2011.05.16. 06:30, S. Szabó István
-Péter! Mondj néhány szót magadról:
-1959-ben születtem, Nagyváradon. Szüleim tanítók voltak, így mindjárt születésem után munkahelyükre, későbbi otthonomba kerültem, Nagykágyára, amit ha ott születtem volna, szülőfalumnak tekintenék. Így, csak tiszteletbeli szülőfalum.
15 éves koromig éltem ott, számtalan olyan élményt szerezve, amit csak falun lehet, szerintem. Egy voltam a korosztályom-béliekkel. Ma is nagyon vonz a vidéki élet természetközelibb valósága.
Édesapám nagyváradi, édesanyám Székelyföldről, a Székelyudvarhely melletti Kápolnásfaluból származtak, ahonnan tizenévesen eljött bár, de a rokoni kapcsolatokat folyamatosan ápoljuk.
Anyai ágon földműves elődeim voltak, apai ágon, a XIX. század közepéig követhetően, tanítók, jegyzők és postamesterek. Ezek, a mai embernek mit sem mondó címek, az akkori társadalomban egészen jó helyet jelentettek.
Szüleim már nem élnek. Mindkettejüket, míg élek, példaképemnek tekintem emberségben, kötelességtudatban, családszeretetben, hitben és mindenben.
15 évesen kerültem Nagyváradra. Persze, korábban is elég sokat tartózkodtam nagymamámnál a városban, mint ahogy nyaranta rengetek időt töltöttem, a Hargita alatti Kápolnásfaluban is, ahonnan kicsit másféle élményeket is begyűjtöttem, mint Nagykágyán.
Román gimnáziumba iratkoztam, mert abba a lehetetlen helyzetbe kerültem, hogy 15 évesen alig tudtam az állam nyelvén, talán legfeljebb mint Magyarországon akkortájt egy oroszos, oroszul. Én döntöttem, egyáltalán nem bántam meg.
Nekem is meglepő gyorsasággal - viszonylag elfogadható szinten - megtanultam a nyelvet, de tekinthetjük ezt másodlagosnak. Én vallom, hogy etnikailag vegyes területeken nem haszontalan, ha nem külön iskolába járnak a nebulók, hiszen osztálytársaim egyharmada - talán több is -, magyar volt.
Így viszonylag hamar megtanultuk, hogy ne a másik nemzetiségét firtassuk első sorban, még akkor is, ha mi magyarok, akik legjobban beszélünk is – én nem tartozom közéjük -, soha nem tanulunk meg tökéletesen egy idegen nyelvet. Nem tudom, ez magyar sajátosság-e, lehet, hogy tévedek.
Évekig aktívan sportoltam – tájékozódási terepfutást -, az országos válogatott tagja is voltam, ami semmit nem jelentntett semmiben. Ez egy nagyon egészséges, de népszerűtlen sportág.
Érettségi után, egy sikertelen felvételi következett, ugyanis egyszerre két promóció végzett, egy akkori furcsa rendelet alapján, tehát kétszer annyi jelentkező volt mindenhova.
Kimondottan jó tanuló voltam, de a sikertelen felvételi után, tizenhét hónapot lenyomtam a hadseregben. Gyűlöltem. Ma már bánnám, ha kimaradt volna az életemből. A háborút, erőszakot ma is vehemensen elutasítom, de elkanászodott, elkényeztetett fiúkból, az a vasfegyelem - ami akkor is embertelennek tűnt, visszatekintve ma is -, sokkal nehezebben összeroppanó, nehézségeket jobban tűrő embereket faragott. Ha minden másban káros volt, ennyi haszonnal mindenképpen járt.
Leszerelés után - pontosabban már előtte is – elhelyezkedtem dolgozni. Rövid ideig lakatoskodtam, utána, ugyanabban a gyárban két évig voltam marós, majd technikus. 1984-ben megszereztem a gépészmérnöki diplomát.
Az egészségem nem alakult rózsásan. Megpróbáltatások jöttek, igyekeztem állni a sarat.
1981-ben ismertem meg életem párját, aki azóta is itt van mellettem.
Fiunk 4 éve házas, angoltanár.
Feleségem kereskedelmi és pénzügyi területeken dolgozott, ma is ott tevékenykedik.
-Mi volt az a pillanat, amikor eldöntötted, hogy írni fogsz? Egyáltalán, mióta írsz?
-Verseket nagyon régóta írok. Ami megmaradt, azok harmadosztályúak. Rengeteg füzetnyi tűnt el költözések kavalkádjában.
