A humornak is van határa!

                                              Parókásak

-         Nézd Joachim, szállingóznak a hópihék. Kiszakadt az égi dunyha, mégiscsak fehérbe öltözik a Karácsony.

-         Szerintem is úgy az igazi…szeretem a barátságos telet.- válaszol a fiatalabb férfi, és közben megigazítja a tüzet a masinában. A sütőben már hangoskodik a kolbász és a hurka. Finom illat telíti a szoba-konyhás vadászházat.

-         Tudod, - veszi át a szót az idősebb vadász- okos gondolat volt, hogy töltsük itt az esztendő utolsó hetét. Edit szerette az Ünnepeket…sürgött-forgott, sütött-főzött, közben dudorászott…még mindig fáj, hogy elment …az a részeg autós az oka mindennek.- János a könnyein át, figyeli a hóesést, lassan növekednek a fehér pihék. Két éve veszítette el fiatal feleségét, ám a seb nem gyógyul,  nem is fog. A férfi második házassága volt. Edittel együtt járták az erdőt, és kutatták a Természet féltett kincseit. Gyönyörű képeket festett…

-         Hozok be fát, mert kevés lesz, éjszakára is kell.- Joachim, behúzza maga mögött a nyekergő konyhaajtót - holnap megolajozom-, lassan a fészer felé irányítja lépteit. A falnak támasztott, unatkozó cirokseprőt kezébe veszi, majd ráérősen sepregeti a frissen hullott, fehér lepelt. Tudja jól, hogy most mit érez a barátja… (ő volt az egyik, esküvői tanúja). A fáskamrában előkeresi a fűzfakosarat, és eltűnődve pakolja a fenyő, tölgy, akác fahasábokat. Jánossal takarították be a nyáron. Favágójuk a viharos erejű szél volt. A kidőlt fákat fűrészgéppel, fejszével darabolták, majd föltöltötték a fészert. A közös munka, közös beszélgetésekkel jár, ami erősíti a kettőjük – több évtizedes- barátságát.

-         De soká maradtál! Nézd, elég krumplit pucoltam a hurka mellé? – a férfi hangja ismét a régi .

-         Én nagyon szeretem a hagymás krumplit, káposztával töltött paradicsompaprikával.

-         Akkor jó!  Mi az, az egész erdőt behoztad?- kérdi nevetve János- mán’ azt hittem, hogy egy ordas farkassal akadtál össze!

-         Mi bű gondolod, hogy nem tudok elbánni egy farkassal? már gyerekkoromba is leszakítottam a teddyber maci fülét. Mindig vadász akartam lenni!

-         No’ erre igyunk egyet drága öcsém!- a poharakba Mátrai Kékfrankos csordul, koccintanak- aztán, láttá- e mán igazi medvét?- az öregvadász valami huncutságra akar ki jutni.

-         Azt nem. De’ gyönyörű parókásbakot azt igen. Az is nagy ritkaság ám! Fodor Vili lőtte a Falábú réten, amikor alkonyatba hajlott a Nap. Szinte, lángba borult a Kántor-hegy mögött az égbolt.- Joachim, nemcsak a vadászatot kedveli, hanem szereti szavakba foglalni a Természet szépségeit. Az ébredő, majd nyugovóra térő madárvilág varázslatos perceit. Az Ünnepekre jelent meg a első könyve. Persze az ő szívében is ott lakozik a bánat. Az asszony a gyerekkel elköltözött…akkor jött ki ide a vadászházhoz, és minden mérgét belekalapálta a szögek fejébe. A munka, nyugtatóan hatott rá! Nincs a világon olyan ember, akinek ne fájna valami. Kinek előbb, kinek utóbb. Az életünk, az álmaink, a halálunk különös szövetségre léptek! Születésünk pillanatától tanulunk…ki lassabban, ki gyorsabban. Néha úgy tűnik, hogy tétlenségre vagyunk hagyatva, ám a látszat néha csal. Ezt a vadászok, nagyon is jól tudják.

-         Most, hogy említed a parókásbakot, nekem is van egy nagyon régi, hosszú történetem. Messze még az esztendő vége, belefér az időnkbe…elmesélem.- János gondolata nagyot fordul, és gyerekes izgalom keríti hatalmába. Örök tanulság maradt számára az a bizonyos vadászat…

-         Maradt még tört krumpli és kolbász. Kérsz még egy porciót?- jó szívvel kínálja „portékáját” az ügyeletes szakács.

