|
Az akasztott ember háza
"istván" 2011.08.25. 15:00
Felkapaszkodott a szekérre személyemben egy potyautas. Bár az majd kiderül, vették-e a hasznomat?
Radnai István:
AZ AKASZTOTT EMBER HÁZA
Falun két jelenség pótolta az időjárás-jelentést.
Az egyik a napkelte, a másik az asszony és az ember hangulata.
A Nap ilyenkor nyáron mindig a falu egyik végén kelt fel, méghozzá az alvégen. Hogy pontosabban meghatározzam, a temető irányából, nem a kanyargós patakvölgyből merült fel. A temetőkápolna, vagyis a katolikus templom tornya mögül, mivel a templomajtó gondosan kelet felé volt tájolva, ahogy illik.
Ha még pontosabb akarok lenni, előbb kikukucskált a templom oldalán, úgy június táján, a leghosszabb nappalok idején, de a sarjúkaszálás ideje már augusztusra esett, jóval aratás és a cséplés után.
Nem is lett volna ebben semmi csodálni való.
A parasztember nem várja meg, hogy a hasára süssön, kivéve Erzsikét a süldőlányt, aki ilyenkor álmodta volna a legszebbet, hogy a legény rozmaringgal a kalapja mellett, kiöltözve másodmagával jön a házhoz, az eladólány pedig az anyja szoknyája mögül, vagy az ajtó résén leselkedik a kapu felé.
A kis Erzsi nem volt szép lány, nyurga és kissé lapos volt a teste, ott ahol a korabeli lányok már domborodtak.
Sovány is volt, rest is volt. Hol egy kancsó vízzel ébresztette az anyja, hol pofont ígért, de bizony még az ostort is megsuhogtatta, ha elmaradt a fejés vagy az etetés-itatás.
Annak pedig meg kellett lennie, mert napkelte után, mire a távolból a csorda kolompolása felhangzott, már ki kellett tárni a nagykaput, és kiengedni a jószágot a legelőre.
A tehén - mindössze egy volt a háznál - jobban tudta a rendet, már a hajnali derengésben hangos bőgéssel jelezte a pontos időt. Feszítette a tőgyét a tej.
A gazdasszony nem szokott kapkodni. nem gondolkodott sokat azon, hogy a tehenet itassa-e meg, a fejőszéket és a sajtárt hozza-e elő, vagy süldők elé tegye a korpás moslékot a vályúba.
Meg volt annak a rendje, ezért kellett Erzsikének hajnalban kelnie bár sehogy sem füllött a fogához.
Végül is a mihaszna lányra bízta a moslékot, és maga látott neki a fejésnek, mert ahhoz nyugalom kell, különben a tehén nem adja le a tejet. Megmosta a tehén tőgyét, nekilátott. hallani lehetett, ahogy a tej, ütemesen, kisebb szünetekkel ömlik a sajtárba, ahogy az asszony keze, simogatja és meghúzza a csecsét.
A kútnál csörgött a lánc, ahogy a lány leeresztette a vödröt, aztán csobogva öntötte át az itató vödörbe.
Letette a tehén elé. A jászolból kifogyott a széna, de legelés előtt már nem is kellett eléje vetni.
Még fel sem hangzott a kondás tülkölése az alvég felől, a városi legénykének már mehetnékje volt. Szerette a frissen fejt, habos tejet. Így hát beköszönt az istállóba.
A gazdasszony már hozta is a tejet, a konyhában leszűrte, agyagkorsókba, közben egy szilkével adott a pesti inasnak, ahogy itt szólították. Végigvágott egy szeletet a parasztkenyérből, kettévágta, hiszen akkora szeletet el sem bírt volna az nyamvadt városi.
Itt a faluban mindennek története van, a népek jobban megjegyzik, hogy ki melyik kútba ölte magát és miért?
Jobban megjegyzik nemzedékről nemzedékre, mintha feljegyezték volna. Híre megy annak. Össze is boronálják a megesett lányt valamelyik legénnyel, de ne szólj szám, nem fáj fejem.
Ezt csak suttogják egymásnak, a lányok, asszonyok. Cirkalmazva jut az el a falu egyik végétől a másikig, van, aki hozzátesz, van, aki elvesz belőle.
