Multbanéző történet.....

A vörös kakas

Hogy mikor hallottam ezt a mesét, már meg nem mondom biztosan, olyan régen történt. Úgy, a hatvanas évek elején lehetett, mert már bent laktunk a mostani kis faluszéli házunkban. Kicsik voltak a gyerekeim, pár évig, mivel akkor még nem volt GYES, sokszor nem tudtam a TSZ-ben dolgozni, hát „csak” a háztartási munka, a gyerekek és az álatok gondozása volt a dolgom. Igaz, ez is éppen elég volt, mert egész nap nem volt megállásom. Este, viszont amikor már túl volt a család a vacsorán, én is kiültem az utcára, a kispadon beszélgető idős asszonyok közé. Igaz, én voltam közöttük az egyetlen fiatal, de sokat tanultam tőlük. A gyerekek az apjukkal vidáman fociztak, vagy bújócskáztak az árokparti fűzfabokrok között, én meg hallgattam a Papp Vica néni meséjét. Mert hát Vica néni, minden este másik palotai emberről tudott valami mesét mondani. Ő mindig tudta, hogyha valami történt a faluban. Tudta, ki ment férjhez, ki vált el, ki a halálos beteg, vagy kit rontottak meg. Egy ilyen nyári este már kicsit bosszúsan megkérdeztem miért csak mindig a mások gondja –baját mondja, miért nem mesél a maga életéről, hiszen neki is van családja. A szomszédasszonyok nevetni kezdtek, Ő meg csak nézett rám, aztán azt mondta, igazad van lányom, arról is van mit mondani. Kicsit gondolataiba merült, majd el kezdte a mesét:

Tudjátok, régen az úgy volt, hogy ha egy lány betöltötte a húsz évet és még nem ment férjhez, hát a szülők próbáltak neki vőlegényt keresni. Nem voltam én csúnya lány, sem nagyon szegény, megvolt már a kelengyém is, dolgos is voltam, kérőm is akadt, de nem tehetek róla nagyon válogatós voltam. Nem tetszett nekem egy legény sem, nem is akartam férjhez menni.Mivel egyes lány voltam a szülők sem nagyon erőltettek. Szép kis tanyánk volt a Nagylaki ugarban, ott legeltettem az érparton a teheneket, mikor egy reggel arra figyeltem fel, hogy a legelőnkön egy egész birkanyáj legelészik. A juhász meg ott hever a partoldalon. Nagyon mérges lettem, oda futottam hozzá, aztán nem válogatva a szavakat, felelőségre vontam, hogy mit képzel, hogy mer itt legeltetni, ez a mi földünk. Csak mikor rám nézett akkor állt el a szavam, mer olya szeme volt, amilyent még sosem láttam. Olyan kék volt az mint az ég, aztán hirtelen egészen világoszöldre változott. Ne kiabálj már szólt rám, már megyek is tovább. Felpattant, füttyentett a kutyájának és már hajtotta is tovább a nyájat. Hát én egész nap másra sem tudtam gondolni, csak azokra szemekre. De másnap este már eljött hozzánk, illendően viselkedett, beszélgetett apámmal, mikor elmenni készült megkérdezte eljöhet-e máskor is. Én még akkor sem szóltam, de anyám igent mondott. Pár nap múlva megint eljött, beszélgetett apámmal, de mikor menni készült már nekem kellett ki kísérni. Úgy ment el, hogy még a kezem sem fogta meg, csak nézett rám azzal a furcsa szemével. Szent Mihálykor meg már a keresztapjával jött kérőbe. A szülők szívesen fogadták, én meg csak kimondtam az igent. A farsangon megesküdtünk. Jól meg voltunk, dolgoztunk sokat, a szülők is segítettek, hát szépen gyarapodtunk.

Másik évben született az első gyerekünk, aztán minden évben született egy. Az uram igaz mindig úton volt a birkákkal, mert akkor még úgy volt, hogy egyik határból a másíkba mentek, ahol legelőt találtak. Legtöbbször mégis a csigai legelőt használták a Maros árterében, de ha nagy volt a szárazság akkor Bugacig is elmentek.