-         Isten ments! Majd szétveti a hasam, annyit ettem!- válaszol nevetve Joachim. A gömbölyödő pocakját simogatja- egy kis vörös azért jól jönne! János a válla fölött visszanéz, fölhúzott szemöldökkel. A mosogatóban az edények diszkurzust folytatnak.

-         No’ nem az a „vörös” hanem a másik.- ezen a „félreértésen” mind ketten jót nevetnek. Odakint fehér csipkés vállkendőt kapott a sötétzöldlevelű fenyves erdő. A rozsdabarna tölgyfalevél bölcsőben ringatóznak a messziről érkezett hópihék. Az erdő kinyitja meséskönyvét és mesél az állatok titokzatos életéről:” Lábnyomok keresztezik egymást, amott vörösen izzik a hó. Ma este véget ért valakinek az élete…zsákmányával oson a róka, viszi a kotorékba. Hóval töltődik az árok, a szürke sziklák csillogó, fehér palástot öltenek, reggelre új arcát mutatja a tölgyes erdő.”

 A vadászház ablakaiból, sárgás fény világítja meg a rét szélét. Fáradt, magányos muflon kos - olyan, mint egy fekete ördög - közelíti meg a házat. Jól ismeri a benn lakókat…

-         Reggel korán kelünk?- kérdi Joachim, közben a kis asztalra készíti a poharakat és egy üveg Egri Pinot Noirt. Egy ferde pillantást vet a kályhára, hiszen ő a tűzmester. Olyan jó meleg ez a kis ház. Tudtak a régiek építkezni. Északi szél ellen a hegy oltalmazza.

-         Nem. Holnap is enyém a konyha. Hoztam vadhúsokat gulyásnak, meg amihez kedvünk van. A hólapátolás pedig, mindig a fiatalok dolga…- hangzik a felvilágosítás, nyomatékosan hangsúlyozva.

-         Rendben! Mára elfogyott a tenni való, kíváncsian hallgatlak. Javaslom, hogy kezd el a beígért történeted a Parókásbakról…- a férfi elégedetten nyújtózik végig a barna pléddel takart ágyon, és keresztbe teszi a lábát. A karját, feje alá helyezi, hogy jól lássa a „mesemondót.”, nehogy egyetlen szót is elveszítsen! Odakinn pedig egyre sűrűbben esik a hó, nyösszenek a fák ágai.

János a cserépkályha közelébe helyez egy kényelmes - zöldbársonnyal kárpitozott- széket és hozzálát a meséléshez. Élete legkínosabb, legkomikusabb történetét idézi föl az emlékezetében …

Az úgy volt, hogy:

„Valamikor, réges - régen az apámat elkísértem Kálmán bácsiékhoz. A vadászatról, annak teendőiről beszélgettek. Péntek délután, egy coffos fruska érkezett haza. Vidám nevetéssel telt meg a családi ház. Márta jött haza Egerből. Ott tanult Közgazdasági Iskolába. Ő egy gondolattal később vett észre, hogy az apám takarásában állok. Ámor nyila egyszerre találta el mindkettőnk szívét! Tudtam, cselekednem kell - kevés volt az idő, hiszen a behívómat már egy hónapja nézegettem!- Nagykanizsán szolgáltam le a két évet, a menyasszonyom Márta odaküldte a szerelmetes leveleket. Márta hűségesen várt rám, ám a hullámos, barna hajam kezdett hűtlenül elhagyni. Az oltár előtt, vőlegényként alig maradt valami a fejemen. Rettenetesen zavarta a hiúságom! Az asszonyt is zavarhatta, de egy szóval sem említette, csak a legénykori képeim nézegette…

Gondoltam, fölkeresem Dombi Tibi fodrász barátomat, hogy segítsen, ha tud. Rögvest talált megoldást, hiszen nem voltam egyedi eset! Rengetegen járnak ebben a cipőben. Egy úgy nevezett TUPE haj pótlást alkalmazott a fejtetőn, a hiányos területen. Gyorsan elsajátítottam a szakszerű kezelését, egy idő után el is feledkeztem a dologról. Márta asszony eleinte somolygott, majd lassan ő is megszokta a változást.”

