom, tiszta erőből. Pali fölém hajolt, miközben vaksin kerestem a rublikát, és a céklavörös fülembe suttogta: „Majd-egy-szer, meg-néz-zük-e-gyütt-az-tat! Jó-lesz-e?” „Nem!” Jelentettem ki határozottan, úgy kihúzva magam, hogy rögvest két gomb gombolódott a blúzomon, a mellem felett. „Szép asszony maga.” Mondta nekem Pali. Csakhogy hozzátette: „Még most is!” Na, kinyílt a szám, mint a bécsi kapu, gőgösen azt vágtam neki a „még most is” -ért: „Szép lehetek én még jövőre is, meg még tíz év múlva is, de soha sem leszek magának szép!” Azóta, ha hozza a rokkant-járadékomat a Pali, a postás, cipzáros felsőben nyitok ajtót. Miket gondolsz? Nem azért, hogy hamarabb le tudjam venni, hanem mert azon gőgös-liba jártomban nem nyílik ki a gomb! Csak tudnám, min somolyog olyan kedélyesen ez a jó szagú Pali, hacsak meglát? Te tudod? Na, majd világosítsál meg, mert én csak sötétben tapogatózok ez ügyben… is.
<Feláll, megropogtatja a derekát, és folytatja a porolóval a munkát.>
Ettől az esettől, ami megesett a postással, nem lett tapéta iszonyom. Csak ha postást látok, akkor fulladok kicsinykét, mintha bent szorulna a levegő a melyemben, pihegek. Nem számít, ritkán látok postást, ki lehet bírni!
Tapéta-pánikom akkor volt, tudod, amikor hazaértem az üres nappaliba, akkor, amikor az első sorszámú elköltözött, amíg én a dolgozóban robotoltam. Teljesen elköltözött. Lebontotta a padlótól a plafonig érő könyvespolcot a falak mellől. Eltüntette a könyveket — szerintem vonattal költözött, mert egy vagonnyi könyvet vitt magával. Ő baja. Sokba kerülhetett szegénynek! Ő gyűjtötte a könyveket, én csak olvastam.
<Leteszi az asztalra a porolót, beáll a szoba mértani közepébe.>
Képzeld el, amint ott álltam a tök-üres nappali közepén, és azon gondolkodtam, eltévedtem-e, mint a minap Kóska úr, aki csak egyet, de baromi hosszút csenget, aközben a falról elkezdett leomlani a megszáradt tapéta. Lassított film. Tudod milyen az? Na, ez a tizenöt éve odaragasztott papírtekercs úgy jött le a falról, valami kis huzattól, mintha egy lassított felvételen láttad volna. Lágyan omlott, óvatosan dűlt lefelé, mintha félne, ha földet ér, elterül. Jah, a Nagyításban, ha fel tudják venni, jó kis kép lett volna! Láttad a Nagyítást? Antonioni különös hangulatú filmjét? Én több filmjét láttam, nagy filmes volt ez a Michelangelo. Szerinted is?
Különben nem volt egy nagy szám az a tapéta, Kóska úrnak például, amikor eltévedt, fel sem tűnt, hogy másmilyen lenne, mint az ő panelkaptárában.
<Úgy játssza el a történetet, mintha most történne, ajtót nyit, előre lép, hátra lép, társalog Kóska úrral.>
Csengetésére egy este kinyitottam az ajtót. Ez olyan régen volt, hogy akkor még, ha csengettek, teljesen nyugodtan ajtót nyitottak az emberek. Elgondolod, milyen szörnyű régen volt?
Ott állt Kóska úr a nyitott ajtó előtt. Nem köszönt, félretolt az ajtóból—gyengéden, szinte kedvesen,— és bejött az előszobába. Döbbentem léptem utána. Ő hátra fordult és megkérdezte: „Te mit keresel a lakásomban?”„Éééén?” Válaszoltam neki. „Te mit keresel a lakásomban késő este, pongyolában?” „Én itt lakom!” Mondtam neki, kissé agresszív hangvételben. „Maga mit keres a lakásomban?!” „Én lakom itt! Nem te!” Felelte flegmán, levette az egyik cipőjét, kezében a cipővel bekémlelt a nappaliba: „Már megint mindent átrendeztetek a felségemmel?!” „Nem!” Mondtam neki, mint anya a gyenge gyerekének. ”Itt én lakom, maga eltévedt!” „Kóska István vagyok.” Nyújtott kezet, az egyszer, de baromi hosszan csengető ember.
Tetőtől talpig végigmért, és kedélyesen közölte: „Maradhatsz, ha már itt vagy!”
Nagy nehezen elmagyaráztam neki, egy házzal arrébb lakik. Visszahúzta a cipőjét és dohogva távozott. Fogai között szűrve a szót minősített jelzőkkel illette a tervezőket, a kivitelezőket, sőt, még engem is. Másnap találkoztunk véletlenül a ház előtt, karonfogva sétált, felteszem a nejével. Odaértek közel hozzám, mosolyogtam, mint a botra faragott fülemile. Megszólalt ez a Kóska úr, aki az egyik házat nem tudja megkülönböztetni a másiktól: „Nézd drágám, ez az a liba, aki miatt olyan sokat késtem otthonról tegnap este!”
„Szálljon le a Pistáról, különben…” Fenyegetett meg a nő, nem tudom mivel, mivel nem fejezte be a mondatot. Hápogni sem tudtam, sem gágogni, sem csipogni, sőt még csiripelni sem. Ott álltam egyik lábamról a másikra, mint egy gólya, az első bálon.
<Lassan leül a fotelbe.>
Na, látod már, hogy miért festetek? Nem kell tapéta, annyian költöztek el tőlem az évek során, nem akarom, hogy újra úgy érezzem a jövőben, rám omlanak a falak a másik költözése után. Tapéta és költöző-madár iszonyom van. Nem is engedek soha többé idefészkelni egyetlen jómadarat sem!
<Tompán, de fülsértő hangoskodás hallatszik valahonnan, egy nő sikítva ordít, bútordőlés robaja. Férfihang, káromkodás foszlányok, csörgés, zörgés, dübörgés. Kutyaugatás hallatszik, a másik szobából. Fél perc múlva csend van.>
Jó nekem egyedül, hú, de jó nekem, olyan jó, hogy azt el sem lehet mondani. Mi a jó benne? Nem gondolod? Te nem egyedül élsz? Keresem, hogy mit emeljek ki a sok nagyon jó közül, ami a szingli létben van. Majd ha megtalálom a legjobbat, akkor elmondom!
<Kimegy a szobából, visszalép és elővesz egy sálat a szekrényfiókból, kezében a sállal elhagyja a szobát.>
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Friss bejegyzések
Friss hozzászólások
Archívum
Kicsit sokat kotyog ez tyúk, de szvesen halgatom! Csak kialakul belőle valami drámai!