Így aztán én sem hallottam kétszer egyezően elmesélni, ezért hát nem jegyzem itt fel.
A szomszédban lakott egy rokon házaspár. Samu bácsi és Sára néni, jóféle kálomista szokás szerint bibliai neveket viseltek. Két tehenet fejtek és így fogatot is ki tudtak állítani. Ma zárva maradt a nagykapu, nem engedték ki őket a csordával.
A két tehén tudta a dolgát, beállt egyik is, másik a rúd mellé, nem sokat kellett noszogatni. A járomszeg is a helyére került, a két igás állat már mozdította volna a szekeret. A tehén szóra hajló jószág, csak rá kellett szólni, nem kapál a lábával, mint a ló.
A szekéren egy általvetett deszka pótolta a bakot. ha a gazdának olyan kedve volt, terített rá egy pokrócot.
Felkapaszkodott a szekérre személyemben egy potyautas. Bár az majd kiderül, vették-e a hasznomat?
A szénakaszálás férfimunka, így az asszonynépet hátrahagytuk. Őrizze a házat, főzze meg a vacsorát, mert mi bizony ebédre nem leszünk még itthon.
Samu bácsi a tehén farának morogta el a pipa szára mellől a bánatát. Mindig így kezdődött: - Az az asszonyi állat!
Bizony már a dunnát sem igen hajtotta fel az öreg, inkább alája bújt a hűvösödő estéken. A dunna alatt sem fészkelődött jó régen a férfiassága.
A két lány régen elkerült a háztól, egyik a szomszéd faluba ment férjhez, másik a városban próbált szerencsét. Még divatban volt a hozomány, habár az első szobában égig volt tornyozva az ágy, de úgy is illett.
Zsörtölődött a két öreg, mint két malomkő, őrölték egymás mellett az éveket!
Annak pedig jelentősége van, hogy melyikük, hogyan zsörtölődött, mert Samu bácsi akkor is mondta a magáét, ha hét ágról sütött a Nap, jó idő ígérkezett.
Olyankor settenkedett a kamrába, amikor az asszony a fejéssel van elfoglalva, de a kamra ajtótól sajnálták a zsírzót. Valami szándékosság is lehetett benne, mert Sára néni azonnal a kúthoz parancsolta az öreget.
Különösen akkor őrizte éberen a pálinkás üveget, ha messzire, a határba kellett az öregnek mennie.
Előfordult, hogy alkonyatkor az üres szekeret hozták haza a jószágok, volt úgy, hogy az öreg békésen szunyókált a szekérderékban.
Egyszer-egyszer akár kinn is felejtették, ha a korsóban nem vizet, hanem jóféle borocskát vitt magával, mert szőleje mindenkinek volt, némelyiknek tágas pincéje is. Mások a háznál taposták a szőlőt, hogy mindig kéznél legyen a hordó.
Így aztán a morgolódás tárgya az volt, a kényér és szalonna mellé, ma is csak kútvíz dukált. A kasza hátul a saroglyában.
Ballagott a két tehén, békésen. Beszélgetni is lehetett, így addigra, mire a roskadt tetejű romos háznál a patak parti útra fordultunk, szóba került a ház története.
Faluvégi ház volt, ilyen helyen csak szegény ember lakott, kanász vagy sintér. Az utóbbit, ki tudja miért, a városon a gyepmesteri címmel illették.
Nemcsak a csavargó, veszett kutyákkal kellett elbánnia, de a dögkutat is ő kezelte. Az ilyen embernek, ha jut is, hitvány asszony jut a faluból. Módos gazda lánya, de még gazdag özvegy sem veti rá a szemét. Biza az ő anyja is sánta volt egész életében. Apja odamaradt az első háborúban.
Egyetlen vagyona a faluvégi ház volt, meg egy kis juttatott föld. Termett valamennyi kukoricát a jószágnak, ha nem tudott lisztet venni, megtette neki a málé, a puliszka, egy kis paprikás zsírral. Öröksége mindössze a hivatala volt. Valami kis járandóságot kapott a falutól.
Csak az a búcsú ne lett volna.
Megadta a módját, kifényesítette a csizmáját, egy évi járandósága ment rá arra az egy pár csizmára.
