BOÉR PÉTER PÁL boldog ember. Bár három évtizede mindinkább ágyhoz kötöttként telnek a napjai, a kezeit is egyre korlátozottabban tudja használni, régi kedvtelései: a grafika, a gyúrás, a repülőmodellezés és hasonlók kiestek az életéből, de maradt az írás. Pontosabban: felsusogás – szent megszállottsággal – a számítógépre. Szilágyi Aladár riportja.

Amíg a Várad-rogériuszi tömbházlakásban kollégám lapszerkesztőként beszélget, tervezget Péterrel, Elvira javaslatára én a külső szobában várakozom. Később döbbenek rá: a feleség harminc év óta tartó ápolás alatt megtapasztalhatta, hogy két látogató egyidejű jelenléte túl hamar kifárasztaná – ez a párját kímélő asszonyi tapintatosság magyarázata. A könyvespolc felett egy Bartovits festmény, a Körös-part baloldalát, a 60-as évek Nagyváradjának emblematikus épületeit sűríti egyetlen képbe.
Mondom Elvirának, hogy Péter számos írásában Nagyvárad olyan elevenen lüktet, mintha manapság is rendszeresen az utcáin csavarogna. „Pedig ritkán mozdulunk ki, mert napközben fullasztaná a benzingőz, és nehezen boldogulunk a sűrű forgalomban. Tolószékkel a járdán nehezen, inkább az úttesten tudunk közlekedni, de az autósok nagy része nem sok türelmet tanúsít irányukban. Ha este, a sötét beálltakor indulunk el, miután csillapult a forgalom, már nem sokat látni, de időnként eljutunk akár a Körös partjára is. Jó volna vidékre költözni a blokkrengetegből, lenne is hová, Nagykágyára, férjem gyermekkorának színterére, ahol a szülei tanítóskodtak. Amíg megengedhetjük magunknak, bérelünk egy szobát, legalább a nyári hónapokat Kágyán tölti, távol a várostól, hajdani tájfutó bajnokként közelebb a természethez. Abban a tágasságban nyugodtabban meditálhat, zavartalanabbul írhat, mint itt, a tömbházlakás négy fala között.”
Ugyan már néhány elbeszélését közöltük a Várad folyóiratban, valójában akkor figyeltem fel Boér Péter Pál dolgaira, amikor a legutóbbi, Bodor Pál által előszavazott novelláskötetét ismertettem a Könyvmaratonon. A szerzőt a felesége képviselte a könyvbemutatón, s akkor egyeztünk meg abban, hogy Pétert riporterként is felkeresem. „Az írásait egy telefonkészüléken keresztül susogja fel a számítógépére – magyarázza Elvira –. A hanganyagot átküldi a másik szobába, az én gépemre, ahonnan én, vagy a bennünket segítő asszonyka beírja, visszaküldi korrigálás végett, s a kész szöveg tovább indul valamelyik internetes portálra. A legfontosabb billentyűket még tudja kezelni, az egérrel is elég ügyesen bánik. Kidolgozta a saját komputerkezelő technikáját, hogy minél hatékonyabban dolgozhasson. Ha valaki e-mailen kérdez valamit tőle, lehetőleg átrendezett szórenddel válaszol, esetleg hangulatjelekkel pontosítja a feleletet. Például a mosolyjel nála az igennek felel meg.”

