...amikor szív és ész egymásnak feszül...

Hallott már az energiavámpírokról. Dorina két lábbal a földön állt, hitt az emberi értékekben, a művészetben, Istenben is hitt, és persze rendületlenül hitt a szerelemben. De nem hitt az energiavámpírokban.
Nem gondolta, hogy a dolgok összefüggenek.
Magabiztos, talpraesett lány volt, a döntéseit többé-kevésbé jól, de mindig maga hozta meg. Akkor még erős volt. Hittel várta a jövő csodáit.
Egészen addig az ominózus napig, amelyre talán kislánykora óta várt. Szerelmes lett, és nem teljesült vágyai legelső oltárán feláldozott mindent.Álmai a karrierről, a festészetről, most mind szertefoszlottak. Nem számított semmi, csak az érzés. Elgyengülten nézte a férfit a buszon. A haja szőke volt, félhosszú, és lófarokban hordta, mint a rossz fiúk általában. Bőrdzsekit viselt, és a szeme hihetetlenül kék volt. És hihetetlenül szuggesztív.
Dorina próbálta állni a tekintetét, de nem bírta sokáig, kalapált a szíve és lesütötte a szemét.
Borsózott a bőre, amint magán érezte a férfi pillantását. Ekkor kezdődött, valami vad hipnózis, amely maga alá gyűrt mindent.
Nem számított már semmi terv és cél, csak a fél nyolcas buszt figyelte, ahol először találkoztak, és ahol minden reggel megtalálta, és gondolataiba fűzte azt a percet, amikor a férfi ránéz.
Szinte függő lett, minden reggelét ezzel az adrenalinlökettel kezdte el, addig a napig, amikor a férfi nem jött többé.
Napok múltak el így, amíg újra látta. A csalódás ki nem csordult könnyein keresztül, elhomályosult tekintettel, végre meglátta őt a busz végében.
Szinte biztos, hogy akkor már szerelmes volt.
Nem derengett a gondolat, hogy csak szórakozik vele, a lényeg, hogy újra látta őt, álmai tárgyát, aki érzéseket gyújtott benne. A gondolatai vadul kalandoztak, végül kitöltötték már az egész napját. Minden nap a végállomásig utazott, képzeletében a lopott perccel, megőrizve a férfi tekintetét.
Naponta két megállót gyalogolt visszafelé. Szívesen tette, hiszen már szinte ezekből a pillantásokból létezett, amelyekben szépnek, és különlegesnek érezte magát.
Törvényszerű és szükségszerű volt, hogy összeismerkedjenek. Mégis annyira romantikusra sikeredett a történet, hogy Dorina agyonra olvasott szerelmes füzetecskéi sem írhatták volna meg szebben.A busz ablakából látta, hogy esni kezd az eső. Nézte az üvegen lecsorgó vízcseppeket. Az ablakra rajzoló kisfiút. Az ákom-bákom rajzot a párás üvegen. Fülledt volt a levegő. Ezer hangú morajlással, egyetlen, homogén, hullámzó lénnyé vált a tömeg. Valahol egy tyúk kotkodácsolt.
Dorina úgy érezte szédül. Tömegiszony kerítette hatalmába. Most már bárhol leszállt volna.
A busz a végállomásra ért, és fékezett. Előre, aztán hátradőltek. A tülekedő tömeg egymáshoz szorította őket. Most már egészen közelről láthatta azt a szempárt, a férfi szerelmes tekintetét. Az arca lángolt zavarában, a táskáját magához szorította, és akkor, ó jaj! Megcsúszott. Egyenest a férfi karjaiba. Egy pillanat alatt csurom vizesre áztatta őket a nyári eső.
Dorina táskája a sárba hullott.
Hány ilyen filmet látott már! De most ő volt a főszereplő! A zavarba jött lány, aki szedegeti földre hullott holmiját, és álmai lovagja készségesen segít neki.... hát így kezdődött.
Utólag talán kissé banális. Az elmúlt év is az volt, nem nélkülözte a giccses romantikát, a gyertyafényt, és a pezsgőt. Sajgó szívvel gondolt azokra a napokra. A romantika végtére is gyönyörű dolog. Nőknek cicomázott habostorta, ami ha megárt, többnyire megfekszi az ember gyomrát. Mikor szív és ész egymásnak feszül. Romantika. A baj csak az vele, hogy többnyire nem igaz. Érezni már a legelején. Mint amikor hamis hang szólal meg a régi zongorán.
-Szeretnélek bemutatni az édesanyámnak!-mondta egy napon Tibor.
Annyi mindent jelentett ez a mondat egy szerelmes lánynak. Dorina szíve nagyot dobbant. Megérezte a változást. De nem egészen azt amire számított.
Tibor édesanyja alacsony, barátságtalan, kicsi öregasszony volt. Többnek látszott, mint amennyinek vallotta magát. A haja hófehér, kleopátra frizura volt, kétoldalt hullámcsattal megtűzve, a szája körül mély ráncok jelezték, hogy gyakran volt viszálya az élettel. Kézfogása gyenge, erőtlen, mégis akár az áramütés.
Dorina úgy érezte, szinte sziszeg körülötte a levegő, a torka kapart, de nem mert egy pohár vizet kérni. Ültek némán a terítetlen asztalnál. Csend volt.
Jövendő anyósa a tekintetével pásztázta. Egyértelmű volt Dorina számára, hogy nincs megelégedve a látványával, de még a puszta létezésével sem. Szemei megállapodtak a lány kezén, szinte vibrálva nézte a pár aranygyűrűt, amelyeket Dorina az édesanyjától kapott.
Tibor anyja számára értelmet nyert minden.
-Te haszonleső!-mondta gúnyosan a tekintete.
Dorina úgy érezte, Tibor anyja úgy gondolja, Tibor vásárolta neki a gyűrűket.
Tibor is ezt gondolta. Mentegetőzve említette meg, hogy Dorina gyűrűit ajándékba kapta az édesanyjától.
Az asszony mély lélegzetet vett, és szinte hisztérikusan pattant fel az asztaltól. A tenyerébe temette az arcát.
-Ezt én akkor sem tudom megemészteni! És amíg élek, sohasem fogom!-sikoltotta hisztérikusan és a spájzba rohant. A kiszűrődő csörömpölésből, zokogásból, és szitkozódásból, Dorina számára egyértelmű volt, hogy nem nyerte el Tibor anyjának a tetszését. Csalódott volt. Ez volt a legelső kudarc, amelyet idealista megfelelni akarásában elszenvedett.