Felöltözött, ahogy illik. A búcsúba a szomszéd falvakból is jöttek, nyikorogtak a szekerek, árulták a mézeskalács szíveket, szólt a zene, táncoltak a lányok és a legények. Hiszen a szüret utáni lagzik mellett, ez volt a legnagyobb szórakozás faluhelyen.
Alig várták, hogy a harangozó elhúzza a levesnótát, ami egyúttal az ünnepi mise végét is jelentette.
Már kora délután mindenki piperézkedett.
Nem volt az a legény se kancsal, se sánta, meg nem mondta volna senki, hogy nem gazdalegény.
Felkérte a szomszédos falu legmódosabb gazdájának a lányát, aki nem utasította el a helyre legényt.
A legenda szerint Julisnak hívták a lányt, Sanyinak a legényt.
Hamar rájött a nagygazda, miféle ember akar udvarolni a lányának. Egyébként is járt a házhoz még a jegyző fia is. Nem is utasították el, már az esküvő is szóba került, kitűzték az eljegyzést is.
Miklós a városból csak a tanítási szünetekre járt haza, híre ment, hogy kerülgetik a gazda lányát.
Eljutott a városba is, a magas iskolába, mert a csomagokban mindig talált levelet.
Fente is a bicskáját, csak menjen haza, majd ad annak a jött-mentnek!
Sanyi sem volt rest, az aratásra elszegődött a szomszédba. Beállt kaszásnak is, etette a cséplőgépet, ha kellett, csak Juliska babos kendőjét és pergő szoknyáját megláthassa.
Így aztán megtörtént a baj, mert a leánynak sem kellett a jegyző sápkóros fia, nem olyan könyvmoly szemüveges emberre vágyott.
A legényben is felébredt a virtus, hevítette a természet, a bor is, amit napnyugtakor a cséplőgazda a napszámosoknak osztott járandóságként.
Magasan állt már a nap, messzire esett a falutól a kaszáló, a faluszéli házat is régen elhagytuk. Komótosan folyt a beszélgetés, lassan csörgedezve, bár nemigen szóltam közbe.
Samu bácsi nagyokat sóhajtott, amikor Juliska nevét kiejtette. Meg is kérdeztem, mi a baj, hiszen, az asszony is messze volt már, a pálinka megvonását is elfelejtette régen.
Nehezen állt rá a szája, hogy válaszoljon. Végül megszólalt:
- Juliska nemcsak a falu legszebb lánya volt, fiam, talán a vármegyében sem volt párja!
- Samu bácsi is udvarolt neki? - kérdeztem kissé tapintatlanul.
Az öreg nagyot hallgatott, de végül rászánta magát: - Ha nekem legalább tíz hold lett volna az örökrészem, talán. Ki mert volna odaállni olyan rátarti ember elé, mint Erdélyi Károly! Hírlett, hogy odaát is maradt földje, de lehet, hogy eladta. Magyarosított neve volt, tehene, lova, nyáját valahol legeltették.
- Magyarosított neve? - firtattam.
- Fiam, aki nagyralátó az, se Szoták, se Urgyán nem lehetett. Erre mifelénk is sokan elhagyták a nevüket. Az az ember ide nősült, a bíró lányát vette el. Nem kevés pénzzel érkezett, a lánynak is szép hozománya volt. Így aztán vettek földet is, nyájat is. A nyáj mellé számadót fogadtak fel. Rég volt, fiam.
- És miért jött el Erdélyből vagy honnan?
- A békekötés után sokan elvándoroltak, a maga fajtája már nem fogadta vissza, hiszen magyarosított, a magyarok meg talán az oláh őseit emlegették fel neki.
- Oláh?
- Igen, annak idején a románokat oláhnak, a szlovákokat tótnak mondták, egy sem sértődött meg rajta, csak Trianon után! Hiszen sokaknak ez a vezetéknevük, amit nem kell szégyellni, fiam.
Anélkül, hogy annak idején az iskolában hallottam volna róla, tudtam, hogy ez a Trianon valami nagy szerencsétlenség lehetett, ha már Samu bácsi is a kárvallottja.
- Lehetett már negyven éves, amikor a húszas években idevetődött, amikor megismertem, fekete haja még nem őszült, csak a bajusza. A Juliskának meg úgy állt a szeme, világított, mint a fekete gyémántok.