Harmonikus arc, felcsillanó szemekkel.Lekuporodom Péter ágyának a szélére, hogy riportermagnómat közel tarthassam a szájához. „Kezdjük a legvégén – javaslom. Hozzád készültömben beírtam a nevedet a világhálóra, s rögtön felfedeztem a tegnap feltett, még befejezetlennek tűnő, historizáló jellegű hosszabb szövegedet, Céltól a páncélig címmel. Tehát lesz folytatása…” „Körülbelül ugyanilyen terjedelműre terveztem a második részét is – kapom a választ –. Olyan ez, mint a Fekete vipera, valamiféle általam konstruált középkor karikírozása, némi moralizálással. Egyeseknek nagyon tetszik, másoknak kevésbé.” „Észrevettem, hogy a nevek, a beszelő nevek fontosak számodra.” „Egyrészt igen, másrészt nagyon szeretek játszani a szavakkal, harmadrészt nem szeretném, hogy bárki magára ismerjen, akármiről írok. Egy történelminek kinéző írásba jobb, ha nem valós neveket teszek, mert bele lehetne kötni, hogy ahhoz a korhoz, ahhoz a helyszínhez tartoznak-e.”
„Ha csak a Héttorony irodalmi portált vesszük, sok száz jelenléted van. Meghökkenéssel tapasztaltam, hogy rengeteget írsz, van olyan időszak, amikor szinte kétnaponta felteszel egy-egy novellát.” „Én most eléggé persona non grata vagyok arrafelé, átlag két-három hetente jelenik meg valamim ott, de rengeteg helyen jelen vagyok, ide-oda teszem az írásaimat, egy csomó internetes lapba. Nagyon érdekes személyiségekkel ismerkedtem meg világhálós kapcsolataim révén. A minap kaptam egy dedikált kötetet Marcellus Mihálytól, (Mészáros Mihály az eredeti neve), azelőtt Urbánszky Lászlótól. Tovább sorolhatnám a rokon lelkeket, Böröczki Mihályt például kevesen ismerik, pedig kellene, hiszen zseniális.”
Rákérdezek, hogy az ötleteit sokáig forgatja-e a fejében, avagy bekattan valami, és akkor rögtön elkezd fogalmazni? „Van egy központi ötletem általában, és eleresztem magam. Előfordul, hogy egyáltalán nem tudom, mi lesz a vége a dolognak, de az is, hogy csak egy hangulati elem marad. Itt hever mellettem a telefon, bekapcsolom, és akkor elkezdem felsusogni a szövegemet. Közepe felé valamikor érzem, hogy erre, arra vagy amarra irányul. Olyan is előfordul, hogy valamit nagyjából előre végiggondolok, tudom, hogy mi lesz a vége, de nem ez a jellemző.”
Megpendítem, hogy Péter mennyire szeret Nagyváradról írni, hiszen csak az utóbbi hetekben hat-hét váradi tárgyú írása született, olyanok, mint a Vitézi visszatekintő vagy a Majomsziget rácsán. „Az az izgalmas bennük, hogy úgy írod meg, mintha valóban ott csavarognál ebben a közegben.” „Harminc esztendeje kiszakadtam a külső, aktív életből. Nem olyan régen CT- vizsgálatra kellett mennem, átkeltünk a hídon Ősibe, és teljesen elvesztettem a fonalat. Nem tudtam, hol vagyunk, hová megyünk, annyira megváltozott a város.

Bennem a harminc évvel ezelőtti Várad él, nagyon sajnálom, hogy bizonyos részei eltűntek.”

„Ugyanakkor a világ dolgaiban is nagyon tájékozottnak tűnsz, hiszen nem egy novelládban olyan elemeket használsz, amelyekhez jólinformáltság szükségeltetik…” „2008-ig rendszeresen követtem a napi politikát, hiszen addig csak tévéztem, rádiót hallgattam, háttérműsorokat követtem nyomon. Nem akarok felvágni, de szerintem bármikor beülhettem volna egy vitaműsorba, akár résztvevőként is, hiszen mást se csináltam. Azóta viszont gőzöm sincs, hogy ki, kicsoda. Egy nap alatt hagytam abba a politika figyelését, annyira megcsömörlöttem tőle.”