Prózát 8-10 évesen írtam először, egy naiv, pár oldalas „regény” formájában.
Megvallom prózaírásra alkalmatlannak gondoltam magamat. Nyolc éve nekifogtam egy - életem visszatekintését és összegzését bemutatni próbáló - emlékirat létrehozásába. Egy része elfogadható, de van olyan is, ami nem üti meg az irodalmi szint alsó határát. Ha lesz időm, egyszer ráncba kell szednem, mert nagyon fontos nekem.
Jó két éve írtam meg első prózai írásaimat, amelyek inkább rövid szösszenetek voltak, de akik olvasták, úgy vélekedtek, hogy figyelemre méltóak. Ekkor nekibátorodtam, és néhány fiatalkori történetet, majd fiktív írásokat vetettem papírra. Az önéletrajzi történetek nem elégítettek ki. Rájöttem, hogy az abszurd, groteszk, szatirikus köntös, ha nyersebb is, érzékletesebben és nekem sokkal könnyebben kezelhetően közli mondanivalómat. Az sem baj, hogy időnként az írásaim nem értelmezhetőek egyértelműen, sőt elég gyakran.
-Kinek a ráhatására kezdtél írni? Ki a kedvenc szerződ?
-Mindent-olvasó voltam és vagyok, de a Rejtő-féle humor, vagy az Edgar Allan Poe, Jaroslav Hašek, Bohumil Hrabal, Kafka típusú írások - ne feledjük ki Örkényt -, állanak hozzám a legközelebb.
-Műveid a körülötted lévő világ rezdüléseit mutatják be, vagy fikciók?
-Az írásaim jelentős résznek van valós alapja, általában egy gondolati-mag szintjén. Csak néhány olyan akad, amely a szó klasszikus értelmében elbeszélés, zömük fikció.
-Van olyan eset, amikor tényleges, általad ismert és becsült vagy kevésbé becsült személyt mutatsz be írásodban? Természetesen álnéven?
-Azok az írások - nem nevezném meg őket -, amelyekben csak a neveket és esetleg helyszíneket változtattam meg, de a történetet nem, vagy azért ilyenek, mert nagyon tisztelem, vagy, mert nagyon felháborít a személy, vagy a helyzet, amelyet leírok.
-Ha van ilyen eset, volt, hogy magára ismert valaki?
-Amennyiben olvasnák ezeket az írásaimat, magukra ismerhetnének, nem is kevesen. Azokban az írásokban, ahol nagyon magára ismerhetne valaki és a környezetemben él, igyekszem nem felhívni rá a figyelmet, de ha elolvassa óhatatlanul magára ismer.
-Ki az általad megformált legkedvesebb figurád?
-Több kedvelt figurám van. Eléggé furcsa, de a falnak fejjel menő Tihamér, a Tihamér mer-ből, vagy a Nonkonformista, egyaránt, és az egész Sajtos család.
Szeretem az állatokat emberi tulajdonságokkal felruházni és rajtuk keresztül társadalmi, vagy személyi görbületekre mutatni. Olyan is volt, mikor növényeket ruháztam fel emberi tulajdonságokkal.
A mondanivalóm csomagolása gyakran lírai, vagy költői, nevezzük, ahogy akarjuk.
Szeretem a festészetben az impresszionizmust. Akár ilyen jellegű jegyek is kiolvashatóak írásaimból. Nehezen tudom megállni, hogy ne halmozzam a jelzőket, illetve a legkomolyabb írásaimba is előszeretettel illesztek szürreális elemeket.Ez sokaknak tetszik, egyeseknek nem.
-Ha van kedves figurád, nem gondolkodtál még a róla írott sorozaton?
-Gondolkodtam sorozatírásban is. Elég sok kutyás írásom van, ahol ha ugyanazt a nevet adnám mindegyik kutyának, akár sorozatot is lehetne írni.Aztán vannak a világ eszementségét bemutató írások, Bálnalak, Tihamér mer, Egy sikeres ember. Ezek akár egy sorozatnak is tekinthetőek, de mindegyiket lehetne folytatni, ez is igaz.
-Hogy fogadod a téged ért, esetleges negatív kritikákat?
-A negatív kritikát változóan fogadom. Van egy – úgy gondolom - egészséges önértékelésem, tisztában vagyok, hogy a saját írásaimon belül, melyik a jobb és melyik a rosszabb. Nyilván ez is szubjektív. Az tud kiborítani, ha egy – szerintem - jó írást lehetetlenítenek el. Az építő kritikát jól fogadom, sőt kérem.
