Ez is a multbanéző történeteimhez kapcsolódik.....

                                 Minden napi kenyerünk

Gyermekkorom, legelső emlékei közé tartozik, hogy édesanyám összetette kis kezünket, és együtt mondta velünk az Úr imáját, a miatyánkot: „ Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma” szólt az ima és mi biztosak voltunk benne, hogy a finom foszlós kenyér, minden nap ott lesz az asztalon. Akkor még mi falusiak, házilag sütött kenyeret ettünk, magunk termelte búzából, kemencébe sütöttük. Ennek a kenyérsütésnek meg volt a maga titka, ami nemzedékről, nemzedékre szállt. Lenézték azt az asszonyt, aki nem tudott, szép, magas, ropogóshéjú kenyeret sütni. Volt a kenyérsütésnek valami misztikus szertartása. A falusi asszonyok, a nyár közepén, amikor nagy volt a meleg, elkészítették a kenyérsütéshez nélkülözhetetlen „párt”, ami úgy készült, hogy tisztára mosott árpát, búzakorpát, komlót, sósvízben beáztattak, két, három napig erjedni hagyták, árnyékos helyen, majd a vesszőből font párszárítóra terített fehér abroszra, kanállal kis halmokat raktak, és a tűző napon keményre szárították. A száraz párt, vászontarisznyába rakták és a kamrában szellős helyen, felakasztották. Ez volt a kenyérsütés egyik alapanyaga. A másik, a kenyérdagasztó teknőből kikapart tésztamaradékból összegyúrt a kemence tetején szárított kovász. Ezt szintén, vászon tarisznyában tárolták. Maga a kenyérsütés a következő képen történt. A sütés előtti estén, sós langyos vízben, beáztattunk öt, hat csomó párt, és a szárított kovászt. Egy, két órát ázott, addig előkészítettük a sütőteknőt, megszitáltuk a lisztet, majd leszűrtük az ázott kovász és pár levét, kellő mennyiségű langyos vízzel, sóval, és az élesztővel elkevertük A teknőbe szitált lisztre öntöttük, és elkevertük. Ezt neveztük kovászolásnak. A teknőre keresztvesszőt tettünk, hogy a ráterített sütőabroszhoz ne érjen a tészta. Az abrosszal letakartuk és meleg dunyhát tettünk rá. Három óráig kelt a kovász, addig aludt a kenyérsütő asszony. Hajnali fél háromkor keltünk, ezután kezdődött a kenyérsütés legnehezebb munkája, a dagasztás. A megkelt kovászhoz annyi lisztet dagasztottunk, hogy formálható keménységű legyen. Ökölbe szorított kézzel, legalább egy órán át, dagasztottuk a tésztát, mire sima, fényes és hólyagos nem lett. Nagyon fárasztó kemény munka volt. Akkor volt jól kidgasztva a kenyér, ha a „gerendáról csöpögött a víz” vagyis, a homlokunkról folyt a veríték. Jó két órát kelt a tészta a teknőbe. Addig a jó háziasszony megfejte a tehenet, elkészítette a kemence elé a fűtenivaló szárízéket, vagy rőzsét. A gyékényből font szakajtó kosarakat a kemence padkára rakta és tiszta szalvétával kibélelte. Amikor a tészta kellően meg kelt, kezdődött a „szakajtás”. Nagy darab tésztákat vágtunk, kerekre formáztuk és a szakajtóba raktuk. A szalvéták széleit ráhajtottuk és újra kelni hagytuk. Ekkor kezdtük a kemence fűtését. Addig kellett fűteni, míg a piszkafa nyomán szikrát nem vetett a kemence feneke. Akkor a parázs egy észét szénvonóval a kemence előtt lévő pernye tartóba húztuk, a parazsat feltoltuk a kemence falához, a kemence fenekét és elejét tisztára söpörtük. A megkelt tésztát egyenként a sütőlapátra borítottuk, és éles késsel belevágtunk az oldalába, aztán sorba „bevetettük” a forró kemencébe. Általában, négy nagy, három-négykilós kenyeret sütöttünk, egy nagy cipót és annyi kiscipót ahány gyerek volt a háznál. Emlékszem, hogy a bevetett kenyér után, édesanyám keresztet vetett és azt mondta: sülj áldott, pirulj áldott, nem az ágy alatt vagy! Ilyenkor a puha cipó volt a család reggelije.

A kiscipókba édesanyám egy-egy tisztára mosott tojást tett, ami a cipókkal együtt megsült.

Édesanyám azt mondta, „bele tojt a pipike”

Kacsazsírral kenve, friss tejjel fogyasztottuk. De lángost is sokszor sütöttünk a parázs előtt, ami szintén fejedelmi reggelit biztosított a családnak. Három és fél, négy órát sült a

kenyér, mire szép barna színt kapott. Mikor kiszedtük a kemencéből, vízzel „megmosdattuk”,

amitől szép fényes lett a héja.

Bizony sok éve annak, hogy már boltba vesszük a kenyeret, ami kényelmes megoldás ugyan, de az íze, illata nem is hasonlít a mi régi kemencébe sütött kenyerünkhöz!