János újra tölti a szomjazó poharakat zamatos vörös borral. Kicsit megmozgatja elgémberedett lábait, és fadarabokkal rakodja meg a szunnyadó parazsat. Picike, apró lángok kezdenek táncikálni a száraz tölgyfahasáb oldalán. Fenyőágakat is komótosan rakja a tűzre. Kellemes gyanta illat simogatja körbe a falakat. Az öreg mélyet sóhajtva, visszaül az előbbi helyére - nyekken egyet a fotel rúgója a súly alatt - és folytatja a történetét…

 -Ezt a nyúlfaroknyi bevezetőt,  kénytelen voltam elmesélni, hogy megértsed a folytatás drámai hangulatát. Azt hittem akkor, hogy ott helyben az ég rám szakad, vagy a mennykő belém vág és leáll a szívem, vagy menten megnyílik alattam a föl! de’ haladjunk az eseményekkel  sorjában!-

„Sok-sok esztendő múltán, Zoli barátom vendég vadászatra invitált. – Isten nyugosztalja- Rettenetesen értette a tréfát. Mindenkit alaposan rászedett, aki az útjába került. Ez alól én sem voltam kivétel! A Vadásztársaság Mókamestere, országos hírre tett szert…

Egy májusi nap, kora hajnalban indultunk a Jászságba, őzbak vadászatra.(- Magyarország sok vadászterületén feltűnik, kisebb-nagyobb állománnyal. Az agancs fejlődésében, kormeghatározásában sok a tévedés, még a tapasztalt vadászok körében is! –)

  Gyönyörű napkeltében volt részünk. A sötét szürke felhőket szinte, kettészakította a narancssárga fény ereje. A madárszülők munkához láttak, ébredő fiókáikat etették. Ám olyan is akadt, aki még a párját nem lelte. „-Kakukk, kakukk ki lesz a párom?!-„

 A lassan haladó fény, a hegytetőkről a völgyek mélyére igyekezett. (A muflonok hűvös helyre húzódtak vissza. Psz, psszi hangokkal jelzik, ha valami gyanúsat észlelnek.)

A hegyek neszét jól ismertem, ám az Alföldön most jártam először. Őzre szólt a meghívásom.   A lőállásomat elfoglalva, Zoli is mellém fészkelődött. Itt egészen mások a fények, a növények az illatok. Egészen más hangot vesz a hátára a nyargaló szél. Sokkal több madár köröz a fejünk fölött a csodálatos kék égen, ahol felhő vitorlákat bontanak a felhőből született hajók.

Jobb oldalamon egy reketyés, arra gallyaznak föl a fácánok az esti órákban, ha a reggelt is meg akarják élni. A rókák zsivány népe járőrözik errefelé. Amott szuszog, fujtat, zörög egy –nyugalmában megzavart- sündisznó. A szarkák is forgatják, zörgetik a száraz avart. Ragadozó madarak égi csatát vívnak a fejünk fölött…a zsákmánnyal pörögnek a levegőbe…az áldozat sivíkol, hullik a tolla, majd néma csend.

Rengeteg új élményben van részem. Minden érzékszervem dolgozik, tapasztalatokat gyűjt. Amott a távolban a vadkörtefa szomszédságában egy fácánetetőt fedeztem föl. Az őzek örömest járnak rá.  Úgy százötven méterre előttem egy vörös foltot látok, amely lassan változtatja a helyét. A bozótostól jobbra halad. Most, tökéletesen látom a leendő zsákmányt.  Lépésenként jön felém, megáll…levelet csippent, majd ismét lép…hosszant kivár. A levegőbe szagol. A közeli bokor megzörög…óvatosan lépked. Az agancsos fejét fölemeli, mutogatja az ékességét, amellyel már sok csatát megvívott. A  remingtonból útnak indul a lövedék, és nyaklövéssel helyben marasztalja az őzbakot.

 -Remek lövés volt! Okosan döntöttél. A helyedben én is ezt tettem volna.-  Zoli megveregeti a vállam és gratulál. 

- Örülök, hogy nem jöttem hiába, és a vadászszerencse mellém állt!- válaszolom csendesen. A terepjáróba kerül az opálos szemekkel néző bak.  A vadászháznál a gyülekezőhelyen nagy a zsibongás, kutyák ugatásával vegyül. Most már ott a Kecskeméti Barackpálinka is a terített asztalokon…

A lőtt vadakat szép terítékre rendezi a házigazda. Rajtam kívül még öt vendégvadász volt hivatalos a családjával. Két olasz, egy német, és két francia. Feleségek, nagyobb gyerekek, vadász kísérők…a tűz körül sokan lettünk, azt tudom. A Vadászmester, Harsány Mátyás szót vált Zoli barátommal,- a kezük egy pillanatra összeér,-  majd rám nézve elmosolyodik a két férfi. Nagy a sürgés- forgás, mindenki az élményeit meséli a másiknak…mi lett volna ha…De a HA’ sokaknál ott volt.

