A fiú gyanútlanul élte a vadóc legények mindennapjait. Egészen addig a bizonyos búcsúi bálig. Persze ez a bál sem hordozott önmagában bárminő különlegességet. A fiúk, lányok mulatoztak. Előbbiek a pohár fenekére, utóbbiak kacéran a fiúk szemébe néztek. A zene egyre vadabb ütemben, és hangosabban töltötte be a városka kultúrtermének levegőjét.

A fiatalember saját bevallása szerint soha nem volt kövér, ki is kérte magának, ha ezt valaki forszírozni merte. Baráti körében csak 4M-nek hívták a háta mögött. Ő volt a Meglehetősen Meghízott Magas Mackó. Bár a Hiú Hólyag elnevezés, a gyengébbik nem száján - vele összefüggésben - gyakrabban kibuggyant. Kényszeres erőt érzett magában arra nézvést, hogy mindennap meglátogassa a lakóhelye egyetlen működő edzőtermét. Meggyőződése volt, hogy az ott található eszközöket a középkorból örökítette át a tulaj, melyek eredetüket tekintve kínzóeszközökként működhettek anno. Nem ismerve lehetetlent, ádáz küzdelmet folytatott elsősorban a túlélésért, másodsorban a pár fölös kilócska elhagyásáért. Miután rogyadozó lábakkal, hullára kimerülten elhagyta a kínzókamrát, első dolga volt az elillanó kalóriák pótlása a legközelebbi gyorsbüfé széles kínálatából.

Megjelenésére mindig kínosan ügyelt, no meg arra, hogy a haverjai még nála is hátrányosabb helyzetű méretekkel legyenek megáldva, így növelve esélyeit a lányok körében. Nem volt az a típus, ki minden egyes virágra rárepül. Ám egy fullasztó, illatos nyár éjszakán, a fent nevezett búcsúi pomádén, tudtán kívül ugyan - ami a maligánnak volt nagyjából köszönhető -, de sikerült egy szépséges virágszálat beporoznia. E csodálatos természeti jelenségből adódóan, számára nem túl kedvező következmények származtak. Életének méhészeti korszaka villámgyorsan lezárult, miután a felbőszült városvezető villámlátogatást tett náluk. Anyjáék nem igen értették, és valljuk be hősünk sem tudta mire vélni a megtisztelő vizitet. Főleg miután a felkínált kávét csészéstől a falhoz kente a kedves vendég, mintegy nyomatékot adva zaklatott lelkiállapotának. Jövetele célja haloványan sejleni kezdett, miután a pironkodó virágszálat sírva-káromkodva berángatta konyhájuk küszöbére. Akkor szembesült kinek lánya-borja a múlt hétvégi tüzes-pajzán leányka, kivel behatóbb ismeretséget sikerült kötnie a kultúrház mellékhelyiségében.

A felbolydult család hamar pontot tett a meglehetősen kínos jelenet végére. A két ifjút felszólították, miután ily jól összemelegedtek, mutatkozzanak is be egymásnak. A házigazda a feszültséget oldandó előkapta a betyáros kerítés szaggató pálinkáját, és ütemesen adagolni kezdte leendő nászába. Ahogy a butykosban a pálinka-levegő aránya az utóbbi javára kezdett eldőlni, úgy fokozódott a konyhában előbb a jókedv, majd a magyaros gyászhangulat. A virradat csúnya fejfájással és tennivalók tömkelegével találta meg őket. Hamar intézkedtek az esküvő ügyében, hisz az idő kötötte őket nagyon. Az őszi választások előtt nyélbe kell ütni e frigyet, hiszen az erkölcsi dogmáiról nevezetes polgármester-örömapa labdába sem rúghat, ha leánya gömbölydeden áll az oltár elé.

Első dolguk az eskető pap becserkészése volt, ki szintén nagy befolyással képviseltette magát a városházi csoportosulásban. Miután az egész díszes kompánia elfoglalta a parókiát: örömanyák, örömapák és az egymás felé laposakat pislogó ifjú pár; a jó kiállású fiatalos atya jó pár gyűszűnyi áldomás után megelőlegezte áldását a majdani frigyre, s legelébb két hétre rá el is vállalta a ceremónia lebonyolítását.

A polgármester úgy vélte, ha már izibe, de gyorsan kell is megtartani az esküvőt, mégsem járja, hogy az ő egyetlen rózsaszála suttyomban menjen férjhez. Mint a város élen járó emberének meg kell adnia a módját, mert az úgy dukál. Kibérelte az egyetlen melegkonyhás vendéglátó egységet a nagy napra. Tíz asszony izzadt, sütött-főzött egy héttel már a lagzi előtt éjt-nappallá téve. Nem volt rest az apósok gyöngye, erőt vett felsőbbrendűségi érzésén; összetrombitálta a környéken fellelhető összes valamire való cigányzenészt.