Később jöttem rá, hogy ezek az egyszerű parasztemberek is olvasták Jókait, a háború előtt olvasókör működött a faluban. De ez egy másik történet.
- Aztán látta, a kutat, amelybe..? - Nem tudtam végig mondani! Az öregnek férfi létére teli szaladt a szeme könnyel, hiszen a szél szemébe fújta a pipafüstöt.
Később rá kellett jönnöm, ha járt a Juliska szoknyája után ő is, akkor házuk udvarán a kutat is látnia kellett.
De nem faggattam. Hallgattunk, amíg ki nem értünk a kaszálóra. Az öreg olyan mérgesen fente a kaszát és akkora lendülettel suhintotta, mintha még mindig fiatal legény lett volna. Pedig sok nyár és tél, sok búcsú, sok szüret telt el azóta. Hajtotta a keserűség.
Nem kérdeztem, is tért rá, hogyan esett meg a házassága Sára nénivel, akiről azt hallottam, kissé idősebb, mint Samu bácsi. Az első vőlegénye odaveszett valami kocsmai verekedésben, Samu bácsi meg kis híján agglegény volt. De ezt is csak hallottam. Vendéglátóm egy özvegyasszony volt, aki a két lányával élt. A bátyja sosem nősült meg, ő volt az egyetlen férfi a háznál. Az asszony fiatalon özvegyült meg. A férje járt Amerikában, vettek is egy-két hold földet a keresményéből. Bedőlt a gabonába az első aratásnál, ő meg ott maradt a két lánygyerekkel.
Józsi bácsi sokkal beszédesebb ember, ő is világlátott, valaha szakmája volt, mesélt nekem a falu viselt dolgairól, mert jártunk bizony kora reggel harmatgombát szedni, a jószág az asszonyok dolga volt.
Elviselhetetlenül tűzött a nap. A patak partján állt egy fűzfa. A tehenekre sem kellett annyira vigyáznom, habár Samu bácsi a kezembe adta az ostort. Leheveredtek kérődzni ők is, az árnyékba. Itatni sem kellett őket, ott volt a tiszta vizű patak.
Samu bácsi is felhagyott a kaszálással. Beszalonnáztunk, hagyma is akadt. A korsóban víz hűvös maradt az árnyékban, a megnedvesített kendő is hűtötte. Tudtam, hogy csak a mázatlan cserépnek van olyan tulajdonsága, hogy nem melegszik meg benne a víz. Faluhelyen sok mindent megtanul az ember.
Az égen fehér felhők tornyosultak, egyre több. Az ég kékje lassan gyöngyházfényűvé változott mögöttük.
A szél még nem támadt fel, sőt a víz mellett szokásos játékos szellő sem ringatta a fűzfa leveleit.
Felraktuk a szénát, ez egyszer nem teregettük szét száradni. Nem hiába volt az öregnek már reggel is rossz a kedve, változott az idő, amennyit le tudott kaszálni, felraktuk a szekérre.
Mire a szélső házhoz értünk, már kergette a felhőket fölöttünk, utolért a szél is.
- Vihar lesz - mondtam. Az öreg bólintott, levette a kalapját és megtörölte gyöngyöző homlokát.
A hőség kezdett elviselhetetlen lenni, még a gyenge szél sem enyhítette.
- Vihar lesz - ismételte el az öreg a szavaimat, jóváhagyólag.
Rászólt a tehenekre, de azok - bár érezték, hogy van valami a levegőben -, mert idegesen csapkodták farkukkal az egyre szemtelenebb legyeket - csak békésen ballagtak. Pedig nem is volt nehéz a rakomány.
Az öreg hátra-hátrapillantott, nézte az egyre szürkülő eget, hiszen éppen félúton voltunk.
Hátra nézett a roskadt házra, odabökött az ostorral.
- Merev volt, mire levágták a mestergerendáról, rájártak a legyek.
Mindketten tudtuk kiről van szó.
Kövér cseppekben eleredt az eső, mintha Sanyit és Juliskát akart volna megsiratni.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Friss bejegyzések
Friss hozzászólások
Archívum
összesen 121 pont