A Vadászmester, Harsány Mátyás szót kért!

Kedves Vendégek, kedves tagtársak…-az ilyenkor szokásos szöveget mondja, egy ideig, majd érdekesre fordul a mondókája:

Három éve nem sikerült a területünkön értékes, különleges parókás bakot lőni. A mai napon az egyik vadásztársunkhoz szegődött a szerencse, és egy hat éves, jó erőben lévő, parókás bakot lőtt. Ez az Úr, Zoli barátunk vendégeként érkezett a Mátrából vadászatra. A Vadászmester felém közeledik, majd a kezemet erőteljesen rázogatva, gratulál a nem mindennapi trófeához. Semmit nem értek…olyan váratlanul ért a dolog…nem lőttem én semmilyen parókásbakot!

( Kóros sejtburjánzás idézi elő az agancsszárak eltorzulását. Kialakulását a herék sérülése, ill. hiánya okozza. Nem hullatja el, hanem szőr fedi be az agancsszárakat. Ez az elváltozás, védtelenné teszi a beteg jószágot a kóbor ebek támadása ellen. A „paróka” súlya, akár egy kilogramm is lehet!)

Mátyás – az arcán széles vigyorral- oda vezet az általam lőtt őzbakhoz. Akkor látom, hogy a két agancsszár közé beillesztették a hajpótlásom, amit vadászatközben elveszítettem, és a mögöttem haladó Zoli megtalált. Nem szólt egy mukkot sem. A talált tárgyat szebbre tette. A nagy ötlet akkor született a pihent agyában, amikor bakot lőttem!

 Jobb kézzel hirtelen a fejemhez kapok, és érzem a csupasz bőrt… minden tekintet rám szegeződik. Síri csend! Kíváncsian várják a fejleményeket…ebből mi fog kisülni?! A szúnyogok zümmögését is lehet hallani. A kutyák jól lakottan szunyókáznak. Érzem, amint a fejemben növekedik a nyomás. A szégyenérzetem lángba borítja az arcomat. Halántékomon, pattanásig feszül az ér. A fülemben hallom a dübörgő véráramot, lassan elhomályosodik minden a szemem előtt. Valaki erősen megfogja a karom…távolról jönnek a hangok!

Lassan magamhoz térek. A hűvös földön fekszem. Éppen csak fölnyitom a szemem… Zoli halál sápadt arcát látom, fölém hajolva. Ekkor bújt belém a kis ördög…most rajtam a sor! Itt a soha vissza nem térő nagy pillanat, hogy én is megvicceljem a Zoli barátom! Addig nem adtam megnyugtató életjelt, amíg ünnepélyesen meg nem fogadta, hogy: „- Többet ilyen komisz tréfát nem űz másokkal!-„

 Ekkor tört ki belőlem a nevetés, de úgy, hogy a könnyem is kicsordult! Nagyot fordult a kocka! Ekkor már nem rajtam nevetett a társaság, hanem Zolit szedték ízekre, darabokra. A közös vacsoránál, mindenki boldogan emelte poharát, és ivott a móka mester egészségére. Persze a csípős megjegyzésekkel kiegészítve. Így lőttem én Parókásbakot az Alföldön.”

Itt a vége fuss el véle! Aki nem hiszi járjon utána!

-         Ez tényleg egy nem mindennapi történet volt. Szerencse, hogy nem végzett veled egy szívroham!- mondja Joachim az ágyról fölkelve, és megveregeti János vállát. A fiatal ember szeme egy kicsit fényesebben csillogott. Az is lehet, hogy egy könnycseppet törölt le a szeme sarkából?

-         Tudod, számomra nagy tanulsággal járt az eset. Soha többet nem tettem vissza a fejemre a hajpótlást, pedig még harminc éves se voltam! Aki igazán szeret, az így is szeret…- és kezével végig simítja tar fejét.- mindjárt éjfélt üt a falióra, térjünk szépen nyugovóra.- a meleg pizsamák gazdáikra találnak, és szép álomba szenderülnek.

      A cserépkályha kellemesen duruzsolt…talán még mosolygott is….