Sem az irodalomban, sem másban nem engedheti meg az ember, hogy elszálljon magától.
Szembesíteni kell a hibákkal, ezért örülök, ha olyan kritikát kapok, ami akár kellemetlen is, de látom, hogy objektív igazság.
-Volt, hogy vérig sértett?
- Igen, volt, hogy vérig sértett, de az nem nyilvános kritika volt, tehát, hogy finoman fogalmazzak, bátortalan.
A bátor kritika az, amelyik szemtől szembe jön, hogy az ember védekezni is tudjon, vagy visszavágni.
-Hatására eszedbe jutott e, hogy abbahagyd az írást?
- Soha ebben a két évben nem jutott eszembe, hogy abbahagyjam az írást, de az ilyen típusú bökdösődésektől újabb és újabb ötleteket kapok. Írtam már olyan írásokat is, amelyek kritikából fakadtak, és azokról szóltak.
Az írást akkor kell abbahagyni, mint bármilyen más alkotó tevékenységet, ha az ember már képtelen újat adni, értéket közölni, ha már nincs mondanivalója. Nekem a következő 200 évre van mondanivalóm. Gyanítom, hogy akkor már nem fogok írni.
-A családod olvas téged?
- Igen, a családom olvas engem. A fiam egy fél éve tudja, és borzasztóan büszke. Én még boldogabb vagyok, mint amilyen büszke Ő.
-Volt olyan, hogy nem tetszett nekik, amit tőled olvastak?
- Nem emlékszem olyanra, hogy ne tetszett volna nekik, amit írtam, de ez megint csak szubjektivizmus, hiszen, amit Ők csinálnak, az is tetszik nekem, hacsak nem borzalmas. Olyanra még nem emlékszem. J
-A település, ahol élsz, tudja azt, hogy te író vagy?
- Váradon, mert itt élek, elég sokan tudják, hogy írok.
Hogy író lennék, az nem az én megítélésemre tartozik.
De egyre többen tudják, mert a könyvem mellett újságban és rádióban is szóba került a tevékenységem.
-Egyáltalán, írónak tartod magad?
- Nem tudom, hogy író volnék-e. Annyi biztos, hogy írok, és az is tény, hogy szeretnék az lenni.
-Szerinted mitől író, az író? Mikor mondhatja valaki magáról azt, hogy ő bizony író?
- Hogy mitől író valaki, az olyan mint a „mitől költő valaki”. Gondoljunk azokra a költőkre, akik életükben majdnem éhen haltak, vagy azokra a festőkre, akik szintén a napi betevőt is alig tudták összeszedni. A tehetség, mondanivaló, termékenység mellett, jókora szerencse is kell.
-Mit írsz jelenleg?
- Mostanság egy regényen dolgozom. Jelenleg egy, a II. világháborút taglaló, menekült, illetve szerencsétlen helyzetbe került, félrevezetett, talán kicsit magukat is félrevezető sorsokról írok. Elég sok, családon belüli és kívüli, rokontól és ismerőstől kaptam – szerintem - egészen kimerítő információkat ahhoz, hogy regény formájában meg merjem írni.
-Mi a legnagyobb csalódásod ebben a „szakmában”?
- Amennyiben az irigykedést csalódásnak lehet nevezni, akkor a legnagyobb csalódásom az, hogy úgy érzem, az internetes irodalmi oldalakon, amellett, hogy az ember tisztességes, jóravaló barátokat is talál, gáncsoskodókat is bőven. Persze a barátságnak - csak és kizárólag az irodalmi oldalakon - van egy hátránya. Az, hogy aki barátom, az dicsér, és dicséretet vár. Ez nem olyan nagy baj, mert én alkalmatlan lennék kritikusnak. Nem nagyon tudnék valakit megfosztani az alkotás gyümölcsétől, ami a dicséret. Azt hiszem, elég sok empátia van bennem, nem szeretek keserű szájízt okozni másoknak.
-Mi a legnagyobb elismerésed, szintén itt?
- Nem tudom, mi a legnagyobb elismerésem, mert rövid ideje írok, teszem ezt gőzerővel most, hiszen közel vagyok az ötvenkettőhöz. Jók a visszajelzések az internetes oldalakon. A könyvem olvasói egyöntetűen tetszésükről biztosítanak, pedig ez neki nem kötelező.
-Mire vágysz még?
- Nagyon szeretném, ha az eddigi két drámámat sikerülne színre vinni. Ezt is itt tanultam meg, hogy milyen harc folyik a közönségért. Éppen a Pipafüst pályázaton látok jobbnál jobb drámákat, tehát nem könnyű a helyzet, és hát szeretnék minél több olvasót.