-Egészségben, betegségben, gazdagságban, szegénységben, míg a halál el nem választ.
-És most csókoljátok meg egymást!-mondta a pap.
Az a csók!
-A tied vagyok most egészen.-suttogta a lány. A jeggyűrű bilincsében, tudta, illene most boldognak lennie. Mégis valami ismeretlen fájdalom kerítette hatalmába. Szerelmes volt a férfiba, és az érzés foglyul ejtette. Tudta, talán soha többé nem lesz az a lány, aki volt.
Abban a pillanatban dőlhetett el a festőállvány. Később, amikor rátalált, férje úgy döntött, jobb helye lesz a pincében.
Dorina szerelmes volt akkor is, amikor már érezhetően kialudt a láng. Amikor parfümillatú hajába már beleszőtte magát a sültkrumpli és a sercegő olaj illata, és férje tekintetében fájdalmasan vette észre, a régi tüzet, ami egykor őt is megperzselte, ha más nőkre nézett.
Domborodó hasára tette a kezét. Ígéret volt a gyermek, a szerelmének az ígérete, amelyet ő boldogan tartott be. Férje ezt valamiféle győzelemnek érte meg, amikor is ő teljesen kiszolgáltatta magát, hatalmat, soha el nem múló függést adva a kezébe. Dorina jól érezte a helyzetét. Tudta, mostantól nincs más választása, mint tűrni.
Túl volt már jócskán a harmadik hónapon, de Tibor anyja még nem tudott arról, hogy gyermeket vár. Dorina úgy látta jónak, hogy elmondja neki a kis jövevény érkezését.
Azt gondolta, vérségi rokonságba kerül most Tiborral és az anyjával, megpecsételve kapcsolatukat, szent kapoccsal, és mostantól kezdve az élet írta törvények működnek csak az életükben. Egy családdá lesznek. Így tűnt logikusnak.
Annyira magával ragadta a varázslat, az első ultrahang képek, a csoda, hogy végre anya lesz, hogy semmi mással nem foglalkozott. Pedig az események akkor is pörögtek, ha ő nem figyelt rájuk.
Hosszasan csörgött ki a telefon. Dorina nem kis feszültségek árán, próbálta rendezni a gondolatait, úgy tenni, mintha meghitt családi viszonyban lenne a férje anyjával.
-Halló?
Már a hangtól is megdermedt.
-Csókolom, Dorina vagyok...
-khmmm.... szervusz....
-Szeretnék egy nagyon kedves örömhírt elmondani...
-Sietek, mert nézem a híradót...
-Tibor meg én, szóval kisbabánk fog születni...
A csönd magáért beszélt. Dorina már megbánta, hogy telefonált.
-Most boldog vagy? Te szégyentelen...-csapta le a telefont.
Most mit fog mondani Tibornak?
Kulcszörgést hallott az előszobából. Hazaérkezett a férje. Egyenesen a szobába jött. Indulatos volt a szeme.
-Mégis, mit képzelsz te magadról?-kezdte.-Milyen jogon provokálod te az anyámat? Sírva hívott fel, hogy micsoda gyalázatos stílusban jelentetted be a győzelmedet.
Dorina magába roskadva ült a kanapéra. Már menekült volna, de mégis hova?




Folytatása következik..