Minden szöveg újrahasznosíthatóNem szeretném tovább fárasztani Pétert, Elvirával megegyeztünk, hogy beszélgetésünk befejeztével őt faggatom tovább sorsuk fordulatairól, odakint. De arra még rákérdezek: mikor, hogyan kezdett írni, miként nyitotta meg a zsilipeket? „Kamasz koromban – mint szinte mindenki – versírással próbálkoztam, később is folytattam, de költözéskor elvesztek. Én nem gondoltam, hogy tudok prózát írni. 2009-ben támadt az első ötletem, akkor diktáltam le első pársorosomat. Valaki felfigyelt rám, meghívott egy irodalmi oldalba. Így kezdődött. Van egy besegítőnk, mert Elvira nem győzné, hiszen amikor formában vagyok, amikor jól érzem magam, előfordul, hogy naponta két szöveg is születik.”
Mielőtt elbúcsúznék Pétertől, hiábavaló kísérletet teszek arra, hogy felleltározzam: az elmúlt négy esztendőre visszatekintve, mi minden sorolható ennek a szent írásdühvel megszállott embernek a javára/rovására. Nem rejti véka alá, tisztában van vele: a bőség „nem minden”, hogy bizony elkelne melléje egy szigorú lektor, egy kíméletlen szerkesztő, aki átrostálná a dolgait. De semmit sem dob el, mindent újrahasznosíthatónak vél, és lajstromozási próbálkozásomat folyvást „felüllicitálja”. Amikor mondom, hogy – tudtommal – eddig négy rövidpróza kötete látott napvilágot, „még volna tíz kötetre való a gépemben” – bizonygatja. S amikor közlöm, hogy tudomásom szerint a regényét e-book, elektronikus könyv formájában terjesztik, „még volna kettő, szerintem nyomdakész állapotban” – bólogatja öntudatos mosollyal.

