Ötödik rész

A tizenegyedik szín londoni valóságálmában Ádámot és Lucifert ott találjuk a Nagy Piacgazdaság áruforgatagában. Talán nem is az a fő baj, hogy minden áru, hanem az: vannak méltatlanul alulértékelt áruk, melyek szinte egy fityinget sem érnek. Ilyenek: becsület, szeretet, másokkal való törődés, tisztességes munka, és így tovább.. A kurvincálcicánkodásnak itt is van ugyan ára, de nem egyforma, nagy kezdőbetűvel nagy, kis kezdőbetűvel /bár az se feltétlenül kisebb tevékenységméretében/ lényegesen alacsonyabb. A színben hamar feltűnik egy nagyon is ismerős, a hamisan siránkozó gyáros, aki a szabad verseny miatt panaszkodik, mintha holnap már tönkremenne: „Árum jóságát kell megvesztegetnem”. Nem tudom, hogy vele beszélgető gyáros társa felvilágosította-e: nem csak a mit, hanem a kiket is meg kell vesztegetnie, igazodván az íratlan törvényekhez is.

Éva e színre már majdnem egészen erkölcsös lett, csak még nem tudta eldönteni, sőt, Anyukája sem leánykájáról: feleség legyen, vagy inkább együtt élő szerető, mely dilemmában, bár erősen vallásosak, az Isten sem ad nekik tanácsot /e  faramuci helyzetre bizonyos országokban ma is látunk elég példát!/. Egy szurtos varga nejeként azonban Éva nem akar elhervadni főkötő alatt, szerencsére, ilyen varga nincs is a láthatáron.

Az erkölcsössé vált Éva nem omlott egyből Ádám karjaiba, sőt, elég tartózkodóan viselkedett vele szemben. Ebben, talán, az is némi szerepet játszhatott, hogy Ádám szegényes ruháiban nem sejtette három hajó tulajdonosát, amit jól nem sejtett, de, amikor Lucifer, felhasználva a fülelő cigányasszony fülét távtelefonnak /nem tehetett egyebet, a telefont ekkor még nem találták fel!/, elkezdett beszélni e nem létező hajókról, meg grófurazta Ádámot, akkor Éva és Anyukája véleménye egyből megváltozott Ádámról. Sőt, Lucifert is kezdték meredeken jobban kedvelni, egyből elnézték neki néhány adoniszi testadottság hiányát.

Ez a szín egyébként Lucifer szégyene! Aranypénzt nyomott a telefont helyettesítő cigányasszony markába, Évának pedig, aki finom célzást tett arra, hogy szeret ékszereket nézegetni, pompás ékszereket, nyakláncot ajándékozott Ádám nevében. Ám mi történt?

Júlia már olvadozott, ékszer- és Ádámvágyó szemeket meresztett Ádámra, de, a legtöbb nőre jellemző sokoldalúság miatt, a felékszerezgetés mellett, imádkozni is akart. Én nem ítélem el ezért a kettősségért, mivel nem vagyok bíró /de a jog különben sem tiltja a sokoldalúság számos formáját!/, legfeljebb kicsit sokallom, hogy mennyi embernek kell bizonyos Nagy Piacgazdaságokban annyi minden: Isten áldása éppen úgy, mint az Ördög aranya.

Éva imája végzetes következménnyel járt. Kiderült: Lucifer ékszereinek, aranyának már egy kis ima is árt. A cigányasszony markában higannyá olvadt az arany, Júlia nyakán pedig az ékszer gyíkokká változott. Erre a cigányasszony elkezdett nagy hangon romáskodni. Júlia is sikoltozott, ami érthető: néhány gyík lényegesen kevesebbet ér egy drágakövekkel kirakott arany nyakláncnál, legalábbis a Nagy Piacgazdaságban. Azt a kontár ördögét! Egyébként, ifjúkori megfigyelésem szerint, a nők kevéssé szeretik az állatokat /leszámítva a hozzájuk hasonló kínai selyempincsiket, és a bársonybundájú cicuskákat/. Volt leány, aki már egy pók közelségétől jujgatott, a másik meg, a tojásból éppen csak kikelt kedves kis mini kígyó láttán, sikongott.. Az ilyen leányokat sürgősen kihúztam a feleségként számba jöhetőek egyéni listájáról!