Mire tízesztendős házasok lettünk, volt egy szép házunk, sok jószágunk, meg három gyerekünk. Két fiú meg egy kislány. Sokat kellett dolgozni, de szépen éltünk. Nem is tudom, hogy mondjam, de én már megelégeltem, hogy mindig pelenkát mossak, azt mondtam az uramnak, nem kell több gyerek, ezt a hármat is nehéz nevelni. Mit akarsz?- kérdezte, egyik szebb mint a másik, egészségesek mint a makk, van ruhájuk, ennivalójuk, nemsokára megnőnek, lesz segítség a munkában is. Én meg csak kötöttem magam, hogy nem kell több gyerek. Aztán ahogy teltek a napon az én uram nem hált velem többé. Este mikor megette a vacsorát, ki ment a birkasupában ott vetett ágyat magának a szalmában. Ma úgy mondanánk, mosolyszünet volt köztünk. Én meg sírva panaszkodtam anyámnak, hogy így élünk. De anyám sem fogta pártomat, azt mondta magamnak köszönhetem. Amikor kitavaszodott, az én párom összeszedelőzködött, csomagolt magának tiszta ruhát, egy kis elemózsiát, körül csókolta a gyerekeket, de nekem azt sem mondta, hogy Isten áldjon, ki terelte a birkákat és szó nélkül elment. Én sem kérdeztem hova megy, csak akkor sírtam mikor nem látta senki. De hát azért nagyon bántott a dolog és hát kérdezgettem a régi pásztor cimboráit, mit tudnak róla, merre jár legeltetni. Ki mentem a csigai legelőre is, hogy hátha ott van, de nem találtam, csak egyik ismerős juhászt, az aztán elmondta, hogy területet bérelt Bugacon, biztos ott van. Még azt is mondta, úgy tudja egy cigányasszony is van vele, meg hogy menjek utána, mert sorba adogatja el a legszebb birkákat, az asszony meg úgy jár mint egy páva. Hát én még azon a napon üzentem Neki, hogy jöjjön haza, mert a gyerekeknek nagyon hiányzik. De hiába vártuk, még üzenetet sem kaptunk tőle. Én már akkor sokat sírtam, meg nagyon sokat dolgoztam, mert a gyerekeknek ruha kellett, cipő kellett, de nem volt miből venni, örültem hogy ennivalóra jutott. Le is fogytam, még negyven kiló is alig voltam. Egy napon aztán Kanalas Treszka néni eljött hozzám, mondott nekem sok mindent, mit kell csinálni, hogy visszajöjjön az uram. Ezt a Treszkanénit sokan boszorkánynak mondták, hát bíztam benne, hogy hátha segít. Adott nekem egy szép veres kakast, és mondta, hogy mit tegyek. Pár nap múlva anyámra hagytam a gyerekeket, a kakast egy garabolyba tettem, kendővel lekötöttem és hajnalban elindultam megkeresni az uramat. Egész nap mentem, mégis csak másnap, késő este értem a bugaci legelőre. Kérdezgettem mindenkitől, akivel találkoztam, merre kell menni . Szívesen útba  igazítottak, úgy, hogy meg is találtam azt a híres bugaci legelőt. Mire a kunyhóhoz értem már sötét volt. A birkák az akolban pihentek, csak a kutyák szaladtak elébem, meg a kunyhó előtt parázslott egy kis tűz. Az ajtóra akasztott pokróctól nem láttam, mi van odabent, hát bekiabáltam : András gyere ki, én vagyok itt, Vica a feleséged. Nagy lárma lett odabent egyszerre! Aztán nagy mérgesen kiabált ki az én uram, hogy mit akarok. Én meg ahogy ki lettem tanítva, fogtam a veres kakast és bedobtam az ajtón. De a szegény pára úgy meg volt ijedve, hogy kiugrott az ajtón, egyenesen a parázsló tűz közepébe! Aztán amikor lángra kapott a tolla, rohant vissza a kunyhóba, ott meg lángra kapott a nád. Erre meg kiugrott a cigány menyecske egy szál pendelyben, és nagy rikácsolással futott amerre látott! Utána meg az én jó uram, éktelen káromkodással, De mikor meglátta, hogy mennyire meg vagyok ijedve, felkapott a két karjában és vitt, vitt, messze a lángoktól. A kunyhót oltani már nem lehetett, percek alatt tövig égett. Hogy aztán mi történt, ne is kérdezd, csak annyit mondok, kilenc hónap múlva megszületett Mariska lányom. Aztán meg már vigyázott rám az én uram, nem lett több gyerek.

Mind a négyet felneveltük, kiházasítottuk, most meg már látod özvegyen élek három éve. Ezt azért nem kell mindenkinek elmondani, mert nem szeretném ha az unokáim is meghallanák! Nem is mondtam én el senkinek, most ennyi év után mégis elmeséltem. Talán ha mégis elolvassa az unokák közül valaki, nem haragszanak érte, mert ez egy régi múltba tekintő mese.

2012-06-18