A menyasszony kinek virulnia kellett, mint a harmatos rózsa, egyre sápadtabb, fonnyadtabb színt öltött. A házasság gondolatával egyre inkább megbarátkozó, kakaskodó vőlegény elöl szinte bujdokolt. Az anyja gyanakvó tekintete, aggódva firtató kérdései elől meg síri csöndbe burkolózott. Egyedül szülőapjának nem tűnt fel hervadozása, hiszen ő az esküvőszervezésben teljesen megtáltosodott. A kitűzött frigy, mint szent őrület vett rajta erőt. Meg akarta mutatni mindenkinek, hogy nem akárki megy a hétvégén férjhez. Lányát, holmi véleményét kikérő kérdésekkel nem zaklatta. Meggyőződése volt, amit eltervezett és véghez vinni szándékozik, az minden férjhez menő leány álma. Sőt! Hova tovább álmukban sem mernek, ilyen szépséges esküvőre gondolni.

Igaz az ő lánya sem gondolkodott éjjelente sokat. Általában, mikor apja ura és az egész város már az igazak álmát aludta, pontban, mikor a templomtorony órája elütötte az éjfélt, kinyílt a lányszoba ablaka, és egy erős férfikézbe kapaszkodva szökkent ki a kikapós menyasszony a sötét utcára. Persze, szeleburdiságában is, azért arra kínosan ügyelt, hogy a hajnali kakaskukorékolás már rendszerint a saját ágyában érje.

A nagy napon az egész lakosság ki volt fordulva önmagából. Mindenki kíváncsi volt a világraszóló lakodalomra, meg a puccos vendégseregre. A lányos ház, zsúfolásig megtelt soha, vagy legalábbis meglehetősen ritkán látott, s egyre kapatosabb rokonsággal. A kapu elé begördült a várva-várt négylovas hintó, mely úgy fel volt cicomázva egy mázsányi virággal, s szalagok garmadájával, hogy a lovak alig bírták szuflával. Mindennek tetejében a kocsin terpeszkedett teljes túlsúlyával, az egy-két számmal kisebb szmokingban feszengő vőlegény. Malomkeréknyi bukétával, akadozó nyelvvel végül sikerült a lázrózsáktól foltos arcú, talpig selyembe bugyolált, reszkető menyasszonyt kikérni a lányos házból. A templomhoz vezető úton a felajzott vőlegény (gondolatban vissza -visszatérve a búcsúi bál negédes pillanataira), reménykedve gondolt a hamarosan véget érő lakodalomra, de leginkább az azt követő éjszakára. Szerinte, ellenállhatatlan mosolyt eresztett a fátyol alatt ide-oda rebbenő tekintetű arája felé, miközben a kezét morzsolgatta önmaga és leendő neje megnyugtatására.

A templomban annyian voltak, mintha egyenest a pápa őszentsége celebrálta misére készültek volna. A karzaton minden lépcsőfok foglalt volt. Néhány vérmesebb öregasszony képes volt sámlit hozni magával, hogy az ülőhelyét biztosítsa a nem mindennapi eseményre. A bevonulás előtti pillanatban a menyasszony különös kéréssel fordult élete leendő párjához. Házasságkötésük előtt, még egyszer szeretett volna részesülni a szent gyónásban, s nem törődve a meghőkölt tekintetek kereszttüzével, határozott léptekkel eltűnt az atyával a sekrestye bezáruló ajtaja mögött. Az első öt perc várakozás még fesztelenül telt. Ahogy az idő homokszeme pergett, úgy kezdett megbomlani a padsorokban várakozó násznép fegyelmezettsége. Először csak sustorogtak, kérdezgették egymást: ugyan meddig várjanak még? Mi gyónni valója lehet, s főleg ily hosszadalmas, egy fiatal leánynak percekkel a boldog nász előtt?

A vendégsereget szoborba lehetett volna önteni, oly sok időre ledermedtek a parádés kocsis bejelentésétől, melyet hanyagul a templomkapunak dőlve, bajsza alatt vigyorogva kurjantott be nekik:

„Na, emberek lehet hazafelé készülni. Itt ma nem lesz a ceremónia megtartva. Mer’ ugyi, menyasszony, meg pap nélkül nem az igazi. No, üket meg mostan vittem ki a vasútállomásra, má’ Pest felé robognak bizonyost.”