Lucifer ballépése miatt Ádámnak és ördöngös álomúti kalauzának sürgősen el kellett hagynia a Nagy Piacgazdaságot. Megjegyzem azonban: ez a Piacgazdaság valójában elhagyhatatlan, mert minden gazdaságban van Piac, csak nem mindig ugyanazt értik alatta, meg van áru is, csak nem mindig ugyanazt az árut értik alatta, vagy, ha ugyanazt értik is, akkor is másként nevezik, illetve egyes áruk ára piac- és látszólagos piactalan gazdaságonként erősen változó.

Továbblépve az előbbi színről egy sokkal színtelenebb színre, Olvasóim, adok Nektek egy értékes tanácsot: nem kell mindig falnak menni, - ha nincs fal, falanszter is megteszi! Egyébként erre céloz a mondás is: „Ha nincs ló, szamár is jó.” /Az is előfordulhat, hogy se ló, se szamár, de csak teoretikailag, mert a gyakorlatban mindig bőven akad szamár!/

A falanszterrel kapcsolatosan az a vád, hogy megöli az egyéniséget. Én azonban, látó szemmel nézvén szét a világban, úgy vélem: az egyik egyéniségért nemcsak, hogy nem volna kár, de a köz szempontjából kifejezetten hasznos volna, ha elpatkoltatnák, vagy átpatkoltatnák valami jobbra, míg a másik egyéniségnél elpatkoltatása tényleg nem helyeselhető, közszempontból sem.

A falanszternek egyesek ugyan falaznak kissé, mások viszont annál inkább nekimennek a faltörő kossal. Madách ezerszer tárgyilagosabb a mai átlagembernél, mert világossá teszi: 1. a falanszter takarékossági rendszer volt, a jövendő katasztrófa késleltetésére, vagy, szerencsés esetben, elhárítására /”Négy évezred után a nap kihűl, / Növényeket nem szűl többé a föld; / Ez a négy ezredév hát a mienk, / Hogy a napot pótolni megtanuljuk,”/, 2. mindenkinek biztosítottak élelmet, ruhát, munkát, a szűkös lehetőségek ellenére.

Azon nem kell csodálkozni, hogy Madách, akit saját kora némileg befolyásolt, nem tudott olyan politikai érettséget tanúsítani íróként, mint amilyet például -   mit szerénykedjek? - én igen. Igaz, egy-egy esetben én engedékenyebb lettem volna az egyéniség megítélésében, de Luther, szerintem, se falanszterbeli kazántúlfűtőként, sem pedig az azt jóval megelőző szenvedélytúlfűtőként, nem volt egyértelműen közhasznos. Luther Madách-i védekezését / „Nem ismered te a tűznek varázsát, / Ki csak fazék alatt ismeréd azt.”/ részemről nem tudom elfogadni. Cassiust pedig, mit tagadjam, én is elítéltem volna falanszterbeli verekedéseiért, ellenvetése /”Vagy gyöngébb volt-e tán / Ellenfelem, mért nem védé magát? –„ / számomra korántsem rokonszenves. /

No, majd kapok azoktól a túlontúl liberálisoktól ilyesféle vélekedésekért! / Más kérdés, hogy Michelangelót viszont hagytam volna alkotni, személyre szóló külön engedéllyel, és nem csak széklábat./  Plátó /Platón/ kétségtelenül hibás volt a neki felróttakban /”Úgy elmerültél álomképeidben / Hogy a rád bízott marha kárba ment.”/, ám én, falanszteri bíróként, azt a marhát is megbüntettem volna, aki a marhapásztorkodásra adottságokkal nem rendelkező bölcselőt marhapásztornak kineveztette. /Egy bizonyos Falanszter egyik hibája éppen az volt, hogy az ilyen marhapásztor-kinevezőket, az általuk okozott sok kár után, még felfelé buktatták, főmarhásították. El kell ismernem: ez azután marhaság volt, javából!/

Ádám és Éva a falanszterben egymásra lelt volna, de, a házasságengedélyező tudós elutasító határozata miatt, ez meghiúsult: „Rajongó férfi és idegbeteg nő: / Korcs nemzedéket szül, ez nem helyes pár.” Hát, kérem, ebben van valami, de mindig figyelembe kell venni a körülményeket: ha túl sok egy bizonyos földön az idegbeteg nő, idegbeteg férfi /esetleg mindkét nemnél majdnem mindenki az/ akkor - rajongás ide, rajongás oda - tényleg liberálisabbnak kellene lenni, különben még úgy sem lesz gyerek, ahogy eddig nincsen. Mára elég ennyi, holnap majd folytatjuk, az űrben!