Hittel és humorérzékkel. „Nem szeretném, hogy ha a velünk készített riport olvasói sajnálnának bennünket – fejezi ki közös óhajukat a külső szobába telepedve Elvira –. Mindketten érzékenyek vagyunk az ilyesmire, bár Péter nehezebben borul ki, mint én. Akaratereje, szilárd hite, anyjától örökölt székely makacssága a legválságosabb pillanatokon is túlsegíti őt.” Sietek biztosítani arról, hogy távol áll tőlem ez a szándék, de életpéldájuk felmutatása érdekében elkerülhetetlennek tartom, hogy felidézzük férje testi leépülésének történetét.
Alighogy Péter megszületett, kiköltöztek a Székelyhídhoz tartozó Nagykágyára, a szülei ott kaptak tanítói állást. Tizennégy éves koráig falusi környezetben nőtt fel, élte a vidéki fiúk kalandos, élményekben gazdag életét. Mivel Kágyát csak magyarok lakták, jószerével egy kukkot se értett románul. Viszont középiskolás korára bedobták a mélyvízbe: egy román nyelvű fémipari líceum diákja lett. Rendkívüli akaraterejének köszönhetően év végére a legjobb tanulók közé küzdötte fel magát. Ekkor kezdett rendszeresen sportolni, a tájfutást űzte a legszívesebben, rövidesen az országos ifjúsági válogatott tagja lett. Első nekifutásra nem sikerült az egyetemi felvételije, elvitték katonának, és az idő tájt vette észre magán a fáradékonyság első jeleit. Hazatérve munkába állt, beiratkozott a nagyváradi egyetem almérnöki szakának esti kurzusára, és udvarolni is volt közben ideje. A Breiner Béla Klubban ismerkedtek meg, az a hely volt a menő akkoriban, a fiatalok oda jártak táncolni. Péter – mint azt nemrégiben megírta –, a mai Ady, az akkori Moghioros líceum előtt, a Majomszigeten ülve nézte ki a gyönyörű szőke leányzót, Elvirát magának…
„Kókadtan dumáltunk Csubival, két majom a Majomszigeten – idézi Péter a történteket az Éljen május eleseje című írásában –. Szokásomtól eltérően korai hazatérés mellett döntöttem. Az Expres irányából egy haver jött egy lánnyal, rosszkedvemben alig vettem észre. Hárman dumáltunk tovább, mellőzve Őt, a lobogósörényű, csillámlószeműt, aki csicsergett volna. (…) Miért mellőztem, nem tudom. Így Ő bújában iszonyú korán eltűzött a »Brájnerbe«. Elindultam hazafelé, de hogy miért nem jobbra, a Korzó, hanem balra, az imént említett szórakozóhely irányába vittek a lábaim, nem tudom. Bömbölt a zene, a terem »tele volt« a haverrel, meg az unokahugával, aki meglepően széles mosollyal, szinte letámadva, boldogan rohant nekem. Áttáncoltuk az estét, és nemcsak...! Undok, flegma-dögnek látszottam tán? Mondta is magában, hogy ez a bajszos majom, reméli, nem kerül többeta szeme elé, a horizontjának belső felibe… Azért nekem rohant a klubban. Haza billegtettem. A házuk előtt egy randi megbeszélése után, bűbáj-mosollyal sarkon fordult, és a szülői ház féltő melegébe osont. Besérültem! Megszoktam, hogy fuvardíjul hasonló helyzetekben, jussom van. Mondtam is magamban: ezt a lüke kis szőke csibét többet látni sem kívánom…”
Nos, a „bajszos majom” és a „lüke kis szőke” hamarvást egymásra találtak:
„1981-ben házasodtunk össze, ő huszonkét, én tizenkilenc éves voltam ekkor. Én már harmadik hónapja voltam áldott állapotban, amikor 1984 januárjában Péter ágynak esett. Kórházról kórházra jártunk, az orvosok képtelenek voltak megállapítani, hogy mi baja van. Államvizsgázni már a kórházból vittük. Fokozatosan romlott az állapota, leszázalékolták, betegnyugdíjazták. Ennek ellenére, mintha mi sem történt volna, intenzív szellemi tevékenységet folytatott, állandóan tovább képezte magát. Előbb angol nyelvismeretét bővítette, minden angol nyelvű szöveget elolvasott, ami a keze ügyébe került, végül annyira tökéletesítette a tudását, hogy évekig magántanárként nyelvleckét adott. Különben a fiunk angoltanár lett. Péter már mozgásképtelen állapotában, egyik barátunk példáján fellelkesülve végezte el a teológia hitoktatói karát, a tanárai haza jártak vizsgáztatni. Nagyon-nagyon sokára, 1992-ben saját maga állapította meg a helyes diagnózist: egy sporttársával, Baka Ágnessel készített tévéinterjút hallgatva döbbent rá, hogy ugyanazok a panaszai, ugyanazok a szimptómái, mint a szegedi tájfutónőnek, ugyanabban a kullancsípés okozta mitokondriális betegségben szenved. Hogy mikor fertőződött meg, azt lehetetlenség kideríteni, ez egy nagyon alattomos betegség, évekig lappanghat. Valamikor tizenöt és húsz éves kora között, aktív sportoló, tájfutó korában történhetett.”
Elvirának a szülési szabadság lejárta után munkába kellett állnia. Még éltek Péter szülei, akkor még jó erőben voltak, részt vállaltak fiuk ápolásában, és főleg unokájuk, ifjabbik Péter Pál nevelésében. „Nagyon nagy szerencsénk volt Mamával és Tatával, ők teljesen lefoglalták a gyereket, hozták-vitték óvodába, iskolába. Az öcsém is sokat játszott, foglalkozott vele. Én is, amikor csak tehettem, gyakran vittem kirándulni, koncertekre jártunk, színházba. Bár nyiladozó értelmével hamar megértette, hogy nem természetes helyzet az, amibe kerültünk, de úgy neveltük, hogy ne érezze azt, hogy őneki az édesapja… A férjem állapota ellenére óriási bizalom alakult ki közöttük…”
Mielőtt elköszönnék, bevallom Elvirának, meglepett, hogy amíg Péterrel beszélgettünk, állandóan mosolygott. Megnyugtató derű árad belőle…

„Igen, igen. Fantasztikus szeretet lakozik benne, erős hite van, és kiolthatatlan humorérzéke. Hajlama van a groteszk, az abszurd dolgokhoz.

Sokszor én magam elképedek azon, hogy miket talál ki, hogy mire, hogyan reagál, mit, mivel asszociál. Neki inkább van jókedve, mint nekem. Optimistább, mint én. Persze, neki is vannak hangulati hullámvölgyei, de hamar helyreáll a lelki egyensúlya.”
Amikor távozom, a számítógép fölötti falon egy csupa nagybetűvel írt, bizonyító erejű feliraton akad meg a tekintetem: „Tudom, Isten szeret engem, dolgozik az ügyemen, és az egész helyzetemet a javamra fordítja.”