Nem másodlagos, hogy a lehetőségekhez képest némi anyagi siker is megkerülgethetne. Ez egyelőre elkerülget, de nem adom fel. Szeretem az LGT-t tudni illik. J
-Elégedett vagy egyáltalán?
- Mit nevezünk elégedettségnek? Nem vagyok elégedetlen, és egy alapvető fontosságú, életemet meghatározó dologról még nem beszéltem. Nem szoktam ezt dobra verni, sem harsogni, de vallásomat gyakorló, remélem nem csak névleg, keresztény, katolikus vagyok. 1994-99 között elvégeztem levelező tagozaton a katolikus teológia hittantanári szakát is, elégedettségem mértékét ez is befolyásolja. Hogy világosabb legyek, hálát adok Istennek, hogy megadta ezt a lehetőséget.
Korábban grafikákat is készítettem. Sokkal korábban! Azok is eltűntek ugyancsak költözésekkor. Nem tudom, hogy egy is megvan-e belőlük.
-Hogy látod a könyv, az írás jövőjét?
- Az írásnak van jövője, a könyvnek is. Az olvasásnak kevésbé. Ezt most fájdalmasan mondom, de lassan többen írunk, mint ahányan olvasnak.
Felnőtt egy generáció, amelyik, ha két diplomája, vagy két-három nyelvvizsgája van, mosolyogva, büszkén mondja, hogy soha nem olvasott egyetlen regényt sem. Meg is mosolyogják a mi korosztályunkat, akik nem csak versekből, de egyes regényekből is, a markánsabb részleteket, hellyel-közzel idézni tudjuk. Nekik ez valamiért nem érték. Én ebben pesszimista vagyok.
Van egy fiatal olvasó réteg, de ők nagyon kevesen vannak.
-Szerinted mi a nehezebb. Megírni egy jó könyvet, vagy végigolvasni egy rosszat?
- Éppen most írok egy könyvet, ami reményeim szerint nem lesz rossz.
Említettem, hogy minden-olvasó vagyok. Mikor angolul tanultam, akkor óvodai pedagógiát, pszichológiai és egyéb szakkönyveket is elolvastam a nyelvtanulás kedvéért.De magyarul is olvastam már igen unalmas, színvonaltalan könyvet.
Most jutott eszembe az angol! Gyorsan megjegyzem, hogy magántanárként, éveken át tanítottam angolt.
-Foglalkoztat a mai magyar, vagy a nemzetközi politika?
- A politika három esztendeje mérsékelten foglalkoztat csak. Korábban nagyon intenzíven, túlságosan is.
El kell olvasni az Apolitikum című írásomat, ahol egy fával beszélgetünk, a főhős, vagy én, azt hiszem, egyesszám első személyben írtam.
Azon kívül, hogy nem beszélgettem a fával, a dátum megegyezik, és a tények is. A negyedvonalú politikát is kívülről ismertem.
Szociális érzékenységem miatt, jobb oldalról biztos balra gondolnak, vallásosságom miatt balról jobbra, és ami nekem a legrosszabb, éppen ezért, akár liberálisnak is képzelhetnek. Ez utóbbi biztosan nem vagyok Az ő felfogásuk áll a legtávolabb tőlem.
-Ha igen, írsz róla?
- Nagyon sok politikát karikírozó írást írtam, amelyekben elsősorban a hatalommal való visszaélés, a társadalom lenyomorítása, a kisember szerencsétlensége, és az érzéketlenség azok az elemek, amelyeket kiemelek.
-Van most szólás és véleményszabadság szerinted?
- Szólás- és véleményszabadság, azt hiszem van, itt, ahol én élek, feltétlenül. Ha azt mondom, hogy a vezetés bármely tagja, szerintem idióta, akkor szerintem nem lehet semmi baj. Én azért mégis inkább fantom országok, fantom nevű népeiről írok, abból ugye nem lehet baj, másként vonatkoztatható több népre is.
-Végül, mit üzensz nekünk, téged olvasóknak?
- Az illő alázattal kérem az olvasót, ha arra érdemesnek találja írásaimat, tegye, és vegye. Tágabban, szeretném, ha nagyobb hittel, több bizalommal, és emberségesebben élhetne író és olvasó. Köszönöm szépen.
Következő vendégem, ha vállalja ezt a beszélgetést, Radnai István.
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Friss bejegyzések
Friss hozzászólások
Archívum
Kedves Károly, köszönöm!